Szakonyi Károly

Országház utca 20.

    Az a XIV. századi lakóház tömzsi falaival, kapuja két felén a simára kopott kerékvetőkkel, emeleti ablakai alatt a gótikus kőcsipkékkel, melyek mintha sorban álló szenteket formáznának, a zárt udvar, az udvaron a százesztendős vadszőlő, melynek hajtásai, indái befonták az emeleti függőfolyosó vaskorlátját, a szinte feneketlen pince, mert a boroshordók közti járat félelmetesen döngött a léptek alatt, hiszen ott húzódott alant, vízzel elárasztva a vári, titkos alagútrendszer egyik ága – egyszóval az az öreg ház, melyben a legenda szerint még maga Czillei Ulrik is lakott, s noha még mindig ott áll az Országház utcában, nekem az emlékek álommá szentesült világában létezik igazán.
    Anyai nagyapámék vendéglője volt ott, s előbb az emeleten, majd a ház hátsó traktusában a lakásuk. A bolthajtásos üzletbe néhány lépcsőfok vezetett fel az utcáról, a nyitáskor kitárt s a falhoz kapcsolt deszkaajtókon egy-egy címtábla hirdette a kitűnő fajborokat és a Polgári serfőzde söreit, a habzó söröskorsó mellé tormás virslit, kiflit, császárzsömlét pingált a festő. A kirakatablakban jókora lizi állt, háromliteres krigli a bajnok sörivóknak.
    Kis helyiség volt, de meghitt, törzsvendégek ültek a kockás abrosszal terített asztalok körül, minisztériumi tisztviselők jártak oda meg iparosok, s a palotából a szabadnapos testőrök frissen csapolt sörre, hosszúlépésre, fröccsre. Jó időben a kerthelyiségben, a vadszőlő árnyékában kvaterkáztak, s ha nagyapámnak kedve támadt rá, elővette a citeráját és pengette a tabáni dalokat.
    Nyáron, napsütésben a Pénzügy magas épülete vetett árnyékot az utcára, a mély kapualj hűvös volt, az ódon kövek évszázadok leheletét árasztották.
    Az utca lejtésében ott volt a Belügy meg a Hadügy, aztán a helyőrségi templom meg a laktanya, oda be is lehetett menni, mert a kapualjból nyílott a kantin, egy kedves, örökösen derűs kantinossal, nagyapám jó barátjával, aki törte a magyart és ezért számomra különösen mulatságos volt ahogy velem, a gyerekkel diskurálgatott. Másfelől a Szentháromság téren mindig posztolt egy rendőr, nyaranta fehér zubbonyban, csillogó karddal és hegyes csákóval, engedte, hogy fényképezkedjünk vele, ma is megvan a kép, a szobor körül repdesnek a galambok, s a háttérben látszik a Szent István-szobor a Halászbástya előtt.
    Aztán ott volt – s van ma is – a Russwurm, ahonnan még anyám lánykorában is vitték a vasárnapi ebédhez nagyanyámék a süteményeket. Emlékszem egy kis boltocskára, valahol ott, ahol ma egy mézeskalácsos üzlet van, parányi kirakatában gipszállatkák voltak, kaptam is onnan néhányat játszadozni.
    Békés élet volt a harmincas években a várban. És élet. Úgy értem, rendes, hétköznapi élet, akár a város más negyedeiben. A háziasszonyok a Széna téri piacra jártak bevásárolni, az iparosok dolgoztak, a minisztériumok körül nagy volt a jövés-menés, a dolgaikat intézők sürgölődése, a palotában ott székelt a kormányzó, vasárnaponként díszes és látványos őrségváltás zajlott, pompáztak a koronaőrök, alabárdosok a maguk középkori öltözékükben… Aztán jött a háború, és talán a főváros legtöbbet szenvedő negyede lett a vár.
    Sokáig a romok között jártunk azután is, ha felsétáltam májusi estéken valamelyik kedvesemmel, át a Bécsi kapun, és benéztünk az Old Firenzébe, ahol zongora szólt, és gin fizzt lehetett inni meg szimpla kávét. A vár tetszhalott volt. Az Országház utca 20. is megszenvedte a magáét. Már nem a nagyapám vendéglője volt a házban, mert 1938-ban, a halála után eladtuk, az utód vitte az üzletet negyvennégyig, aztán az ostrom után bedeszkázva állt. Maga az épület megmenekült talán még néhány újabb évszázadra, de a hátsó traktust bomba érte.
    Amikor kezdett magához térni a vár, és a megindult az újjáépítés, később meg a házak tatarozása, szépítése, minden más lett. Ma inkább idegenforgalmi látványosság az egész. A hajdani olcsó kisvendéglők helyén drága üzletek vannak, külföldiek szállnak ki a buszokból, és csodálják a régi utcákat, sorban állnak a Mátyás-templom előtt, hogy bejussanak, mint egy múzeumba.
    Nagyapám vendéglője eltűnt. A bejáratát befalazták, ahol az ajtó volt, most egy másik ablak szolgál a helyiség világosságára. Egy darabig a Budapest folyóirat, aztán meg a Filmvilág szerkesztősége kapott helyet a bolthajtások alatt. Az emeletre Mesterházi Lajos író és szerkesztő költözött a családjával. Nagyapámnak mindig mondogatta az akkori háztulajdonos, egy báró, hogy vegye meg az épületet a vendéglővel együtt, de ő ódzkodott a tulajdontól, inkább csak bérlő akart lenni. Így aztán csak emlék maradt minden.
    Ha fenn nem is, de a pincében nyitottak vendéglőt. Vörös Ördögnek nevezték el, s minthogy mostanság nyitva a korábban mindig zárt kapu, néha benézek az udvarára. A szőlőtőke már régen nincs meg, de hátul van egy kis kerthelyiség.
    A pincébe levezető lépcső falán régi fényképeket láthat a házról az érkező. A réges-régi állapotról, meg az ostrom alattiról és a későbbiről. Amikor leballagtam a lépcsőkön, egyszer csak megláttam egy olyan képet, ami szíven ütött. Valamikor az első háború utáni években készülhetett, a vendéglő ajtaján egy lányka néz az utcára. Anyám az tizenvalahány évesen…
    A pince-étterem külföldiekkel van tele zsúfolásig. Jól mehet az üzlet.
    S amint nézem a pince boltját, meglátom az a részt, ahol valaha a lejárat volt, s ahol nagyapámmal olykor lementem a boroshordók közé, a titokzatos mélybe…
    Ahogy mostanság már az emlékek mélységébe.