„1956 után Magyarország a hideg magány országa volt.”
                                                                                                (Esterházy Péter)

Fél évszázada lobbant fel és hamvadt el hirtelen a magyar forradalom lángja.
    Meglett ember lett, aki akkoriban született, mire a rendszerváltozásban a szabadságharcot nevén lehetett nevezni. Azóta további másfél évtized telt el. Neves írónk egy francia lapnak 2005 végén adott interjújából vettük a mottót körkérdésünkhöz, melyben arra kértünk többeket, fogalmazzák meg, milyen lenne ma a saját számvetésük, hogyan látják most az eltelt ötven évet.

Gyulai Líviusz

Ötven év telt el

    Ötven év telt el. Akkor tizennyolc éves múltam, most lassan hetven leszek. Kortársaimmal együtt úgy éreztük, történelmet írunk, akár a márciusi ifjak…

    Pár éve Litvániában, Kaunas városában volt kiállításom. A megnyitó utáni fogadáson egy idős úr (a kerület vezető méltósága) pezsgővel koccintott a magyarokra. Elmondta, sok ezer sorstársával együtt a gulagon volt, amikor titkos csatornákon át értesültek, Magyarországon kitört a forradalom! Akkor mindnyájan megegyeztek abban: elindult a rendszer a bukás felé… Hát igen, több évtized szenvedés és megaláztatás után be is következett, de addig forradalmunk ellenforradalom volt, s mi ellenforradalmárok, meg „kúrva egyemisták” (sic!). Ezt egy rendőr mondta nekem 1959-ben, miután átlapozta a személyi igazolványomat… Történetesen egy budai presszóban ültem, s éppen gyermekkori pajtásommal beszélgettem, amikor a helyiségbe pár pasas lépett be „önkéntes rendőr” feliratú karszalaggal felövezve. Egyikük felszólított engem és a barátomat, valamint jó néhány körülöttünk ülőt is, hogy kövessük őket… (Nagyon sűrűn ültünk egymás mellett, így azt hitték, hogy mindahányan egy társaságba tartozunk.) Bekísértek egy közeli kapualjba, ahol „vonalban” már vártak bennünket az egyenruhás rendőrök „kivont” gumibotokkal… (Megjegyzem, sejtettem, hogy miattam van az egész. Kicsit már megnőtt a hajam… A hosszú haj vagy a szakáll jelzésértékű volt a hatalom szemében, amolyan ellenállásféle.) Az mentett meg bennünket, hogy az épület előtt egy taxiállomás volt, s a sofőrök, mintegy „kíváncsiságból”, a bejárat elé álltak. Így végül „csak” igazoltattak bennünket, s akkor hangzott el a fent már idézett gyöngyszem. A másik egyenruhás pedig kérdőre vonta barátomat, hogy mit keres itt Budán, amikor Pesten lakik, a Mátyás utcában. Mindezt délután 2 órakor… Egyik fiúcska megszeppenve ugyan, de önérzetében sértve előadta, hogy ő csepeli és a munkásosztályhoz hű, azonban ennek sem volt foganatja. Mindnyájunkat felszólítottak, hogy gyorsan fogyasszuk el, amit rendeltünk, és sietősen hagyjuk el az eszpresszót.

    Ilyen légkörben éltünk. Mindemögött pedig besúgás, verés, megfélemlítés, zsarolás – a néppel szemben –, s a legteljesebb szervilizmus a „gazdi”-val szemben. Negyven évi Kádár-országlás, gerinctörés vagy -hajlítás…

    Magyar Honfitársam! Ma szabadon utazhatsz bárhová, de ha elhagyni készülsz e hont, ugye még érzed a gombócot a torkodban? Az ominózus határátlépésre gondolok. Az egyenruhások lassú mozdulataira, amellyel úti okmányodat lapozgatják. Pedig ma már a legtöbb esetben a határon kedvesek és szolgálatkészek; de a múlt tovább kísért, s te mint egy köztörvényes sompolyogsz haza, avagy osonsz kifelé…, ahol a szabadság – ugye… Bűntudatot neveltek beléd, ha kimentél, s azt haza is hoztad, amennyiben hazajöttél. Többnyire azonban hazajöttünk, hiszen a Haza itt van!
    És még ma is egy egyszerű rendőr láttán hevesebben kezd dobogni a szíved, pedig ’56 őszén sokan kiáltották közülük nekünk, felvonulóknak: „Szívesen veletek mennénk mi is, fiúk!” Teherautóval hordták a főiskolánkra (a képzőművészetire) a lőszeres ládákat, s könyörögtek nekünk, rakjuk el, mert ha az oroszok megtalálják náluk, agyonlövik őket mint fasisztákat…
    Bizony, ez a mi örökségünk. Így telt el a drága ifjúságunk, hazug dalok és frazeológiák bebiflázásával. Hazafias nevelés helyett internacionalizmus – agymosás az élet minden területén. Képmutató lett a magyar gyermeke – tudathasadásos… Első a túlélés lett, azután a közöny, a kicsinyes, önös lét…

    De most feltépem a behegedt és óva féltett sebet, s Rólad beszélek, drága Ötvenhatunk!

    1956. október 23.
    Verőfényes, gyönyörű nap. Ami a természetet illeti, éppúgy, mint a történelmünkben!
    Délelőtt indulás a Vas utcába, ott találkozunk művészeti főiskolások, hogy együtt vonuljunk tovább, csatlakozva a többi tüntető csoporthoz. (A Vas utcában volt és ma is ott van a Színművészeti Főiskola, ma egyetem. Mi, képzőművészetisek ráadásul egy kollégiumban laktunk a színinövendékekkel az akkori Vorosilov, ma Stefánia úton. Garasékkal, Csurkáékkal, Moldováékkal…) Mellünkön nemzeti színű kokárda, az intézmények nevei rögtönzött táblákon, zászlók, Kossuth-címer. Ez mind látható a korabeli dokumentumfilmeken. Egyre többen lettünk, az utcákról további emberek csatlakoztak hozzánk, az ablakokból integettek… Petőfi-szobor. Sinkovits elszavalja a Talpra magyart! Tovább megyünk a Bem-szoborhoz, majd a Kossuth térre. Ott a tömeg már óriási. Még a Rákóczi úton jön a hír: Piros László (az akkori belügyminiszter) nem engedélyezi a tüntetést… Néhány óra múlva mégis, de akkor már régen százezrek voltak az utcán.
    A Kossuth téren leelvtársazott, majd az ezt követő füttykoncert után honfitársazott minket szegény Nagy Imre, majd a villanyt is ránk oltották. Hanem tele voltunk a szabad sajtó első termékeivel, s nappali világosság lőn, mihelyst leleményesen meggyújtottuk őket… Annak is híre ment, hogy az ávósok körülvettek bennünket és a tömegbe fognak lőni (ismerős?), de senki nem tágított! Majd a vonulás a Sztálin-szoborhoz és a Rádió elfoglalása következett. Mindenütt hatalmas tömeg – késő este pedig már folyik a vér.
    A Thököly úton teherautók vonulnak, zászlókkal, fegyveres munkásokkal, egyetemistákkal. Fiatalokkal, öregekkel egyaránt. A Sztálin-szobor ledöntve. Jóval később látom egy darabját Pécsi Sándor kiváló – sajnos rég elhunyt – színészóriásunk kertjében: Sztálin kézfeje, figyelmeztetően, egyik ujját felemelve. Visszahelyezve ez ’56 emlékműve lehetne, vagy a csizmái, ha még maradt belőle valami…! Aztán az első halottak. A mindennapos ágyútűz, aknavető süvítés, robbanások, géppisztolysorozatok és puskaropogás. Kitört a forradalom!

    Miután az egyetemeken katonai tanszék is volt, és nyáron néhány hónapig kiképzés is, a társaság egy része valamit szagolt a témához. Sőt, mi, elsőévesek szeptemberben és október elején még lövészetre is jártunk, persze csak rövid ideig. Most azonban a Közgazdasági Egyetem pincéjéből kellett hozni a fegyvereket – egyenesen a fegyverolajból kiemelve. Napokig tisztítottuk őket, vörös drapéria volt hozzá rengeteg… Ezek a puskák úgynevezett „dióverők” voltak, gondolom, a hosszuk miatt, de a „komolyságuk” miatt is. Ugyanis nem sokat értek az orosz reguláris, jól képzett hadsereg korszerű fegyvereivel szemben. Nekünk, egyetemistáknak még fegyverviselési engedélyt is adtak – Kopátsy Sándor, Budapest akkori rendőrparancsnoka szignózta, s így Nemzetőrséggé szerveződtünk. (Ez azért volt fontos, hogy illetéktelen kézben ne lehessen fegyver.) A mi osztagunkat például a mészárlás után kiküldték átfésülni a Mezőgazdasági Minisztérium Kossuth téren álló épületét. A feltételezés szerint ugyanis ennek tetejéről vagy ablakaiból lőttek a tömegbe.
    A menzai viaszosvászon abroszok és az udvaron fellelt homok segítségével géppuskafészkeket fabrikáltunk, belőlük készült a „mellvéd”. Erdélyi Attilával (Párizsban hunyt el szegény) pajszerrel véstük a Főiskola bejáratával szemközti falat, tüzellőállás gyanánt. Közben, mint minden pesti polgár, ha egy kis csend volt, jártuk a teljesen szétlőtt várost, néztük a halottakat, a rögtönzött sírokat, olvastuk az alkalmi újságokat, hallgattuk a Szabad Európát – remények és kétségek közt… Oroszok mentek, oroszok jöttek…

    november negyedike, hajnal
    Osztagunk a Városligeten át rohamléptekkel, fegyveresen sietett a Főiskolára, mielőtt még az orosz tankok odaérnek. Már jöttek Vecsés felől, végig a Thököly úton… Ekkor robogott be hozzánk Koffán Károly, kedves tanárunk. Életmentőnk… (Őt szintén kirúgták a Főiskoláról, Kondor Béla mentora volt a grafikán, mikor Bélust más tanár nem vállalta fel.) A benzines palackokat és fegyvereket befalaztatta velünk, majd áttörtük az Izabella utcai pincék falát, menekülési útvonalat biztosítva ezzel a Hunyadi térig. A rendőrök teherautóval és töméntelen ólomtetejű ládával érkeztek, ezekben lőszerek voltak. Néhányan az Izabella utcai kapun át „kitörtünk” az épületből, és a már heves harcban álló város tankjai, gyalogsági és aknatűz közt szlalomozva szerencsésen és épségben elértük a Vorosilov úti kollégiumot. Ott értesültünk róla, hogy a Főiskolán maradottakat az oroszok halomra lőtték, köztük gimnáziumi osztálytársunkat, Bódis Tónit… Azután jöttek a pufajkások, s szállásunkon minden éjjel házkutatást tartottak.

    Budapest szétlőve. Több százezer magyar elmenekült – köztük kortársaink tömege –, nincs az az ország, amely egy ilyen traumát, ekkora veszteséget megúszhat! Elmentek a szemtanúk, a nemzetért küzdők, elment az új nemzedék. Mi, túlélők, a börtönbe zártak és a kivégzettek, maradtunk… Tartotta bennünk a lelket néhány egyenes gerincű író, költő, zenész, képzőművész, s jómagunk, akik mindezt átéltük… Az a hál’ istennek sok millió magyar, aki, ha kell, ma is kivonul az utcára, mint akkor, 1956-ban. Mi, akiknek akkor nem tudták a gerincét megtörni, gyermekeinket hazafias neveltetésben részesítettük.

    Nemzetem! Képes leszel-e még fejedet a közönyből felemelni? Nemzet vagy-e még valóban?
    Lesz-e végre rendszerváltás?

    Mert nem volt!


    Utóirat:
    Elnézést kell kérjek, hiszen a korlátozott terjedelem miatt is csak vázlatos képet nyújthattam, de még így is felkavaró volt az emlékek felidézése.

    Nemrég láttam egy bejátszást a TV-ben. Az „utca emberét” kérdezték, mit mond nekik ötvenhat?
    Egy ifjonc válasza: – A csajom szülinapja…
    Egy másik alany: – Ötvenhat? …Passz!…
    Nézem Wittner Máriát. A válaszokat hallgatja, a képernyőt figyeli… Mit érezhet?

    Itt tartunk…