Buzinkay Géza
Otthonra találni a lakhelyen
A budai Várbarátok Köre
Először is egy kérdés: hogyan születhetett meg puszta érdeklődésből és odaadó munkálkodásból, s mitől maradhatott fenn huzamosan a késői XX. században, a Kádár-korszakban és a korai vadkapitalizmusban egy olyan társaság, amelynek csak lelkes hívei vannak, de nincsenek anyagi alapjai, pénzügyi támogatói? Hátha a budai Várbarátok Körének puszta léte is reményt kelthet a társadalom és kulturális állapota iránt.
Idén ősszel lesz négy évtizede, hogy a budai Várnegyedben megkezdte működését a Várbarátok Köre. Négy évtized alatt megszokottá és a Várnegyedben közismertté vált ez a klubszerűen működő, a városnegyedet megismertetése révén védő, múltját feltérképező, a várbeliek életformájának, sorsának változásait nyomon követő és a vári lakosok vagy vári születésűek teljesítményeit bemutató kör. Az ilyen társaságot szokás röviden honismereti-helytörténeti célzatúnak nevezni. Ami különlegessé teszi: negyvenéves folyamatos működése. Saját társasági vagyon nélkül, hivatalos bejegyzés nélkül, kizárólag a lakóhely iránti szeretet és a kör vezetői, előadóiban élő kötelességérzet a közösségért végzett munka iránt tartja életben mind a mai napig. A fennmaradt hagyományok őrzése, a hozzájuk való kapcsolódás, mindenfajta egyéniség – épített egyediség, történeti és kulturális szerepkör vagy egyéni karakter – megbecsülése: ezek pótolják a pénzügyi alapot, láthatóan tartósan.
Két személy és számos segítőjük alapította meg a Várbarátok Körét 1966-ban. Az évszámot tekintve érthető, hogy nem volt olyan nagyon természetszerű esemény egy rendszeresen összegyülekező társaságot létrehívni és működtetni a Kádár-korszak viruló időszakában, tíz évvel a forradalom leverése után, a szigorúan szabályozott nyilvánosság és a spontán egyesülés tilalma idején. Nem volt merőben lehetetlen az egyesületalapítás, csak ennek ma már különösnek ható eljárásrendje volt.
Az akkor 85 éves Ney Ákos (1881–1967) személye adta azt a koncepciót és tekintélyt, amely futó ötletnél többé tette az indulást. A mérnöki végzettségű, egykori MÁV-, majd Vasútforgalmi Rt.-igazgató és miniszteri tanácsos Ney, több jelentős vasútállomás tervezője, aki az első világháborút lezáró Fegyverszüneti és Jóvátételi Bizottság szakbizottsági tagja volt, s a két világháború közötti vasutas- és mérnöki közéletben is szerepet vállalt, a második világháború után természetesen „osztályidegennek” minősült, nyugdíját is megvonták, úgyhogy hetvenegy éves korában kellett beosztott mérnökként állást találnia a Fővárosi Mélyépítési és Tervező Vállalatnál, hogy valami minimális nyugdíjhoz jusson az ott ledolgozott hét év után. Vagyis nem tartozott a „népi demokratikus Magyarország” kegyeltjei közé, legfeljebb azok közé, akiknek vegetálását legalább már eltűrték az 1960-as években. Nagypolgári karaktere, modora, a politikai konjunktúra iránti megvetése még növelte is a hivatalos fenntartásokat vele szemben; a legkedvezőbb esetben őskövületnek tekintették, aki még a Monarchiából maradt itt.
Ney Ákos ugyan már elmúlt húszéves, amikor a Várba, az Úri utca 19.-be költözött – amelyet nemsokára meg is örökölt –, ám attól kezdve elkötelezett vári lokálpatrióta lett. 1917-ből ismerjük első írását a budai várról1, az 1920-as évekből több publikációt is, 1935-ben pedig Budapesti műemlékek címmel rádióelőadást tartott, és a Nemzeti Klubban javasolta, hogy „Budapest műemlék-múzeuma legyen a Vár!”2 1945 áprilisában (!) javaslatot nyújtott be a Műemlékek Országos Bizottságához a háborúban romhalmazzá pusztított vár helyreállítására vonatkozólag, a következő év márciusában a kisgazdapárt I. kerületi helyiségében a megnyitó ünnepséget használta fel arra, hogy a Várnegyedről tartson előadást, s még a fordulat évében, 1948-ban is azzal kísérletezett, hogy bejegyeztesse A Budai Vár Barátainak Egyesületét a vári római katolikus egyházközség címén, amit a belügyminiszter – magától értetődően – megtagadott.
Mindezt figyelembe véve részben természetes, de részben meglepő is, hogy ismét tőle indult ki a várbarát-kör létrehozásának javaslata. Természetes, ha vári elkötelezettségét nézzük, meglepő, ha arra gondolunk, hogy még egy olyan politikai rendszerben is hasznossá akarta tenni magát, amely mindenétől megfosztotta és a társadalomból is ki akarta zárni. Ő még neveltetéséből és a Monarchiából hozta magával, őrizte élete végéig a jómódúak, magasabban állók kötelességérzetét a társadalom iránt. Ez keresztényi kötelessége volt, amit nem befolyásolhatott a külvilág. Tehát a várbarát-kör megteremtése céljával összefogott az egy nemzedékkel fiatalabb, tevékeny és lelkes sebész főorvossal, Földmár Györggyel (1913–1977), akinek nemcsak kiterjedt ismeretségi köre, elfogadottsága volt hivatásánál fogva, de tanácstagként politikai befolyása is. Földmár ismerte a megvalósítás módját. „…Egy késő téli alkonyaton édesapám, Ney Ákos kérésére – emlékezett vissza Ney Klára – elkísértem őt az Úri utca 58.-ba a gyönyörű volt Forgách-palotába, ahol az időben az I/3-as pártkörzet székhelye volt. Vajon mit kerestünk mi itt? A gondolat dr. Földmár György főorvostól, a Vár lelkes rajongójától származott, aki ismerve édesapám vári kötődését, öregkorában is a Várral kapcsolatos élénk tevékenységét, rábeszélte, keressék fel Bokor Artúr közgazdászt, az akkori vári párttitkárt, és nyerjék meg őt egy Várbarát Kör alapítása ügyének. Így is történt, nem kellett különösebb rábeszélés, Bokor Artúr a legmesszebbmenőleg pártfogolta ügyünket, amiért hálával és tisztelettel emlékezünk meg róla ma is. Óriási dolog volt mindjárt az, hogy az Úri utca 58.-ban a gyönyörű dísztermet biztosította teljesen díjmentesen előadásaink céljára.”3
Ney Ákos 1966 nyarán – fellelkesülve a kör megalapításának esélyén – a megalakulásra megírta „pohárköszöntőjét” a műemlékekről és a modern építészetről, és publikálásra elküldte a számára legalább néha olvasható, legkevésbé pártpropagandista ízű napilapnak, a Magyar Nemzetnek. A Kádár-korszak óvatos és állandó ideológiai-politikai ellenőrzése alatt álló sajtójában azonban még egy ilyen „olvasói levél” sem jelenhetett meg lektorálás – azaz a szerkesztő lefedezése – nélkül, tehát az írást megküldték az építészközélet legnagyobb tekintélyű alakjának, a Kossuth-díjas akadémikus, tanszékvezető egyetemi tanár és építőművész-szövetségi elnök Major Máténak. A néhány oldalas szövegre Major Máté terjedelmes levélben írta meg véleményét. Több kérdésben egyetértett Ney Ákossal, néhányban viszont nem: például nem sajnálta a Nemzeti Színház lebontását, mert „műértéke nem volt”, és védelmébe vette a vári foghíjbeépítéseket. Határozottan visszautasította Ney javaslatát egy laikusokból álló városszépítési bizottság létrehozására, amely az épületek által érintett lakosság véleményének fóruma lenne, mert, mint írta, „a városépítés-szépítés feladatának megvannak a maga állami és társadalmi-szakmai szervei”.4
Ezek után nem meglepő, hogy a Magyar Nemzet nem közölte Ney Ákos írását, arra hivatkozva, hogy Major Máté véleményével és az arra adott válasszal együtt túlságosan terjedelmes anyaggá duzzadt. A levélváltás később más formában került nyilvánosságra: Ney Ákos az 1967. április 20-i várbarát-köri ülésen ismertette.
Amint ebből a levélváltásból is kiviláglik, Ney Ákos a korhoz nem illően a társadalom beleszólási igényével közelített olyasmihez, aminek megvoltak a párt- és állami intézményei. Természetes tehát, hogy a kör sikeres megalapításáért közbe kellett ékelődnie még néhány lépésnek. A következő fél év alatt részben Földmár György szervezésében több alapítót sikerült megnyerni az ügynek, s így az már nem egy „reakciós” öregúrtól származó indítványnak, hanem „konstruktív” társadalmi kezdeményezésnek mutatkozhatott. Ney Ákoshoz és Földmár Györgyhöz társult Keresztessy István, az I. kerületi Tanács műszaki osztályának vezetője, Dragonits Tamás Ybl-díjas építész, a Városépítési Tervező Iroda irodavezetője, a Hazafias Népfront kerületi bizottságának elnöke és Borza Tibor, a várban működő Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum igazgatója. Bokor Artúrral „…hatan baráti beszélgetésre összeültünk … és megállapítottuk: a Várban sok művelt ember él, aki jó előadó és sok olyan ember, aki szívesen hallgatna jó előadásokat. […] Így alakult meg 1966. október 6-án az MSZMP I/3-as körzet klubjában a ’Budai Vár Barátainak Köre’…”5
A párt Bokor Artúr személyében tehát támogatta a kör életre hívását, és egy közgazdász párttitkár a Várban más volt, mint egy párttitkár valamelyik munkásnegyedben. De persze még ilyen tolerancia mellett is elmosódott célról beszéltek az alapítók, a közügyekbe való beleszólás említése nélkül, és még így is feltétele lett a működésnek, hogy a várbarátok köre a Hazafias Népfront keretei között fejtse ki működését.
A népfront neve ma is ismerősen hangzik, de hogy tulajdonképpen mit is jelentett, nagyrészt már elhomályosult. „A népfrontmozgalom nemes feladata, hogy hozzájáruljon a nemzeti egység erősítéséhez, a szocialista demokrácia kiteljesítéséhez, a fejlett szocialista társadalom építéséhez – foglalta össze programját A Hazafias Népfront budapesti körzeti bizottságainak kézikönyve. – (…) Mozgalmunkban mindenki megtalálhatja azt az elfoglaltságot, amelyben legjobb meggyőződése, képzettsége és érdeklődési köre szerint dolgozhat a fejlett szocialista társadalomért.”6 Feladata tehát az volt, hogy a pártirányítást az államon kívül a társadalomra is minél jobban kiterjessze („tömegmozgalom, amely a népi-nemzeti egység kifejeződéseként összekapcsolja a pártot, a tömegszervezeteket, társadalmi és kulturális szerveket”), de hatásának ezen „túl kell nyúlnia”, „a szervezetlen hazafias tömegekre”.7 Ez az ideologikus feladat-meghatározás persze nem volt könnyen végrehajtható, sőt Magyarországon különösen sikertelen lett, a Hazafias Népfront a nemzeti „civil társadalom” búvóhelyévé és működési lehetőségének megteremtőjévé vált, sőt, végül a rendszerváltást előkészítő műhelyek egyike lett.
A „lakóterületi politikai munka” azonban a hatvanas évek végén még elkerülhetetlen volt, legfeljebb a helybelieken múlott, hogy ez mit jelentett, milyen értelmet adtak neki. Egy bélyeggyűjtő körnek éppúgy elkerülhetetlen volt, mint egy honismereti csoportnak, hogy időnként teret adjon a helyi tanács által közvetített rendezvényeknek, például a „baráti szocialista országok” életét, gazdasági-politikai sikereit bemutató vándorkiállításokat fogadjon, a tanácselnöknek mint előadónak szereplési lehetőséget biztosítson, vagy választások idején előadási lehetőséget nyújtson a képviselőjelöltnek (például 1971. április 5-én Barcs Sándornak, az MTI elnökének).
Mindez nem okozott különösebb nehézséget, legfeljebb időnként zavarossá tette a szerepköröket. Amikor az ember azt olvasta, hogy „terveink között szerepelnek a nálunk még be nem mutatott Vietnam és a Szovjetunió ismertetése”8, nem valószínű, hogy ebből felismerte: itt a budai Várbarátok Köréről van szó. Másfelől viszont a Hazafias Népfront jellegéből következett, hogy óvatosan ugyan, de támogatta a nagypolitikai vonatkozás nélküli, helyi közügyekkel kapcsolatos véleménynyilvánítást. Így támogatott események lettek a különféle „lakossági fórumok”: a vári közlekedésről vagy a lakossági állásfoglalás artikulálása a mintadarabként már fel is állított utcai ostornyéllámpák ellen – aminek eredményeként megmaradtak a régi gázlámpák, átalakítva máig működő villanylámpákká. Ilyen kivételes alkalommal a Várbarátok Köre tevőleges városvédő mozgalomként is fel tudott lépni.
Ney Ákos a kör megindulásakor már betegeskedett, alig egy évvel később meg is halt, de ez alatt a rövid idő alatt előadóként igen aktív volt. Ő tartotta az első előadást 1966 novemberében A Vár terei és utcái címmel, majd („Kedves várbeli testvéreim” megszólítással) még két előadást tartott a nyári szünetig.9
A kör megszervezése Földmár Györgyre maradt. Tízéves elnöksége jóvoltából vert gyökeret az egyesület. Az egyéves évfordulón írta, hogy „az induláskor még attól féltünk, hogy nem lesz 30 hallgatónk sem, most büszkén attól tartunk, hogy nem férünk el a helyiségben”.10
Egy-két éven belül a Hazafias Népfront is büszke lett a körre. „Külön fejezetet érdemel a Várbarátok Köre tevékenységének ismertetése – írta beszámolójában az I. kerületi titkár, Csikai Miklós. – A Körnek több mint 300 rendes tagja lelkesen részt vesz a Várnegyed múltját és kultúráját ápoló összejöveteleken, előadásokon. Sok száz vendég hallgatta az István király államalkotó tevékenységéről szóló előadást, a Vár irodalmi emlékeinek felidézését és a külföldi városok történelmi nevezetességű várnegyedeiről szóló előadásokat.”11 Az első tíz évben a Várbarátok Köre kilencvenhét alkalommal negyvenöt előadó segítségével hetvenkilenc előadóestet, tizenkét zenei előadást, négy vitafórumot és két múzeumlátogatást szervezett.12
Ez a közönségsiker – „315 tagunk van, Erdőtelektől Maglódig”, büszkélkedett Földmár13 – abból is adódhatott, hogy a körnek elhomályosult a sajátos arculata, s amolyan mindennel foglalkozó lakossági gyűlés lett. Egyre több hangverseny, zenei esemény is helyet kapott programjaiban, amelyeket a Tanács osztott ki a Várbarátok Körére. Ezek általában értékes és népszerű estek voltak – például az Ars Renata, a Musica Antiqua, a Renaissance együttes, a KISZ Népi Együttes előadásai –, csak éppen a kör eredeti funkciójához nem kapcsolódtak.
A helyzet 1978 februárja után megváltozott: Földmár György halálát követően új vezetőt bízott meg a Hazafias Népront Ney Ákos lánya, dr. Ney Klára-Mária (1913–1999) személyében. Az új vezető bölcsészdoktor volt, írt verseket és meséket, s bár évtizedekig szakfordítóként volt állásban, fő érdeklődési területe az irodalom, a művészetek és a történelem maradt. Ney Klára valószínűtlenül nem XX. századi jelenség volt, inkább illett volna a reformkorba. A Budapest című folyóiratban így mutatta be önmagát és otthonát: „E sorokat ugyanabban a szobában írom, ahol bölcsőm is ringott, ugyanazok a bútorok vesznek körül, amelyeket szépapám 150 évvel ezelőtt hozatott ide. Mondhatnám úgy is, hogy a kör itt bezárul. Soha nem laktam máshol, mint az Úri utca 19. sz. házban. Ez az otthonom.”14 Gondoljuk csak el, mekkora a valószínűsége annak, hogy bárki is ugyanott élhesse le életét, ahol megszületett ebben a felfordulásokkal és tragédiákkal teli században, két világháború, több forradalom, diktatúrák alatt és után?!
Ha külső nem is, belső kényszere persze volt erre az életformára: ragaszkodás családjához, otthonához és a Várhoz. „Tágabb (nem is olyan tág) otthonom természetesen az egész Vár – írta –, ’a’ templom a világ minden katedrálisa mellett is számomra csak a Mátyás-templom, a Vár utcáinak, bástyasétányának kövein tettem meg első lépeseimet, itt jártam iskolába, ide láncolt az ostrom, innen indult el minden, ami új és elhatározóan más lett életemben.” Ez a szenvedélyes szeretet kapott testet, amikor a Várbarátok Körét kezdte vezetni. Több mint huszonkét éven át, egészen haláláig, végül korát és egészségi állapotát is meghazudtoló energiával szervezte a havi gyakoriságú előadóesteket, amelyekre nemcsak a Várból, hanem az egész főváros területéről jártak rendszeres látogatók. Még utolsó kórházba vonulása előtt is egyik legfőbb gondja volt, hogy a következő félév programját biztosítsa.
A kör világosan megfogalmazott céljául a Várnegyed történeti emlékezetének ébren tartását, emellett pedig „a Vár jelenének és ezzel jövőjének problémáival való foglalkozást” tűzte ki. Az ő vezetése alatt vált azzá a kör, amit a neve mondott – de nem szűkkörűen, hanem a legtágabb perspektívában. „Meggyőződésem szerint… mindig csak vári témákkal foglalkozni nem lehet és nem is lenne értelme – fogalmazta meg a kör működésének 25. évfordulóján tartott előadásában. – Igyekezetem persze az, hogy amennyiben van ilyen téma, feltétlenül hozzuk nyilvánosságra, s ha más témával, de vári előadót találunk, az is igen jó. Mindenesetre minket minden komoly, értékes téma érdekel…”15 A Várnegyed mint spiritualizált határú téma neves költőket és építészeket, régészeket és történészeket, mérnököket és orvosokat egyaránt megszólalásra ösztönzött az évtizedek során. Csupán néhány nevet kiragadva az előadók hosszú sorából: Keresztury Dezsőt, Gerő Lászlót, Zolnay Lászlót, Ritoók Zsigmondot, Ráday Mihályt, Pogány Ö. Gábort, Szakály Ferencet, László Gyulát, Vörös Károlyt, Cenner Mihályt, Borsos Bélát, Póczy Klárát, Török Ferencet, Dragonits Tamást, Horler Miklóst, Katona Tamást tudta megnyerni; mellettük a környékbeli iskolák igazgatói, tanárai vagy március 15-éhez kapcsolódó műsoraikkal több éven át a Tárnok Utcai Általános Iskola diákjai váltották egymást. A vári kulturális élet fontos, egyes időszakokban egyedüli fóruma lett a Várbarátok Köre.
Ney Klára tevékenységét a közönségen, a hűséges várbarátokon kívül az I. kerület és a főváros is több elismeréssel, köztük a Budapestért kitüntetéssel (1983) jutalmazta.
A meglepően tág előadói kör megnyerése tevékenységének csak az egyik oldalát képezte. Fennakadások nélkül biztosította a Várbarátok Köre folyamatos működését, miközben többször helyszínt kellett változtatni, és egyébként is minden téren kiszolgáltatott volt az egyesület, egészen a meghívók elkészítéséig és a postázásáig. Mint sok más, rövid életű társaság, a Várbarátok Köre is kimúlt volna, ha Ney Klára kedvessége, mindenkit megnyerő egyénisége nem tudta volna áthidalni a nehézségeket.
Az összejövetelek helyszíneinek változása végigkísérte a kör múltját. Az Úri utcai Forgách-palota díszterme addig fogadta be az előadásokat, amíg a támogató párttitkár vissza nem vonult 1974-ben (a csinos épület nemsokára elit házasságkötő-teremmé vált). A következő helyszínt is a párt nyújtotta: a Dísz tér 4. sz. alatt, az egykori vatikáni követség, a nunciatúra épületében. A Várbarátok Körének közönsége is inkább a nunciatúrával kötötte össze a helyszínt, és nem a párttal. Ezt követően hosszú időre a Tárnok utcai iskola biztosított helyet a rendezvényeknek, majd a rendszerváltás után egy-két évig a Szentháromság téri Kulturinnov (korábban a Műegyetem diákotthona, még korábban Pénzügyminisztérium) adott otthont a Várbarátok Körének.
Ney Klára halálát követően, 1999 őszén e sorok írója vette át a kör vezetését-szervezését. Megváltozott az összejövetelek helyszíne is, abból a megfontolásból kiindulva, hogy egy előadóteremnél vagy iskolai ebédlőnél otthonosabb, szinte már klubszerűnek nevezhető a Fortuna-házban működő Litea Könyvesbolt és Teázó, amelynek kötetei és szerzői amúgy is gyakori vendégei a Várbarátok Körének. A Litea vendégszerető vezetője, sikeres és értékes programok szervezője, Bakó Annamária igazi háziasszonya lett a körnek. Azóta nem változott, legfeljebb csupán módosult a Várbarátok Körének működési formája. A könyvesbolti környezet jó alkalom arra, hogy olykor publikált kötetek kapcsolódjanak az előadások témájához, máskor egy-egy várostörténetileg érdekes könyv megjelenéséhez időzítsük a mű szerzőjének előadását.
Persze a könyvekkel összeköthető előadásokon kívül sok más téma is megjelenik – például a Várhoz köthető művészek, alkotások bemutatása –, és a kör olykor el-ellátogat más helyszínekre is: a budai Városházára, a Mátyás-templomba, a Stróbl Alajos-emlékhelyre, a Szent Mihály-kápolnában működő Vincze papírmerítő műhelybe, a tabáni Virág Benedek-házba.
És most álljon itt néhány különösen érdekes előadás címe az elmúlt néhány évből: Póczy Klára Luigi Marsigli életművéből Buda XVII. század végi helyreállítási programját emelte ki; Prokopp Mária a festőművész Feszty Masa művészetét, a kilencven éves Borsos Béláné a régi Várnegyed furcsaságait és hétköznapjait; Buzinkay Géza Budapest történetét a karikatúrák tükrében; Hazai Józsefné a Ruszwurm cukrászda múltját; Buza Péter a budai Duna-partot mutatta be; Nagy Gábor Tamás polgármester a várkerület mint világörökség igazgatásáról beszélt; Buda 1944–45-ös ostromát Ney Klára naplójegyzetei alapján követték végig az egyik esten; Dravetzky Balázs karácsonyi történeteket mesélt „terített asztalokról és környékükről”; Blanckenstein Miklós és Mátéffy Balázs a Mátyás-templom múltját és jelenét mutatták be; Mészáros Tibor az egykor a Mikó utcában lakó Márai Sándort és művészetét hozta közelebb a várbarátokhoz; Hergár Jenőné Strobl Krisztina Stróbl Alajos munkásságának vári emlékeit vette számba; Major Gyula a régi híres budai borokról; Saly Noémi a budai kávéházakról, Borsos Klára az ízlés és a technikai modernizálás lakberendezési megjelenéséről tartott előadást; Csáky Imre a szabad királyi városok címeres leveleit; Rozsondai Marianne az első budai nyomdász, Hess András alakját mutatta be; Buzinkay Péter kulturális örökségünk sorsát fürkészte az Európai Unióban; Bodó Sándor a vári múzeumokról beszélt; Ponori Thewrewk Aurél hadifogsági emlékeit elevenítette fel; Buza Péter bemutatta az újraindult Budapest című folyóiratot; Sebestyén Márta karácsonyi műsort adott, Sediánszky János budai emlékeiről beszélt; Császtvay Tünde és Ujváry Gábor a Bécsi kapu téri Hatvany-házról és vendégeiről, József Attiláról és Thomas Mannról tartott előadást; Porogi András a 150 éves Toldy Ferenc Gimnáziumot mutatta be; Ligeti Imre a budai sportélet múltját tárta fel; legutóbb pedig Messik Miklós a nagy-britanniai magyar emlékeket mutatta be.
Egy műemlékekből álló városnegyedben természetes, hogy a műemlékek, történetük, sorsuk és védelmüknek kérdései a legfontosabb témakör. Ám a kulturális örökség itt nemcsak a tárgyi emlékanyagból, az épületekből és a műtárgyakból, műalkotásokból áll, hanem a szellemi örökségből, a hagyományokból, az emberekből és az atmoszférából is. Azokat a nehezen megragadható, noha létező momentumokat, jegyeket – „valamiket” –, amelyek az otthont, a hazát képezik, pontosabban amitől az ember valahol otthon érzi magát. Ismét Ney Klárát idézve: „A Vár! …Sokat-sokat gondolkoztam azon, mi is tulajdonképpen az otthon, a város, amihez kötődünk, a haza, ahova tartozunk, a költő szerint »Hol élned s halnod kell«. […] Mit jelent egy átmenő idegennek a budai Vár, és mit jelent nekünk? Az előbbi csak az utcákat, tereket, épületeket látja, jár vagy botladozik kövezetén, amely számunkra »ez a föld, melyen annyiszor apáink vére folyt«. A mi generációnknak eleven húsába hasít a költő gyönyörű sora, hiszen átéltük itt az 1944–45-ös ostrom borzalmát, nyomorúságát. Itt pusztult szemünk láttára hazánk, Várunk, otthonunk. Mégis azt kell mondanom, hogy e borzalom közepette értettem meg valamit egészen mélyen. Az összeroskadó házak, épületrészek láttán mintha szívembe hasított volna a kő fájdalma. Talán patetikusan hangzik ez, de valóban megrázó élmény volt a tárgy szenvedésének átélése. […] Szeressük és óvjuk a tárgyakat, szeressük a Várat! […]
Ma is van mit óvni rajta. De sokszor eszembe jut, amikor az elburjánzott vásári butikokat nézem, a szüntelenül áradó turistacsoportok közt csetlek-botlok: volt már egyszer néhány évszázaddal ezelőtt, 1541-ben, hogy bizonyos turistacsoportok addig-addig nézegették a Budai Várat, amig 145 év múlva egész Európának össze kellett fognia, hogy távozásra bírja őket. […]
Nagyon remélem, hogy mindezektől távol vagyunk, de azért vagyunk mi itt várbarátok, hogy mi is őrködjünk azon, hogy ha megcsodálja az idegen Budát, tegye is, [mégis] Buda minden kövével, lakójával maradjon magyar, egyedüli, pótolhatatlan és másolhatatlan magyar. Adja a Jó Isten, hogy így legyen!”16
A Várbarátok Köre minden „várvédő” találkozóhelye, hajléka: hiszen a hagyományt, a megmaradt értéket sokféleképpen lehet védeni – de azért a Várból csak egy van.
1 Építő Ipar – Építő Művészet, 1917. május 13. 116-117. o.
2 Nemzeti Ujság, 1935. február 28. 2. o.
3 Dr. Ney Klára: Emlékezés a 25 éves Várbarátok Körére. Az 1991. november 11-ei előadás szövege, kézirat 1. o.
4 Major Máté levele a Magyar Nemzet szerkesztőségének, 1966. augusztus 29. (kézirat)
5 Várkerület, 1967. november , 12. o.
6 A Hazafias Népfront budapesti körzeti bizottságainak kézikönyve. 2. kiad. Bp. 1981. 9. o.
7 Uo. 20. o.
8 Dr. Földmár György: A Hazafias Népfront I. Kerületi Bizottsága Várbarátok Köre. Várkerület, 1976. május, 5. o.
9 Budapest székesfőváros polgármestere 365.828 / 1948. IV. ü.o. irata, 1948. május 26.
10 Dr. Földmár György: Jubilál a Budai Vár Barátainak Köre. Várkerület, 1967. november, 12. o.
11 Csikai Miklós : Munkában a Hazafias Népfront. Várkerület, 1970. december, 6. o.
12 Földmár, 1976. i. m. 4–5. o.
13 Uo.
14 Budapest, 1979. 4. sz.
15 Ney Klára: Emlékezés a 25 éves Várbarátok Körére. Elhangzott 1991. november 11-én.
16 Ney Klára: Emlékezés… i. m. 9–10. o.