Prágai Tamás

Halálmentes nap

1

    Budapest bölcs vezetői elhatározták, hogy végre halálmentes napot tartanak. Huszonnégy órára fölfüggesztik az összes halált okozó vagy emberi életet veszélyeztető tevékenységet. Nem surranhatnak fényezett, metálos Harley Davidsonok az Andrássy úton, nem düböröghetnek hosszú platós teherautók rosszul rögzített, hátul messze kilógó, figyelmeztető jelzéssel el nem látott betonvasakkal a közigazgatási határon belül: a várost az „emnullás” körgyűrűn keresztül sürgősen el kell hagyniuk. A mentőszolgálatot megkétszerezik, a Nyugati tér közelében megerősített járőrszolgálat és terroristaellenőrzés lesz; megzabolázzák a Blaha Lujza tér és a környező, sötét mellékutcák macskaléptű vadócait; lebontatják a Moszkva tér felett imbolygó kötéldarut, és végre életveszélyes házi villanyhálózata felújítására kötelezik az Ó utcában lakó özvegy Dengeleghinét. Autóbuszok helyett ökörfogatok induljanak az Andrássy úton a Ferenciek tere és a Kígyó utca felé, határoztatott el, és az emberek azon közlekedjenek. Fogatok fuvarozzanak göcsösre száradt ölfát a pesti polgárok pincéibe és udvaraiba, mint egykor – abból nem lehet baj –, s mert szürke ősz jön, fűteni úgyis kell majd, hasogatni a gyújtósnakvalót s rárakni, „lezárás előtt”, éjjelre a vastagabbját. Caplassanak az üres telkek közt, amelyeken ne emelkedjen még a híres villasor, sem a Körönd, de talán még az Opera sem; hajtsák barmaikat a belváros felé, ahol ilyenkor forralt bort kaphatni, ha a gazdasszony vagy a házmester elégedett a fával, elég vaskosnak és súlyosnak találja a Mátrában vagy a Börzsönyben kidöntött rönköt. Köpjenek hegyeset a tót ácsok felé, akik a saras úton csaknem keresztülfektetik ácsolataikat és pallóikat, hogy kerülgetni kelljen; ám az egyik szekeres az evangélikusok templomához érve emelje meg csöndben a kalapját az Angol királyné felé, hátha épp akkor pillant ki keskeny ablakán „a haza bölcse”, akit ez a pokróctermészetű áruszállító rajongva tisztel; és éppen ezért ne köpjön az evangélikusok szökőkútjának vizébe. Kezdje inkább überolni egy földijét, hogy az idő teljen. Soroljanak felváltva szavakat, melyek az ökrök szarvállását írják le, mondogassák, hogyan nevezik ezt vagy azt a szürkét, melyik győzi tovább (mindketten a Hortobágyról valók, ősi pásztorcsaládok leszármazottai); ám a Kígyó utcához érve unják el háromszáztizenhétnél, és attól fogva szótlanul hajtsanak a Molnár utcán a vásárcsarnok felé. Kerüljék azt a randalírozó társaságot, amelynek tagjai kora délután becsiccsentettek a Csigában, s mert nem hallottak a rendeletről, máris fennék a fogukat a rác kereskedőkkel való szolid vitára; mert ezek meg a Nagyvásárcsarnok előtt raknák ki bárkáikból portékáikat, s a föld alatt hordanák a csarnokba az e célra kiépített alagúton, mint egykor… S akiket aznap is bizonyára „helyre kellene majd tenni”, hogy „illemet tanuljanak”…
    Mert talán az idő is a halállal együtt bujdosna egész nap. Erősen rájuk parancsolhattak, nem mernek nyilvánvalóan mutatkozni. Szokatlanul csendes lenne a város, csendes és talán sarasabb a kelleténél – de hiába volna a városatyák igyekezete, az épületek nem süllyednének el a múlt posványos és televényes mélyén. (A háború utáni bombázás foghíjait betöltő vasbeton sem válna köddé.) Nem változna semmi azon túl, hogy többen két beesett arcú embert látnának kétségbeesetten inni az Üllői úton a Paracelsusban, aztán a városban, több helyen, este; de kit érdekelne Budapesten két beesett arcú ember? Talán a forgalom se gyérülne meg a körutakon és a Rákóczi úton, ideges sofőrök szorongatnák a volánt, taposnák hol a gázt, hol a féket a megszokott csúcsforgalomban; ám tülkölni talán senki se merne…

2

    Napsárga tavaszikabátot viselő fiatalember közeledik az Üllői úton felhajtott gallérral, fején norvég mintás sapka – a felöltőt szorosan összevonja magán, szemlátomást vacog. Éjjel fagyott már, s még kora délelőtt is kemény nyolc fokok vannak, este megint „lúdbőrzik a tócsák pofája”, ahogy a külső Üllői út környékén mondják. A Klinikák irányából a Paracelsus felé tart, hosszúkás állát vállai közé böki. Amint a pincehelyiséghez ér, nagy dübögéssel ereszkedik alá a vasdobogón, és – kicsúszhatott kezéből az alukilincs – éles csattanással vágja ki a pinceajtót. A rosszul beillesztett ajtóüvegtáblák megremegnek.
    – Annyira sürgős? – morog a pult mögül a megereszkedett arcú némber. A pultra hajol, nem néz fel, talán nem is felháborodás, hanem „vak megszokás” mondatja vele ezt a mondatot. A kezében levő háromdecis borospoharat a dörzskefére húzza. – Bocsánat – imbolyog a helyiség mélye felé a fagyoskodó vendég.
    – Túlélte? – kérdezi valaki.
    Kell egy kis idő, amíg a félsötéthez hozzászokik a szeme. Hunyorog, de azért kezet fog az illetővel; a keze feltűnően hideg. – Túlélte a kiskrapek?
    Bólint. A karját apránként húzza ki a kabátból, mint egy szabadulóművész. Óvatlan mozdulattal csaknem leveri az asztalon álló három decist. Megilletődött hangon válaszol:
    – Tudod, Csóti… úgy érzem, megrázkódtatáson estem át.
    Ecseteli, milyen a hideg folyosón várakozni a műtő előtt; hogyan festett „a legnagyobb kisfia”, amint zöld lepedővel letakarva a műtőbe tolták. „Olyan volt, mint egy barokk festő tanulmányképe.” Kifejti, mi volt „a legszörnyűbb”: az, hogy „nem nézett… egyáltalán nem nézett se az anyjára, se rám… teljesen szétszórt volt a tekintete”; és hogy mi volt vicces: az, hogy a gyerek félig önkívületben és öntudatlanul, vigyorogva azt mondogatta amint az altatásból fölébredt: „…ez egy kis semmi… ez egy kis semmi.” Kitér a várófolyosó mérnökien hideg világítására és arra, hogyan csinálják a műtétet manapság: altatással; végül elmondja, milyen érzés volt, amikor „jó huszonöt perc múlva végre kitolták”.
    Csóti, nem tudni, miért, felhúzza magát ezen a történeten. „A kis krapeknak van igaza! – dühöng, és rendel egy kólát. – Az a baj, hogy mindenki retteg a haláltól… ezért vagytok olyanok, mint a birkák… ezért megalázó ebben az országban élni…!” Ő nem kíváncsi most Csóti véleményére. Legyint, belekortyol a fröccsbe, fintorog. („Ugye mondtam, hogy ne bort rendelj.”) „Nem baj” – legyint, ennél sokkal több is érte már aznap; az emlékeivel szeretne foglalkozni, csakis az emlékeivel; de még előtte áll egy beszélgetés Csótival, és arra gondol, hogy valahogy még azt is túl kell élni.
    Nem emlékszik, mikor tűnik fel az a két, feltűnően szürke férfi a szomszéd asztalnál – de egyszerre veszik észre őket, ő és Csóti. Mintha kimondottan őket figyelnék. Hogyan materializálódhattak? „Micsoda pipaszár lábak!” – hüledezik Pesti, aki utóbb esküdni mert volna rá, hogy amikor ő érkezett, még nem voltak a helyiségben. Csóti viszont állítja majd, hogy egész délután vodkás traubit ittak. Mi tehát az igazság? Nem tudták összerakni később. Beesett arcú és egészében nyomozó külsejű a szürke kabátos; kimondottan nyomozó külsejű. A másik viszont a kelleténél kisebb, Esterházy-kockás zakóban úgy fest, mint egy vándorcirkusz vékony csontú direktora. Mire észbe kapnak, ott vannak a nyakukon, az asztaluknál:
    – Jól hallok? A halált emlegetted? – nyomul asztalukhoz ferde mosollyal a kockás zakós. – Hadd mutatkozzam be!… Érdekel a véleményed… (Nem mutatkozik be.)
    – Ne zavard őket, baráti beszélgetésben vannak… khe.. khe… – telepszik hozzájuk fontoskodva azonnal másik is, a szürke kabátos, és Pesti arcába mered. – De hát ez érthető… hiszen annyi minden történt ma… előzmények… leginkább előzmények… nemdebár, kedves Kornél?
    „Itt valami bűzlik – kezd gyanakodni Pesti. – Milyen előzményekre gondol? Biztos hallgatózott.” Honnan tudna különben nyomasztó élményéről a rossz arcú idegen? Ám ebben a pillanatban olyasmi történik, amire később nem szívesen gondol vissza. Semmi különös, csak… valahogy mégis… Egyszerre szétoszlik a figyelme; a külvilág elenyészik. A műtétre gondol, amely még mindig nyomasztja. Felidézi a részleteit, mintha magát a műtétet is látta volna (holott a műtőben természetesen nem lehetett bent). Nehéz megmagyarázni a jelenséget… hogy mitől is lett egyszerre annyira elmélyült. Átnéz a két jövevényen, akik már a poharukat is az asztalukhoz hozták, mintha az lenne a legtermészetesebb, mások asztalához telepedni… De nem látja őket egészen addig, amíg újra el nem jut addig a pillanatig, hogy „amikor a műtőből kitolták”. Akkor egyszerre felréved. És akkor megint szöget üt a fejében valami, még élesebben, még kellemetlenebbül hasít belé egy kérdés, mint egy orvosi műszer. „Honnan tudja a nevem?” Ez szinte felfoghatatlan, még nehezebb megmagyarázni. Ha hallgatózott is a két rossz arcú, még ez sem elegendő magyarázat! Csóti egyszer sem mondta ki a nevét, emlékezik világosan Pesti. A kérdést így a pepita zakósnak teszi fel, és próbál határozottan a szemébe nézni. „Örvénylő a tekintete” – állapítja meg. („Mindkét szeme zöld volt.” „Dehogy – cáfolja később Csóti –, az egyik barna, a másik foltokban kékes”.) Nem lehet érteni az idegen makogását, szavait lapos és száraz köhögés nyeli el.
    „Ugratnak” – véli Kornél.
    Csóti viszont arra gondol: „Vigyázat! Megfigyelnek!”
    Ennek is lehet szerényebb realitása. A sajtó, a média tele mindenféle kínos „lehallgatási ügy”-gyel; ha olvasnak vagy hallgatnak efféle „orgánumok”-at, tudják. De mért pont ők ketten lennének roppant költséges és körülményes „személyi követés” célpontjai? Pusztán mert „értelmiségiek”? Azok az idők elmúltak. Ilyen és hasonló gondolatok nyomasztják Csótit a két idegen közelében. Mintha a levegő is lehűlt volna a híres orvos-misztikusról elnevezett pincében; talán az ajtó maradt nyitva, talán a fűtést csavarták le. Kimondottan gyanakvóvá válik a két bölcsész, kiváltképp Csóti.
    Bökdösni kezdi barátját az asztal alattt: „Vigyázz, hogy mit mondasz ezek előtt!”
    Pesti nem érti el. – Milyen előzményekre… khm… gondolsz? – kérdezi, és belekortyol a borba. – Erről a barátomat kellene megkérdezni, hehehehehe! – nyerít fel a kellemetlen arcú pepita zakós, és hátba vágja a köhécselő ballonkabátot. (Mind a ketten krákognak.) – Ennek olyan az emlékezete… a „memóóóriája” – nyújtja el különös módon a kifejezést… (Sokatmondóan int és a másik felé bök.) Igaz, „Noselti”?! („Milyen ostoba neve van.” „Angolok voltak?” – vetik fel másnap. Valóban volt a beszédükben idegen íz. „De hol tanultak meg ennyire magyarul?”)
    – Hogy milyen előzményekre?! Hehehehe! – nyerít fel az idegen. – Hát ez hihetetlen…! Hiszen még le se szedte a gézszálakat a kabátjáról!
    A sárga kabátra mutat, és valóban: a hajtóka alól kifoszlott gézlap rojtjai lógnak.
    „Nahát! Hihetetlen! Csak a kórházban ragadhatott rám!”
    Pesti úgy emlékezik utóbb, hogy a pepita zakós váratlanul és jórészt összefüggések nélkül egy különösen „összetett és bonyolult ízvilágú” trópusi növényről kezd beszélni – ki tudja, mi okból –, melyet Pesti nem ismer, sőt, a nevét sem hallotta soha. („Nem gyanús ez is? – kérdezi másnap Csóti idegesen. – Hogy a nevére sem emlékszel?”) Ő ugyanis állítja, hogy az időről szólt az eszmefuttatása; az időről, melynek ajtajai és ablakai nyílnak, mint egy épületnek. Toronyépületnek, mely magaslaton áll, és meghatározott időközönként víz veszi körül, ám ez a víztömeg időnként lelappad. „Úgy képzeljétek el, mint ár és apály váltakozását”, magyarázta a ballonkabátos Csóti szerint, és Pesti szívét, ahogy Csóti magyarázatát hallgatja az idegenről, hideg tű járja át. „Számtalan ajtaja és ablaka van, és bárki beléphet. Ám senki sem emlékszik arra, amit ott lát.” „Akkor te honnan tudod, hogy így van?” – szúrta közbe Csóti elbeszélése szerint Csóti. „Én? Hahaha!” – nevetett fel az idegen, és kihörpintette azt a pohár vodkás traubit. De Pesti ezt sem bírja cérnával. „Dehogy! Egész este paradicsomlét szürcsölgetett!” – szúrja közbe, és ezzel kizökkenti majd a barátját.
    – Mert te mindent tudsz, igaz? Ami történt és ami történni fog?
    A köhögés kemény kopogássá vált, mintha koporsót szegelnének.
    – Nem. Nem tudok mindent. Még én sem. A jövőt például.
    – Akkor honnan tudod a nevem? Honnan tudod, hogy a legnagyobb fiam állapota aggaszt?
    – Honnan? Hehehehehe! Hallod, Noselti, azt kérdi, honnan tudom?
    – A fiam súlyos műtéten esett át! – duzzog.
    – Súlyos!? Erre a műtétre mondod, hogy súlyos? Műtétecske inkább, nem is műtét! Egy ilyen kisebb operáció… Pláne gyerekkorban…! („Honnan tudja – döbben meg –, hogy csak kisebb operáció…?”) – Mondok neked valamit. („Elérzékenyült” – állítja másnap Csóti. „Fenyegetővé vált” – gondolja azonnal Pesti.) Ha valakinek meg kell halni, akkor meg is hal. Ha igazán úgy van. Szó sem volt ilyesmiről a fiad esetében. Értesz? Meg aztán: ördögi szerencséje volt, hogy mára esett a műtét.
    – Ördögi! Hehehehehe…!
    – Sokan nem adták volna, ha ma műthetik őket. Még halálos betegek is!
    – Halálos! Hehehehehe…! Hát ez tényleg halálos!
    – Egyébként sem értem, mért akar olyan makacsul folytatódni a magadfajta a gyerekeiben…!
    Mindkettejüknek az az érzése támad, egyeztetik később, hogy ugratják őket. Pesti azon töri a fejét, hogy mi módon lehetne „megfogni” a két ellenszenves frátert; Csóti viszont durván beszól nekik:
    – Nem hiszem, hogy kértük volna, hogy üljetek át az asztalunkhoz.
    – Nézzenek oda! Hogy fölkapja a vizet! Esetleg egy cigarettát?
    Nehéz, ezüst cigarettatárcából kínálja meg.
    „Nem kellene elfogadnom – gondolja Csóti, és már nyúl is a cigarettáért. – De mit csináljak? Ez a gyengém. És ő is Bölcsesség cigarettát szív.”
    – Persze hogy nem rajtam múlik, hogy ki hal meg – üt meg békülékenyebb hangot a madárcsontú –, de mégis van egyfajta tapasztalatom. Azt, hogy kinek kell elmenni, egyedül Ő tudja.
    – Ő? Kicsoda?
    – Kicsoda, kicsoda… – türelmetlenkedik a pepitaz akós. Mintha titkot árulna el, lehalkítja a hangját. – Krisztus herceg… Te, úgy tudom, nem hiszel benne… mivel a realitások talaján állsz… és kevés az élettapasztalatod. Ámbár legalább nekem hihetnél. („Vallási megszállottak” – szűri le Pesti, és megnyugszik. „Tényleg kémek!” – véli Csóti. Nemrég hallott arról egy riportot, hogy a titkos szolgálatok hogyan használják hírszerzésre a vallási fanatikusokat.)
    – De azt talán elhiszed, hogy van némi fogalmam a halálról… hogy ki hogyan hal meg?
    (– Némi fogalma! Hehehehehe!)
    – Mi vagy te? Sírásó?
    (– Sírásó! Hehehehehe! Ez jó! Ez talált!)
    – Kötözködni akarsz velem, ez nem szép. És mindvégig arra gondolsz, hogy „majd a modern orvostudomány”…
    Hányinger. A modern orvostudomány! Ez a mentsváratok! Viszolygást ébreszt bennem ez a szó! Szerinted jobb a halottnak, ha a döntő pillanatban elkülönítjük egy rideg fürdőszobában? (– Egy idegen fürdőszobában! Ez szellemes! Hehehehehe!) – Válaszolj, ha kérdezek tőled valamit! Vagy legalább egyszer képzeld magad a halál helyébe!
    Nem, nem annyira abszurd gondolat!
    Magad is tudod, hogy a halál megjelenítésének komoly tradíciója van: ezt talán nem kell éppen neked, éppen a Paracelsusban magyaráznom. A halál nem elvont fogalom, ahogy ma vélitek; és ezt minden komolyabb kor tudta. Keze, lába, teste van; ámbár tény, hogy ez kicsit más, mint egy hétköznapi ember teste, már ha alaposabban szemügyre vesszük. Talán kicsit különös. („Ahhoz képest, hogy milyen alakok rohangásznak szabadlábon, nem is annyira különös, hehehehehe!”) Talán beesettebb, vagyis sovány; de elmondhatom, hogy ennek is oka van. A halál testanyaga ugyanis nem a sár, és nem is valamiféle testszerű üledék, mint az emberé, ahogy a hagyományok – egyébként helyesen – általában feltételezik; hanem egy olyan, különleges anyag, amelyből az ektoplazma képződik. Ha a szublimáció folyamatára gondolsz, akkor nem a „phlegma vini”, vagyis nem a bor szelleme – holott a halál valóban egyfajta szellem, de nem a fényhez köthető, mint a szellemek általában. Szellem, de nem a démonok, és nem is az angyalok rendjéből. Sokkal egyszerűbb, ha mégis testnek képzeled. Egyes korokban madárnak tekintették; nem rossz alapgondolat, ám a fajtabesorolásban már teljes az egyet nem értés. Talán azért, mert erős csontú, de vékony húsú – ám soványságát már megmagyaráztam. Az sem igaz tehát, hogy kizárólag szellemi lény. Szellemi is. Egyfajta vázlat, tekintsétek úgy; ahogy a testnek is valamiképpen váza a csont. Megy, zörög, a kelleténél nagyobb kabátban, a vállát behúzza, benéz ide-oda: így telik egy napja, a tömegben észre se vennéd. Az, hogy szaga van, nem igaz. Nem kelt feltűnést, sőt kimondottan jelentéktelen. Észre se veszi az, akinek nincs vele kimondottan dolga. Ám akinek van: az aztán igen! Annak a szemében egyszerre megnő! Fölé magaslik! Mondhatjuk tehát, hogy „démoni”, de csak ebben a tekintetben; vagyis, hogy nagyjában „alakváltó”. Hallottatok a relativitásról… hogy ennek a gondolatnak mekkora szerepe van a modern fizikában… Nos, ilyen a halál is, a végletekig szubjektív.
    Akihez kiküldetésben jön, az először lódobogást hall. (Nem igazán lódobogás az, de nem tudjátok máshoz hasonlítani azt a hangot.) Csuklyába bújt alakot lát; s mivel az embernél nagyobb termetű (az imént kifejtett viszonylagosság miatt), hajlamos azt gondolni, hogy az alak lóháton ül. Az arcot nem láthatja, mert azt a csuklya takarja el; ám mégis leginkább arra emlékszik. A halál arca nem megrendítő. Pontosabban: mindenkinek olyan arcot mutat, amilyen az élete is volt. Aki az életétől idegenkedik, a haláltól is idegenkedni fog. Ezért jó, ha életünket idejében megszeretjük. Rémületet már nem is a látványa kelt, hanem az ölelése. Az, hogy valakit „átkarol a halál”, tökéletesen pontos kifejezés. Átkarolja azt, akihez küldték. Gyöngéden, mint egy szerető; ám jellemző, hogy senki se mondja azt, hogy a halál „ölébe vesz” valakit. Pedig így van. Becézi, elringatja, átsegíti a túlvilágra… De ezt kevesen élik meg ilyen módon! Miért? Mert rettegnek tőle, s nem tudják valóban örömmel fogadni!
    Nem is értem az embereket! Sanyarognak az életük miatt, hogy „milyen nehéz”. Aztán, mikor halni kell, nyavalyognak, ahelyett, hogy örülnének!
    Mostanában végképp kész szánalom az, ahogy a halált fogadják. Gondolod, öröm elsötétített kórterembe, gyengélkedők közé, paraván mögé megérkezni? Hallod, hogy a szomszéd ágyon egy másik delikvens hortyog… Semmi intimitás, semmi érzelmesség… A jelöltre rá van kapcsolva egy műanyag cső; a belső szerveit már nagyjából kivették… Csoda, hogy rémült? Amilyen tortúrán keresztülment! Én se tudnék így jó érzéssel meghalni! Ezt nevezitek „modern orvostudománynak”!? Nagyon ritka, hogy valakinek a kezét fognák, amíg a halál el nem jön; még ritkább, hogy a jelölt családja körében várná halálát derűs mosollyal. Ezért a halál is rosszkedvű. Kényszerből teszi a dolgát, kötelességszerűen, kedvetlenül. „Hamar munka ritkán jó”, mondják; még kevésbé a kedvtelen munka. Hibázik? Persze. Megesik – igaz, ritkán –, hogy egyet-egyet tévedésből visz el… mellényúl… de erről nem szívesen beszélnék.
    Még sincs emiatt lelkiismeret-furdalásom. Annyian vannak, mind fel kell keresni… hát nem lehetne az emberben is egy kis belátás? Minek szaporodik annyira!?
    Tudod, minden a kertben kezdődött. Az ember – Ádám annyit jelent, hogy „ember” – fejébe vette, hogy mindent tud… És azóta nem is figyel az előjelekre!
    Pesti saját, pökhendi hangját hallja, és megnyugszik: – Nagyon közhelyes, amit mondasz, ámbár igaz, hogy a halálnak filozófiája van.
    – Filozófiája! – dühöng a pepitazakós. – Nekem mondod, hogy „filozófiája”!? Igazán szórakoztat, amit mondasz… Tartottál már haldoklót a karodban? Az ujjai beléd marnak… A keze rád kulcsolódik és szorít… Az egész ember máris olyan, mint egy csontváz!
    Csak a marka van, ahogyan szorít, és talán a szeme! Az aztán „él”!
    Minden haldoklónak más és más a tekintete.
    Közepes írók mondják, hogy „rémület tükröződött a szemében”.
    Teljesen elhibázott mondat. A halált nem rémület, hanem rettenet kíséri; és a rettenet sehol sem tükröződik. Nincs olyan tükör, amely megmutatná. A rettenet mindent elnyel. Elnyeli az érzelmeket, az ingereket, a szemet, a látást, a fényt. A halálnak szívása van: kiszippantja a lelket abból a kis tehetetlen, madárvékony testből. Mint az abortusz. Azt legalább láttál? Valódi abortuszt? Ahogy a pár centis csecsemőt kiszippantják az anyaméhből? Az maga a halál, ahogyan van!
    Lelket mondtam? Egy kis vacogó valami, próbál megbújni a testben, amíg tud; de aztán tágas lesz neki az a ház, egyre tágasabb. Végül eltűnik benne.
    Elárulok neked valamit, figyelj jól.
    A régiek ismerték a halál pillanatát. Odafigyeltek a halottra, ahogyan meghal. Himnuszaik voltak, azokat szépen elénekelték a haldokló mellett. Mert a halálhoz egyedül az emberi hang jut el. Kiváltképpen az énekhang, az ötfokú hangsor. A pentatónia. Mindent a kezdetekre kell ugyanis visszavezetni. Letakarták a tükröt, hogy a lélek nehogy nekikoppanjon; mert a halál vak. De ma? Nem lehet rendesen meghalni sem. Tudod, mit mondok? Ezért kóborol annyi állény a világban. Rabló, gyilkos, percemberke, közszereplő. Ezek azok a lelkek, akik nem találták meg az utat a túlvilágra; e helyett valami testet kerestek gyorsan maguknak.
    Ezek az idők kalózai. Vigyázz ezektől, leszívják az erőidet!
    Látom rajtatok, hogy most mind a ketten pontosan értitek, szóról szóra, hogy mit magyarázok – ám egy perc sem telik el, és érzékcsalódásra gyanakodtok majd. De ugyanarra fogtok emlékezni mind a ketten. Szóról szóra. És ez is egyfajta bizonyíték.
    Legalább magatokat ne csapjátok be!
    „Vallási megszállott” – gondolja megint Pesti. (Csóti állítja később: halálosan sápadt az arca.) – „Ezek után egészen biztos.” (Mintha mély álomból ébredne, egyszerre látja maga előtt az idegent és azt, amit mondott. Térben jelennek meg előtte a szavai. Valóban ugyanazt hallottuk, állapítják meg másnap, amikor magukhoz térnek ebből a rémálomból.) Rettenetes levertség vesz rajta erőt; Csótin viszont indokolatlan felszabadultság. Fecsegni kezd, nem lehet leállítani; lázasan magyaráz, talán mert jócskán ivott, s mert végre nem a megszokott társaság hallgatja a Grinzingi borozóban vagy a Mayában. – Én, a magam részéről, kimondottan szeretnék ép tudatállapotban találkozni a halállal – jelenti ki, és a pepita zakós elmosolyodik. („Mikor vagy te ép tudatállapotban?”) – Annak, aki alkotó, illetve művészi tevékenységet folytat, elsősorban a zárványok természetével kell foglalkoznia. A fő csapásirány erő és ellenerő, veszteség és a hatalom akarása mentén rajzolódik ki. De akadnak félreeső helyek – és minden zárvány ilyen félreeső hely! –, ahol összegyűlik és feltüremkedik a felhasználatlan vitális erő. A csapásirány ugyanis egyenes, ezért sodrása, a zárványnak viszont mélysége van.
    A mélységben – a halál is ilyen! – megszűnnek az irányok, bármerre indulsz, a mélység minden irányban kiterjed. A politika vagy a történelem terepe az erők koordinátarendszere – de a stabilitásért és az élet továbbadásáért a zárványok, a zátonyos holtágak felelnek, ezek az eszmék és a művészi alkotás ívóhelyei. Ezekben lelhető fel a nyelv. Pontosabban a nyelvnek azon sűrű, szivacsos, áthatolhatatlan rétege, mely elengedhetetlen az elmélyült alkotáshoz. Ez a porózus talaj az alkotás alapja, a zárványok aljára ülepedett le. Az alkotó számára menedék egy ilyen félreeső hely: azt is mondhatnám, a zárványok az inspiráció artézi forrásai. Mindent lebíró tehetetlenségével szembesülsz, ha a zárványok ellen dolgozol – ez a szivacsos talaj minden ellenirányú erőt leköt. De ha belevágsz, ha megfelelő módon hasítasz belé, gazdagsága, tömege és telítettsége mutatkozik meg.
    Az alkotó fejében – magyaráz kizökkenthetetlenül Csóti, le sem viszi a hangsúlyt – mohazöld térkép található. Holtágak és rejtett felszín alatti vizek, zsombékok és lápok, sár, tőzeg. Zöldes, áttetsző buborék, mint egy kecskebéka szeme. A holtág sekélyes vizében, mélyen a fenék kellemesen langy iszapjába nehezedik minden, alkotó és közönség, talán nézik egymást, emberi távolságból, de nem beszélnek.
    „Van abban valami, amit mond – állapítja meg Pesti, ahogy Csótit hallgatja, de a szemére álmosság nehezedik. – De mégsem lehet mindezt rázúdítani a gyerekre! Egy műtét megrázkódtatásait! Az is elég! Egyébként is: micsoda igazságtalanság!”
    Ismételgeti: „Micsoda igazságtalanság!”
    Amikor fölriad, az üres és kihalt Üllői úton caplat.
    Egy sötét tűzfalnak magyaráz, „micsoda igazságtalanság”. A harmadikon épp a villanyt oltják.
    Maga sem tudja, mikor, faképnél hagyta azt a molyette társaságot.

3

    Elindul, és talán az elfogyasztott hat deciliter rossz minőségű, úgynevezett „kannás bor” hatására elhatározza, hogy ez az este már az ördögé lesz, inkább pénztárcáját, mintsem szervezetét kíméli, s az ésszerűséget és józan megfontolásokat sutba hajítva azokat a rosszabb, mellékutcákban lappangó helyeket keresi fel, melyek egyaránt megtalálhatók a nyolcadik és a kilencedik kerületben; a bor decijét nem több, mint ötvenforintos áron mérik. Nem tudja eldönteni, józannak maradni nehezebb-e, vagy ily módon veszíteni el a józanságot. Mégis az utóbbi mellett dönt – vállalja a bor nyeldeklését követő kellemetlen utóízt és a másnap fenyegető rosszullétet, mely jóformán az egész napot tönkreteheti. Betölti a gondolat, hogy még inni fog. Nem ellenkezik, bár nem is törődött még bele döntése következményeibe. Érvet keres, mellyel menthetné magát, de ahhoz már túl sokat ivott, hogy ilyet találjon; ezért legyint, mert a végső kétségbeesésig, amikor meg már mindegy lenne, nem jutott még el. De mintha nem is ő maga baktatna a Paracelsustól az Üllői úton a Nagykörút felé, hanem valaki, aki a testéből már kilépett, kiemelkedett, de mégis az ő tudatával bír: mintha ezt a magasban lebegő tudatot követné az, akit „énjének” nevez, holott mégis ott ragadt volna azzal fárasztó és egyenesen visszatetsző társasággal a Paracelsus borozóban. Nehéz árnyékok lengenek körülötte, és kimondottan metsző szél. Hosszú kötélen lengő bárdokat függesztett az égboltra valaki, és most tehetetlenül sodródik föl-le ez az éles inga. „Nehogy aláálljak. Micsoda képtelenség.”
    Nedves nyelv érinti meg a bokáját, megborzong.
    Mégsem lát kutyát.
    Tükörré fagyott tócsa felszínén ül, és a bokája odaér a jéghez. Nem emlékezett rá, hogy mikor esett el, de most, ahogy helyzetébe belegondol, érezni kezdi a farkcsontját, a medencéjét. „Erősen megütöttem magam.” A Szigony utcán indult el, de nem megy tovább, beljebb, aztán a körút felé. Lerövidíti útját a Kálvária térig, bármennyire is „rizikósnak találja” ezt a környéket. Veszélyt megvetve halad el az előtt a ház előtt, ahol, úgy tudja, hosszú ideig az utolsó barokk költő élt. De az ablak sötét. „Amúgy sem mennék fel.” Nem, nem menne; de így még jobban ránehezedik a város, hogy tudja, hogy egyedül van; és nem tudja, eljuthat-e egyáltalán a Kálvária térig.
    Mert mintha tágulni kezdenének a terek.
    Először csak a szemközti házsor távolsága lesz valahogy gyanús. „Nem őrülhettem meg” – véli, ám mintha mind szélesebb lenne a Szigony utca, és – még valami – nem borítja az a rossz minőségű, feltöredezett, ám megszokott aszfalt, hanem tengelyig érő sár. A szemközti házfal alattomosan és félszegen kezd távolodni – egyre szélesebben nyílik meg az égbolt a két házsor közt, ott, ahol a Szigony utca „modern szakasza” a régi utcához csatlakozik. Mintha szakadozni kezdene az égbolt feketesége. „Mikor megyek, mikor megyek hazafelé” – dúdol egy régi nótát, de sokáig nem jut eszébe a második sor, ezért ezt az egyet ismételgeti a dallamot követően; majd, amikor eszébe jut végre a megfelelő sor, végleg elcsúszik a dallam. Mindegy most. „Megnyílt az ég, megnyílt az ég három felé.”
    Egyszerre ott van a borkimérés. Ezen a néptelen környéken! Beleszaladt! A füstös és szűk helyiséget egy blokkház földszinti garázsából alakítottak ki. Zsúfolásig megtelt. A pulthoz furakodik és két – nem! – három deci bort kér, nyugtázza, hogy ez sem jobb semmivel az elvárhatónál. Valaki a durva pallóasztalra borul, és öklével veri a szennyes és robusztus lapot: „Mért nem akar velem élni, pedig hát szeretem, szeretem.” Majd megáll, felnéz, és felháborodva kijelenti: „És hivatalosan is a feleségem!” De ez már nem köti le Pestit, mert tudja, hogy most már tovább kell mennie. Nem tudja egészen pontosan, hogy hova; de fejébe veszi magát a gondolat, hogy „útiránya van”. Talán, hogy valami jobb bort igyon? Az majd kimossa, véli, szervezetéből ezt a sok „mérgezőséget”…. Ha a körútig eljutna… Ha mégis találna nyitva tartó helyet… De: ne kapkodjuk el! Még három decit rendel, és valakinek fizet egy deci Hubit. – Örülök, hogy megismerkedtünk – mondja ez a valaki, és bizonytalan, elcsukló hangon hozzáteszi: „haver”.
    De így sem kerülheti el, hogy utánaszóljanak, amikor elmegy, és résnyire nyitva marad az alumínium keretes ajtó. Sűrűbben szedi a lépteit. „Kell itt lenni valahol piactérnek.” Hogy tévedhetett el ennyire? „Nemcsak az aszfalt fogyott el, hanem a macskakő is.” Ijesztő reccsenéssel roppan meg az útszéli tócsa felülete, amint rátapos, mintha kemény hátú bogár kitinpáncélját törte volna össze. Félcipője szárán befolyik a jeges víz, máris hűteni kezdi a lábát. „Mielőbb meleg helyre kell jutnom.” Az utca, ahogyan megy, egyre szélesebb, már-már országút. Távolodik, mindegyre távolodik. Hajnalodni kezd, a derengésben élesen rajzolódik ki a házak és kémények, tűzfalak és erkélyek sziluettje.

4

    Farkasszemet néz egy tükörponttyal.
    A Nagycsarnok árusai éppen nyitnak – vagyis nem nyitnak még, de a vasrácsot már húzzák fel. (A Nagycsarnok építésére pályázatot írtak ki az utolsó emberi század utolsó éveiben; ezt vasszerkezetes megoldásával Petz Samu műegyetemi tanár nyerte meg. A vásártér fedését egyébként mind a kilenc pályamű vasszerkezettel oldotta meg. A halasok az alagsorban vannak.) „Mekkora egy ponty!” Elképzeli, hogyan úszkálna a fürdőkádban; hogyan tátogna; verdesne farkúszójával.
    Predesztinálva van arra, hogy megvegye ezt a halat.
    – Nyitnak már?
    – Mért? Siet?
    Nem válaszol. A halat nézi, azt a bizonyos halat. Halak közt is láthatni ezt-azt. Némelyik kimondottan rossz külsejű. Az, ott. Kiköpött maffiózó! Vigyázat, komoly keleti kapcsolatai vannak! Öntelten lebbenti az uszonyát, az alsó ajkát lebiggyeszti. „Megálljunk, Kornél, jobb lesz vigyázni!” De ráébred, hogy várják otthon, és ez is egyfajta felismerés. Megveszi a halat, és azzal ébreszti majd a gyerekeit. Ez most már döntés. „Apa, hol fogtad?” – kérdezi majd a középső fia, aki „külsőre” talán legkevésbé hasonlít rá. „Jól kifogtam!” – mondja majd „viccesen”, és a halat nézik, hogy oldalazva imbolyog a fürdőkádban. Kezd magához térni, a csapból frissen zúdul a kádba a víz. „Jó nagy hal! – mondogatják. – Nekünk van a legnagyobb halunk az oviban!”
    Kár ennyire előreszaladni. Megegyeznek egy ezresben, „áron kívül”; s a verdeső nejlonzacskóval gyalog megy át Budára. Van ebben valami megszállottság, valami misszió. Ám a hajnali járatok kevésbé kegyetlenek, mint a nappaliak. Nyitottabbak a rendkívüli eseményekre. Titkos szeretők, kedélybeteg, aludni nem képes mérnökök tervezik a hajnalt, átkelnek a rossz csatlakozáson. Hajnalban megérkezni! Ebben van még önkívület! Mintha szabadok lennénk, legalább egy kicsit, legalább egy percre – csak utóbb kezd nyomasztani valami a mellkas körül… Hajnalban minden könnyebb, minden távolabb van. Viszi a halat, mint akit „megbíztak.” Zörög a kulccsal, de senki nem ébred fel, szuszog az egész lakás. A kádat teleereszti, biztos, ami biztos, ki tudja, mennyi kell egy halnak. Nézi, hogyan fordul az oldalára: hamarosan egészségesen tallóz. Három uszonycsapás, eléri a lefolyót, megint három, a szemközti falnál van. Ennyi a játéktér, de nem is kell több. Aki többet akar, szükségképp belerokkan. Nézi a halat, hogy tér lassan magához. Aztán levetkezik, a szobába megy és gyorsan magára húzza a paplant. Félig-meddig álomban volt már; és nem más folytatódik, hanem az álom. Mégsem tud elaludni. Az oldalára fordul, és öklével verni kezdi a fejét, hogy valami legalább fájjon – de hidegen csattannak az ütései, és egyáltalán nem fáj semmi. Hiába öklözi erősebben a homlokát, halántékát, az orrát is – nem történik semmi, és ettől zokogni kezd, a párnába fúrja a fejét, és arra gondol, hogy van valaki a szomszéd szobában, aki az elfojtott sírást meghallja majd és bejön, talán az anyja, és akkor majd az anyja ölébe fúrja a fejét, amit, amióta az eszét tudja, sohasem tett meg. Szél csapdossa a fekete spalettát, hideg fuvallat érkezik a kintről, de az ablak körvonalait még mindig nem látni, sőt, talán még kevésbé látni, mint az előbb – egyszerre arra gondol, hogy nem hajnalodik, hanem esteledik odakint, és végtelen hosszú, éber éjszaka vár rá. Abbahagyja a sírást, mert a hajnalival ellentétben az éjszakai sírásnak nem látja értelmét. Végképp elhatározza, hogy fölkel – és azon nyomban elalszik. Azt álmodja, hogy valaki áll mellette, a fejénél, egészen közel.