Gyárfás Endre

Bakfark Budán

(Regényrészlet)

Bakfark Bálint, a komponista és lantművész ötszáz éve született Brassóban. Muzsikáját Szapolyai János, később János Zsigmond is élvezhette. Előbbitől nemesi címert, utóbbitól kis birtokot kapott. Báthori István erdélyi fejedelem azonban politikai hűtlenség gyanújával el akarta tőle venni a földet. A regény nem egyéb, mint az idős művész levele, melyben kérleli Báthorit: hadd gazdálkodjék, hiszen akkor nem függ többé a nagyuraktól, nem kell magát szolgának éreznie és tudnia. A levélben végigtekint sikerekben és megaláztatásokban gazdag, kalandos életén.

    Mi már csak akkor települtünk át Budára, miután az oszmán siserahad megvívta a Duna-parti erősséget, és kiűzte belőle a német zsoldosokat. Nemigen kellett őket űzni, hiszen fellázadtak parancsolójuk, Nádasdy Tamás várkapitány ellen, aki ily módon kényszeríttetve átadta a várat Szapolyai János királynak, és őt választotta urául az addigi Ferdinánd helyett.
    Ez tehát az a bizonyos aranyszemcse a szurokban, ez, hogy én, Bakfark Bálint, a brassai Hanns mester körmöseinek elszenvedője, utcakölykök kicsúfoltja, ott tanyázhatok a magyar királyok legpompásabb palotájában, ott muzsikálhatok a felséges úr közelében, és érezhetem magamon az eladdig csak hírből ismert főuraságok elégedett pillantását. Nádasdy Tamás uram, János király újdonsült híve meg is kérdezte, nem szegődnék-e hozzá, ha a Mindenható kifürkészhetetlen akaratából gazda nélkül maradnék. Efféle kérdésre nehéz válaszolni. Ha igent mondok, a két nagyúr között még szóba kerülhet a nevem, s a felség hűtlennek gyaníthat. Ha nemet mondok, becsapok egy ajtót, amely végveszélyben utat engedne. Habogtam tehát, hogy mindenütt jól érzem magam, ha úgy muzsikálhatok, hogy elnyerjem a hatalmasok tetszését.
    Nevelőanyám mesélt néha tündérkirályok palotáiról, el is képzeltem egyiket-másikat, ám képzeletem a tyúk röpte volt, a valóság pedig a sólyomé. Érkezésem után az első hetekben úgy kószáltam Budavár falai és ablakai, loggiái és boltívei alatt, hogy kapkodnom kellett fejemet: hol itt láttam meg valami ámulatra méltó bronzalakot – királyt, oroszlánt, lovas vitézt, szentet –, hol ott kápráztatott el egy szökőkút, márványmedence, kovácsoltvas korlát, hímzett falikárpit.
    A Szent Zsigmond piacán még otthonosan ődönghettem, a kofák, küldöncök, koldusok nemigen ütöttek el a brassaiaktól vagy a váradiaktól. A Száraz-árkon átvezető felvonóhíd mellett kőpadokon üldögéltek a jövevények, a búcsúzást halogatni s a bebocsáttatást siettetni akarók, no meg az ötvösök, a nyergesek, a szabók, a csizmadiák, a patikáriusok suttyó legénykéi, akik arra vártak, hogy a kapuból kikiáltson egy udvaronc, és hozasson valamit mesterüktől a bentieknek. A két kőpad, vagy ahogy tréfásan nevezték, a „szakállszárító” lustálkodói csak akkor rebbentek szét, amikor a súlyos láncok félelmetesen csörömpölve behúzódtak a kaputorony nyílásaiba és fölemelték a hidat. Nem is a zajtól menekültek – vagyis hogy menekültünk –, hanem a hídról aláhulló lótrágya, szemét, sárgöröngy alól.
    Az ágyúcsövek minket nem riasztottak, inkább megnyugtattak: ha Ferdinánd serege újfent próbálkoznék, még a Szárazárokig se jusson el, s a Zsigmond építtette Friss palota és beljebb Mátyás kastélya sértetlen maradjon az idők végezetéig.
    Az idők végezete…
    Papok szájára való ez a frázis.
    Az udvarokon jövő-menő, sürgő-forgó férfiakat látva énbennem is fölmerült a kérdés, ami János királyt a leginkább nyugtalaníthatta: meddig? És ha „addig”, akkor utána merre? Bele-beleütköztem ugyanis török szpáhikba és német vagy cseh zsoldosokba. Mi lesz, ha megszaporodnak itt a turbánosok? Mi lesz, ha megszaporodnak itt a vassisakosok? Elvégre a zsoldosok korábban a     Ferdinánd által bitorolt Buda várát védték, és csupán a túlerőtől ijedezve álltak át Szapolyaihoz.
    A váradi kompániából négyen voltunk muzsikusok. Az özvegy Mária királyné magával vitte napnyugatra a budaiak legjobbjait. A megmaradtakat urunk a boldogtalan Lajos királytól örökölte. A két társaság persze vetélkedett, de mindenki mindenkivel, és egy-két hét alatt kialakultak a párok vagy három-négy fős csoportok, melyek különbnek tartották magukat másoknál. Hiányzott a tekintély, akit követhetnénk.
    Nekem nem is ez a hiány fájt a legjobban. Csalódott voltam, amiért nem találkozhattam a Jagello-udvar hírességeivel, akiktől korábban taníttatást reméltem. Thomas Stoltzer, a kórus vezetője, gyönyörű kompozíciók poétája a mohácsi csata előtt néhány hónappal csónakon akart átkelni a budai partról a pestire, amikor egy szélroham vagy a révész ügyetlensége folytán a Dunába esett. Holttestét sohasem vetette ki a folyó. Lajos király két éneklő káplánja, Nagy Máté és Gyöngyösi Tamás ottveszett Mohácsnál a harcmezőn. Miért van szükség énekesekre, ahol ágyúk dörrenése, kardok csattogása, csatamének nyerítése, janicsárok „Allah”- s a mi vitézeink „Krisztus!”-kiáltása kelti a minden más hangot elnyomó diszharmóniát?
    Adrien Willaert, akinek szerzeményeit úgy játszottam, hogy közben kívántam, bárcsak az enyéim lennének, Velencébe költözött.
    Nagyságod jobban tudja nálam, nem is azért mondom, hogy kioktassam, hanem hogy vésse örököseinek emlékezetébe: a muzsikáláshoz csendesség kell.
    A budai királyi udvar szüntelen lármájában én még őriztem magamban a csendet, magyarán szólva magányos voltam. A szolgálatkész szolgálólányok kurta ideig csupán a véremet tudták megszólaltatni, locsogásuk és sikongatásuk nem rezonált bennem. Barátokat akartam, szívem szerint egyetlen barátot, akihez mint alaphanghoz hangolhatom magam.
    Hamar megtapasztaltam, hogy az udvari emberek között nem érdemes barátot keresnem. Gyanakodtam arra, aki erőltetetten igyekezett magát megkedveltetni. Reméli, hogy mivel gyakrabban kerülök a király közelébe, majd szólok az érdekében. Aki viszont közömbös vagy pökhendi velem, ahhoz mi végett dörgölőzzem?
    Szabad óráimban a polgárvárosban kóboroltam. Különösképp vonzódtam azokhoz a házakhoz, amelyeken ácsmunkát végeztek. Egy ízben mintha nevelőapámat láttam volna a szelemen mögött, már-már kiáltottam, amikor az ács felém fordult. Ráncos arca, bozontos szemöldöke, ősz üstöke valóban hasonlított az övére.
    Megpróbáltam néha szóba elegyedni a velem egyívású céhlegényekkel. Örültem, hogy németül is beszélhetek, hiszen a palotákban magyar szó járta. Öltözékem azonban arra késztette az iparosembereket, hogy távolságot tartsanak. Hiába hivatkoztam a családomra, én már más voltam, fáról lemetszett ág, mely ugyanúgy zöldell még egy darabig, mint a lomb, de vissza nem csapolható.
    Cifrább, láthatólag drágább ruháim-cipőim, hittem, irigységet gerjesztenek a meszes, kormos, fűrészporos göncöket viselő, nemegyszer félmeztelen suhancokban. Tévedtem.
    Még az inasgyerek is megvetően mért végig, mert kevésbé érezte magát szolgának, mint én, holott nyomorult kis élete minden percét megszabta a mester; de még bármelyik idősebb legény is, csúfolták, éheztették, verték, durva tréfákat űztek vele, és csak a reménység éltette, hogy nyolc-tíz esztendő múlva ő is mesterré lesz, a keze alá rendeltek parancsolója.
    Nem csupán barátot nélkülöztem az idő tájt, hanem tanítót is. Mátyás király pazar bibliotékájának őre megengedte, hogy a már említett jeles muzsikusok tabulatúráit böngészhessem. Találtam is lantjátékra való dalokat, szépeket, csodálatra méltókat, de jó lett volna látnom a mozdulatot, mellyel az ujjbegy a húrt érinti, s a tekintetet, mely elborul vagy földerül az első futamok hallatán.
    Ismét megesett az a fura és, tudom, szégyenletes dolog, hogy ami az országnak kárára vált, az nekem a jövőmet jobbította meg.
    Egy napon megjelent János királyunk mellett egy idős, ősz szakállú, sötét szemű férfiú. Azonnal túlontúl nagy tisztelettel, sőt hódolattal vették körül. Még őfelsége is!
    Lodovico Grittiről nagyságod sokat hallhatott és olvashatott, de hálát adhat Istennek, hogy ez a talján – vagy talján-görög –, a velencei dózse fattya, az apjára ütő, minden hájjal megkent lator már nem avatkozhatik Erdély kormányzásába. János király, tudjuk – hálából-e vagy számításból? – kormányzóvá nevezte ki. Hálából talán azért, mert ügyesen forgolódott a Portán, ily módon nyerve el Szolimán szultán és Ibrahim nagyvezér támogatását, aminek híján nem költözhettünk volna Mátyás Budájába. Ha Gritti nem halmozza el temérdek arannyal, ezüsttel, ékkővel az oszmán tirannusokat, királyunk követe, Lasky Jeromos úr nem tud velük szót érteni. Ami pedig a számítást illeti, János valóban számításokat remélt a csavaros eszű fattyútól. Úgy gondolta, hogy aki a maga hajóját kincses szigetekre képes kormányozni, az a királyságét is kivezetheti az örvénylő vizekből.
    Kiürült a kincstár, mi is éreztük erszényünk könnyebbedésén. Ritkábban hívattak, hogy muzsikáljunk. Előfordult, hogy már az étkemért sem tudtam fizetni, és egy jókora libacombhoz csak úgy juthattam, hogy bizonyítanom kellett a csúfocska szakácsné kívánatosságát.
    Gritti az egyik kegyvesztett, mert Ferdinándhoz pártolt főúr palotájába költözött – megvette-e vagy csak úgy kapta? –, és hozzálátott a töltögetéshez. Elsőnek bizonyos székeket töltött meg rokoni fenekekkel. Az egri püspök székébe saját fiacskáját, a malacképű, nyegle Antoniót ültette.
    Gritti felbukkanása az udvarban olyan volt, mint amikor hosszú pákával felkavarják a mocsolyás tavat. Ugrándoznak a békák, vonaglanak a piócák, tekeregnek a siklók. Az új kormányzó mint a legfőbb királyi tanácsadó naponta állt elő újabb és újabb ígéretekkel. Palotákat fog építtetni, aranyozott bronzlemezekkel boríttatja a tetőket, kutakat fúrat és foglaltat márványba… ígéreteiért ígéreteket kapott mindazoktól, akik magas posztokra ácsingóztak. Nem is a magasság volt a fontos, hanem a bőség.
    Az új kormányzó kíséretében nem akadtak léhűtők. Gritti nem adott kenyeret haszontalan embereknek. Hozott magával számvevőket, akik a pénz bejövetelére és kimenetelére ügyeltek, ötvösöket, aranyműveseket, akik régebbi ékszerből újat csináltak, törvénytudókat, akik a törvényeket így is, úgy is magyarázták.
    De engemet miféle szerencsével lepett meg az országra balszerencsét hozó velencei?
    Kíséretének tagja volt, hála a Mindenhatónak, a szintén velencei Tonino Bianchi, a lantjáték magisztere. Korábban jött el a lagúnák városából, mint ahogy Willaert odaérkezett. Idős ember volt, csaknem egykorú Grittivel, és amint megtudtam, már a Portán, Konstatinápolyban is mulattatta dúsgazdag gazdáját.
    Tudását a király és a kormányzó előtt mutatta be, és mi, udvari muzsikusok is jelen lehettünk. Ahogy elhangzottak az utolsó akkordok, én már eldöntöttem, hogy megkérem, tanítson, foglalkozzék velem. Meghallgatta játékomat, azután átölelt, miközben bőbeszédűen magyarázott valamit. Akkoriban még alig-alig tudtam olaszul, de azért megértettem, hogy azontúl háromnaponta egy órát áldoz a pallérozásomra. Így is lett. A nyelvre, amelyet talján udvaroncoktól ambiciózusan tanulgattam, valójában nemigen volt szükség. A magiszter meg én, ahogy mondani szokták, szavak nélkül is értettük egymást.
    Nagyságod fülét, tudom én jól, rosszakaróim gonoszkodó megjegyzésekkel ostromolják János Zsigmond úr halála óta, és azt is tudom, hogy hálátlan öcsém, Bakfark Mihály ivócimborái ezek az ostromlók. Vádolnak, hogy gőgös vagyok, fennhéjázó, arrogáns, és hogy tanácsot senki fiától el nem fogadok, bírálóimra pedig bottal támadok. Szemenszedett hazugság. Aljas rágalom. Egyetlenegyszer fordult elő, hogy elnáspángoltam egy kóbor jokulátort, de nem azért, amiért mondják, hogy fitymálta játékomat, hanem mert el akarta lopni a lantom. Ha budai olasz mesterem még élne – százéves lenne –, tanúsíthatná, hogy a lehető legnagyobb alázattal követtem útmutatását, és tévedései sem csiholták bennem a gőg szikráit. A brassai Hanns mestertől eltérőleg ő nem ütött meg, ha hibáztam, csak a fejét ingatta. Igaz, már felnőtt voltam, ráadásul az, hogy János király lantosa vagyok, új tanítómban valamiféle megbecsülést keltett irántam.
    Magiszterem azután is a palotában maradt, hogy Lodovico Grittivel leszámoltak azok, akikkel ő akart leszámolni. Az Ártándy testvérekkel még elbírt – megölette őket –, utánuk a Mohácsnál megedződött váradi püspök is áldozatul esett orgyilkosainak. Az erdélyi vajda, Maylád István uram végül is kimondta rá a halálos ítéletet, amelyet a kiszemelt emberek végre is hajtottak. János király megkönnyebbült – siettette-e vajon a megkönnyebbülést? –, de azért fekete vásznakkal boríttatta a Gritti-palotát. Három hétig kellett hallgatniuk lantjainknak s a hárfáknak, fuvoláknak, trombitáknak, virgináloknak, fanfárnak, doboknak, réztányéroknak.
    A kurta és mímelt gyász pauzája után persze olyan vigalom támadt, hogy alig győztük pengetni, húzni, fújni, csattogni, dobolni a talpalávalót.
    Egyre gyakrabban beszélgettem egy öreg énekmesterrel, bizonyos Vitolddal, a lengyellel, aki már jó három évtizede élt Buda várában. Jagelló Zsigmond herceggel jött Ulászló királyunk udvarába, és maradt azután is, hogy a trónörökösből a lengyelek királya lett. Nagyságodék már „öreg Zsigmond” néven emlegetik, tudják, hogy bölcs volt és igen művelt. A fiatal „Öreg” Zsigmond a tanulóéveit töltötte Mátyás budai és visegrádi palotáiban. A legkitűnőbb muzsikusokkal vétette magát körül, rajongott a mulatságokért, de nem a csepűrágók, a bukfencvetők, a medvetáncoltatók tudták igazán felvidítani, hanem a szép leányok és daliás legények méltóságteljes táncai, a míves pantomimok, a meghitt muzsikálások, melyekben mint ügyes lantjátékos maga is részt vállalt.
    Hogy Vitold miért nem tért vele vissza Krakkóba, nem sikerült kiderítenem. Az énekmester hibátlanul beszélt magyarul, és győzködött, hogy tanuljam meg a lengyel nyelvet. Azzal érvelt, hogy János királyunk, ha költözésre kényszerül – ő ugyan futásnak mondta –, nem találhat menedéket másutt, csak a Visztula partján. Beszélgettem hát vele és földijeivel, és ha a szavak talán nem is a helyes alakjukban ragadtak meg elmémben, tónusukat, melódiájukat, ritmusukat fülem lassacskán megszokta és élvezte.
    Vitold a római hiten volt. Megpróbáltam nekiszegezni a reformáták néhány érvét. Megharagudott, és csak úgy tudtam visszanyerni jóindulatát, hogy néha elkísértem a Szent Zsigmond-templomba, ahol ő vezette a kórust. A királyi kápolnába nem mehettünk imádkozni, sem ő, sem én. Ő sajnálta, én nem. Azt viszont már kezdtem bánni, hogy elfoglaltságom meggátolt a Szent Zsigmond sűrűbb látogatásában. A város legkiválóbb kórusába Vitold figyelmesen válogatta és gondosan nevelte az énekeseket. A koldusgyerekeket is megénekeltette, s ebben a halászatban, ahogy ő nevezte, nemegyszer fogott ki aranyhalat.
    Engem valósággal bűvöletbe ejtett a gregorián ének, melyet nem zavart, mivel nem hatolt át a tölgyfakapun, a vásártér állandó zsibongása. A gyermek- és férfihangok szőttese beborította belül a templom festett falait, színes ablakait, kriptafedelekkel kirakott padlóját. Ez a „szőttes” elfordította figyelmemet mindarról, amit szemem az Isten házában látott. Olyannyira, hogy ha a templomon kívül megkérdezi valaki, milyen képek és faragványok vannak odabent, én csak hebegek-habogok. A szentbeszédek velejét sem fogtam fel, mert miközben a pap prédikált, én az előbb hallott kórusdal melódiáját memorizáltam, variálva rajta egyet-mást.
    Olyankor imádkoztam csak templomban, amikor – többnyire váratlanul és eléggé ritkán – torkon ragadott a félelem. Attól féltem a legkevésbé, hogy meghalok. Az rémisztett inkább, hogy megsüketülök vagy hogy ujjaim megbénulnak. S mivel láttam én leprásokat, hóhértól félholtra gyötörteket, csatából nyomorultul hazatérőket, nemcsak képzeletem okolhattam e lidérces álmokért.
    Ez volt az én főbenjáró – nem bűnöm, hanem aggodalmam. Kevésbé, de azért meglehetősen nyomasztott az érzés, hogy Gondviselő Atyám már nem sokáig engedi nekem látni Budavár pompáját, a pazar palotákat, hőseink bronz és kő képmásait, a csorgókat és a szökőkutakat, Mátyás domboldali kertjeit, a szakácsok, kukták, vincellérek, étekfogók táncnak is beillő nyüzsgését, a koncra lesők sürgését, a jóllakottak tunyulását, a cifra ornátusokat, a szürke csuhákat és legfőképpen a budai leányokat, asszonyokat, ajánlkozókat és megközelíthetetleneket, adakozókat és fukarkodókat, kedveseket és kedvetleneket, kedvezőket és elkedvetlenítőket.
    Egy őszi napon komppal keltem át a Dunán, mondták, Pesten olcsóbban vásárolhatok magamnak ruhát. Már indultam vissza, amikor a partról, halászok, révészek, hajósok bárkái mellől átnéztem a királyi városra, azaz hogy a semmire. A Nagy Semmire. A hosszúkás kis hegyet házastul, tornyostul, bástyástul akkorra már elnyelte a köd.
    Eltűnt Buda, s bár tudtam, hogy ott van, azt is tudtam, hogy hamarosan – hónapok múlva? évek múlva? – nem lesz ott.