Ágas Lehel

Téltánc

Jövőnk? Fojtó izzás.
Rémítő reménybe burkolja
sárkányos álmából riadó gyermekét.

A vágyott, fekete éden
konok, kemény fénye
ezer szilánkra törve
szívünk gyémántosodó
rengetegében.

Riadalmas, egyszeri életünk:
bilincsbe vert pillantás,
földmélyi kín
fel-felvirágzó ünnepe.

Az önmagába merült csillogás
vakfoltot éget látásunk terébe:
így lesz a fényből féreg,
s rágja világra világát az eredendő vétek.

Miért dobol véget nem érőn, tompán
telünk óvón fagyos pajzsán
a kő féktelen mámora?
Túláradó, rémületes ígéret,
sorsunk méhébe szűrődő,
barbár allegro, miért?

Pusztul, ki hagyja a táncot.

Tovalendít, egyre tova
e tomboló förgeteg-ritmika,
e nem szűnő, halálos-nászi kavalkád,
s az űr gyönyörön túli,
hideg megváltása ragyog.

Ragyog, ragyog örökkön örökké!

Lélek-tigris

„Ráccsá kerítetted magad,
hát rabbá rabolt vadállatod vagyok.

Volt vadon és volt rengeteg,
volt szavanna és volt égbolt,
volt iram és volt riadalom,
voltak győzelmek
és volt súlya a pusztulásnak.

Hódítottál, aláztál,
fényesre mázoltad arcomat,
ritmikámtól ittasultál.

Köröm lettél.
Egyre szűkölő.
Kerekítek hát fejed fölé glóriádul
őrjítő monotóniát.

Karommal hágcsót húsodba faragok.
Résnyi szabadságom
széténekli természeted
ősidő sodorta fonatát.

Feszítlek, Rácsom!”

Bűn

Sírásod fojtó méhébe temetsz.
Ez gyónhatatlan bűnöd,
ez büntetésed:
sorsod örökös éhében
felfalod egyetlen reménységed.

Űzetés

Magára hagyja szerelmes társát
e világi magányban,
a Küldő szándékát lesve
szemére húzza az eget
önnön igazolására
a túl világos elrendelésben.

De jaj, tartása lesz a bűne,
s rettenve fordul keresni
rejtező házát az elhagyatottnak
hajszolva magát a halál küszöbére…
mindhiába,
társa immár az Űr menyasszonya,
a Küldő a Fény szolgája,
sehol a visszatérés áhított csodája,
csak önnön örökké űzése.

Egyszer minden elvész

Az út,
vérző fátylad,
hogy hajdan szárny emelt,
életed
fénnyel gyötört sebhelyei,
vándorló lépteid nyoma,
hogy olykor térdre rogytál,
hallgatásod,
mely csendes fulladás
vagy érző párnák közt zokogás.

Egyszer elhal a földmélyi lüktetés.

Szemétre hánynak majd,
azt mondják: rossz kacat.
Tükörszilánkok vérzik arcodat.

Mindez már nem érdekel,
verdesel, csak verdesel.