Sediánszky János

Törmelék alól visszamentve

    A budai Várhoz fűződnek legkorábbi sétáim, kamaszkori emlékeim.
    A nagy háború drámai végek, az ostrom folytán is, amely ott letarolt mindent, ami a gyermekkor élménye volt: a legelső látogatások, szüleim kezén csüngve, a bámészkodások az akkor még ép királyi termekben, a villogó parketten, a csillámló kristályok alatt. S egy-egy őrségváltás feszes pompája, a díszruhás, alabárdos testőrökkel, a mögöttük vonuló főpapokkal, feketébe öltözött méltóságokkal. A Szent Jobbot ünnepelték, körülhordozva az ódon utcákon, a paloták között. Vagy a letekintés a Halászbástyáról velünk nézelődő turisták, falusiak között a még érintetlen, beépített Duna-partokra, az elegáns pesti szállodasorra, a korzóra. S büszkeségeinkre, a folyó felett büszkén feszülő hidakra,
    Néhány esztendő múltán azonban mindennek csak a romjait láthattam, Hadik András lovas szobra alig látszott ki a törmelékhegyek közül, a palotának csak beomlott tetejű, kiégett trón- és báltermét, üszkös, csonka falait mutogathattam első külföldi barátaimnak, akikhez a más nyelvek zamata, íze már éppúgy vonzott, mint lényük idegensége, mássága.
    Azután jött a szerelem, az ötvenes-hatvanas években, az akkori időkhöz illően még sétálva-beszélgetve, amikor már közösen, kettesben örülhettünk egy-egy lassan, nagyon lassan újjáépülő várbeli háznak, palotának. Sokáig csak néhány ujjunkon számolgathattuk őket.
    De végre mégiscsak kibújt romos köntöséből királyaink hajdani fényes palotája, tetőt és új kupolát is kapott, a réginél simábbat, szerényebbet, s vele új hivatást is: a magyar kultúra és művészet otthona lett, a benne elhelyezett Nemzeti Galériával, a Történeti Múzeummal, az Országos Széchényi Könyvtárral.
    Ekkortájt már külföldi kollégákat, rádiósokat, televíziósokat, újságírókat kalauzolhattam a szűk utcákban, meg-megállva egy-egy boltíves, ülőfülkés kapualjban, eltűnődve egy-egy szépen faragott címeren, helyreállított barokk homlokzaton.
    A megsemmisült középkort, földbe temetett értékeit, maradványait csak Zolnay László, kiváló régészünk, a gótikus szobrok megtalálója fedeztette fel velünk, az egykori alapfalakat, amelyeken újjávarázsolódhatott legalább részben a dicső múlt, az újjáépített bástyákkal, a Buzogány toronnyal, a rondellával.
    Ami megmaradt, annál jobban tiszteltük, szerettük: a Mátyás-templom orgonabúgásos félhomályát, történelmi freskóit, a régi Országház, a Bartók-archívum, a Hadtörténeti Múzeum épületét, a helyőrségi templom csonkán is felmagasodó tornyát, csúcsíves ablakhasadékait.
    A régi vendéglők is újjászülettek sorjában: a Vörös sün Ince pápa szobra mögött, a Fehér galamb, a Fekete holló, az Alabárdos, a Pest-Buda zenés-irodalmi estjeink színhelye lett a Korona cukrászda, fáradhatatlan szervezőjére, Mikes Lillára is emlékezve, itt a kor nagy művészei, írói léptek fel a nem túl nagy pódiumon, a meghitten összebújó és mindig hálás közönség előtt: Ruttkay Éva, Sinkovits Imre, Mensáros lászló, Kolozsvári Grandpierre Emil, Szabó Magda, Nemes Nagy Ágnes – néhány a nagy nevek közül, akikkel együtt lehettem, akiknek mondanivalóját, művészetét közvetíthettem.
    S mert az idő az ódon falak között sem áll meg, más esték, könyvbemutatók hangulata is kísér: a Fortuna-udvarban megnyílt Litea könyvszalonban, amelyek folytatása már napjainknak is öröme, tartalmas szórakozása. Mert „a szellem napvilága” felkelt és továbbra is ragyog az ősi kövek, falak között, erőt és vigasztalást is nyújtva a sokszoros pusztulás, megújulás után, fővárosunk szívében, az elpusztíthatatlan és tovább szépülő budai várban.
    Boldog vagyok, hogy mindennek tanúja és részese lehettem!