Márai Sándor

Tabán dolga

Ujság (Műsoron kívül), 1933. március 29.

    Tabán dolgában sűrűn és hosszan tanácskoztam az illetékesekkel, t. i. a tabániakkal. Szerencsés vagyok ismerni ott egy kőfaragót, egy nyugalombavonult szobafestőt és több kocsmárost. Ismerek továbbá még egy tabáni urat, aki a rác templom mellett lakik, állandóan biciklin jár és nem lehet megtudni foglalkozását. Ezekkel a kiváló tabániakkal alaposan megvitattam Tabán problémáját, s mondhatom, az élet kevés gyakorlati kérdését ismerem olyan megbízhatóan, mint a tabáni kérdést. A tabániak, mintegy háromezerötszázan, megkapták már a főváros felmondását, s bizonyos tartózkodó pesszimizmussal néznek Tabán sorsa elébe. Nagyon kevesen jártak csak közülök új lakás után s elítéléssel beszélnek egy cipőfelsőrészkészítőről, aki már májusra lakást keresett a Vízivárosban. A szobafestő szerint, aki a legöregebb emberek egyike a Hadnagy-utca és a Szent János-tér között, a Tabánt valószínűleg lebontják egyszer, de semmiesetre sem most, mert a fővárosnak és az államnak együttesen nincsen annyi pénze, hogy megfizesse a kubikusokat. Ebben lesz valami, ha a szobafestő mondja, mert az öreg állítólag kezet fogott még Kossuth Lajossal és sok mindent tud, amit általában az emberek nem tudnak. Nagyjából megoszlanak a vélemények. A biciklis úr, aki éjjel is tologatja biciklijét a meredek Kereszt-utcán, mikor az Avar, vagy Albekker felé igyekszik, s mint huszár a lovát, a kocsmában is ott őrzi a kerékpárt az asztal mellett, minap azt a hírt hozta, hogy valóban felbontják a Tabánt, még pedig fenn kezdik, a Hadnagy-utca meredek végében, de felépíteni már nem tudják, sőt az is kétes, hogy a közműveket megcsinálják-e, mert a fővárosnak és az államnak újólag nincsen pénze. Általában ez a refrén. A tabániak, amilyen komoly emberek, megbízható értesülésekre támaszkodva makacson ismétlik, hogy az állam és a főváros anyagi viszonyai nem a legjobbak. Ez az utolsó reménysugár. Már a Rácfürdőben is beszélik.
    Ami Tabán hangulatát illeti e kritikus hetekben, az kétségtelenül levert, de túlzás lenne kétségbeesésről vagy forradalmi elkeseredésről beszélni. A tabániak, mind a háromezerötszázan, külön törzs, komoly és megfontolt emberek, s mint a zsidók között a szamaritánusok Nablusban, ők is a budai nép legelőkelőbb és legrégibb törzsének tartják magukat, s bizonyos keleti bölcsességgel szemlélik a világ eseményeit. Tabánból, így tetszik, inkább a fogalom fontos nekik, mint a pár koszos utca, s jobban izgatja a kedélyüket, milyen lesz az új Tabán, mint az, hogy köveiben elpusztul a régi. A tabániak meglehetősen gőgös emberek. A Szarvas-téren, abban a házban, ahol most a patika működik, hetven évet élt egy Tóni keresztnévre hallgató nagybátyám, bizonyos dohányjövedéki igazgató, aki arról volt híres Tabánban, hogy életében soha, egyetlenegyszer sem járt odaát Pesten. Gyanús volt neki… Ilyen gőgös emberek ezek. A tabániak, akik lelkük mélyén meglehetősen megvetik az olcsó romantikát kereső pesti kirándulókat, s lenézik a szerelmes férfiakat, akik ilyen filléres hatással akarnak nőt hódítani, mint séta Tabánban, meglehetősen beletörődtek már a gondolatba, hogy a rendkívül piszkos és úgy a műemlékek becsét, mint az üzleti tehetőségeket nélkülöző utcák sorát lebontják. Tabán már évek óta jórészt abból él, hogy lebontják; mint az üzlet, amely állandóan és visszavonhatatlanul végkiárusítást hirdet. Tabánt sem azért keresik fel a pesti látogatók, mert van, hanem, mert évek óta az a híre, hogy megszűnik. Tabán törzsi életet él, s nem törődik a romantikával, melyet állítólag kisugároz. Ez a törzs egyszerre, egy napon vándorol majd el innen, mint a zsidók Egyiptomból, s szerteszóródnak a Vízivárosban és Óbudán. Pest ne reméljen sokat a tabániaktól. Ezek már itt maradnak a környéken.
    Mintha ők maguk is megunták volna Tabánt, a tabániak… A legbölcsebb ember megunja egy napon, hogy pesti kupléírók slágerszövege legyen. Az utcákért nem kár; de az embereket fájlalhatjuk, hogy nem maradnak együtt, mert kiváló emberek éltek itt, akiknek szélszóródását csak sajnálni lehet. Egyébként fogalmam sincsen, műemlék-e Tabán, vagy sem, mert gyakran láttam ugyan, de nappal soha. A szobafestő, aki minden szobát belülről látott itt nyolcvan év alatt, azt állítja, hogy építészeti szempontból nem kár érette. Csak a tabániakért kár, – mondja ő is. S ha valaki, ő tudja, aki kezet fogott Kossuth Lajossal. És a biciklis is ezt mondja, akinek egyszer éjjel, sajnálatos körülmények között, homlokára léptek a Fehérsas-téren. Kedves törzs volt, inkább bölcs, mint józan, de mindenképpen filozófikus hajlamú törzs élt Tabánban. Ahogy ismerem őket, ezek inkább Óbudán keresnek majd lakást, mert a svábok keze alatt tisztábban forr ki az újbor.

A Színkör balladája

1937. augusztus 8.

    Jöjj, nyájas olvasó, aki utad a nyárvégi évadban Budára visz: álljunk meg a Színkör előtt és csodálkozzunk. Ez az évad, mikor minden vidéki, aki Budapestre jött, s minden pesti, aki átrándult Budára, egyszer az esztendőben megállt a Színkör előtt, felvonás közben, elszívni egy cigarettát. A Színkör hozzátartozott a pesti nyárhoz: múltja volt, ha nem is klasszikus, de nem is érdemtelen múltja, a magyar színpad legelső művésznői és művészei szórakoztatták e rozoga deszkákon a nagyváros elárvult nyári közönségét; a deszkaszínház homlokzata fölött most is ott ragad még a primadonna neve, aki sikerre vitte az utolsó zenés nyári újdonságot. Álljunk meg a Színkör előtt és merengjünk. Meglátod, ez a merengés tanulságos.
    Talán emlékezel rá, vándor, hogy hónapokkal elébb szigorú ukáz rendelte el: a színkört le kell bontani. Mint ez ilyenkor szokásos, természetesen több okból kellett lebontani. Először is, mert tűzveszélyes. Aztán, mert „nem felel meg többé hivatásának”. S végül: mert legfőbb ideje, hogy fölépüljön helyébe az új, modern budai kőszínház. A hírre felszisszentek az érdekeltek. A sajtó – e sorok írója is – telhető pártatlansággal közölte a hírt, elismerte, hogy a régi Színkör nem valami pompás látványosság, s csakugyan üdvös lesz, ha modern kőszínház épül helyébe. Az ember nem szívesen válik meg emlékeitől: a színkör hozzátartozott a régi Budához, mint a Bástyasétány, vagy a Horváth-kert, melynek peremén régen közel félszázad előtt, felépült. A sajtó tárgyilagosan elismerte, hogy a rozzant budai színház megérett a lebontásra. A tűzveszéllyel nem lehet vitatkozni: igaz, ha valami negyven éven át nem volt tűzveszélyes, miért lenne éppen most, mikor már újszerű impregnálással lehet védekezni a lángok ellen? E kérdésre, melyet a sajtó bátortalanul fölvetett az öreg Színkör érdekében, nem felelt senki. Belenyugodtunk, hogy megválunk e kedves és megszokott nyári szórakozóhelytől, ahol a pesti ember szerény keretek között mulatságosan eltöltött egy színházi estét az évadban, mikor minden budapesti kőszínház becsukja kapuit. Sajnáltuk, persze, hogy sajnáltuk: de az idő rohan, legázolja a múlt kegyeletes emlékeit. Aki nagyon sajnálja a múltat, mindig nevetséges kissé. És elbúcsúztunk, mindenki a maga hangnemében.
    A színészek, a színházi vállalkozók, a zeneszerzők, jegyszedők persze sírtak. A régi, alkalmi trupp egy része elvonult a Ligetbe, s ott iparkodott szórakoztatni e nyáron a világváros közönségét. A Budai Színkör maradt, ahol volt, árván és zölden, a Horváth-kert peremén, s várta a csákányt. Olvastam elsietett riportokat, melyek már látni vélték, amint a csákány és fűrész nekiesnek a deszkahodálynak, ahol Fedák és Csortos arattak nagy sikereket a közelmúltban, hogy más csillagokat ne is említsünk. Ezek a riportok arra késztettek, hogy időnként elsétáljak a halálra ítélt Színkör előtt, s megnézzem, amint szakszerű kezek tárgyilagos közömbösséggel szétszedik három budapesti nemzedék ifjúságának derűs emlékhelyét. Mindez tavasszal történt. Egyelőre nem láttam semmit, ami romboláshoz hasonlítana. A Színkör helyén állott, kissé megviselten, a tépett falragaszok rongyait lobogtatta kapui előtt a tavaszi szél. Az ilyen öreg, halálraítélt színház oly szomorú látvány, mint az öreg, sikerekből kikopott színész, aki szivart koldul a törzskávéházban, ahol egykor pezsgővel ünnepelték. A Horváth-kert, karjai között a tetemmel, elárvult e tavasszal, a padokon nem ülnek magoló és viháncoló színinövendékek, a szomszédos kávéházak és vendéglők hasztalan várták a vidám pestieket, akik előadás után betérnek egy pohár sörre és elmesélik a főpincérnek a nyári darab jó bemondásait. Lassan bontják, gondoltam: nem sietnek vele. Ez a kegyelet meghatott. Aztán elmúlt május, június, az új modern budai kőszínház tervéről nem hallottunk többé, s a régi Színkör egyre roskadtabban várta a csákányt, mely késett. Most már Szent István felé járunk, olvasó; ilyenkor szokott megbukni a második nyári darab Budán. De az idén már nem lesz premier a Budai Színkörben. Hogy a hivatalos érvelés hangnemében maradjunk, több okból nem lesz: először, mert nem értek még rá lebontani a régi Színkört, másodszor, mert nem értek még rá megépíteni az újat, s végül és harmadszor, nem lesz, mert az Ügyosztály bezárta a Színkört. Nincs tovább. Ez és ennyi a Budai Színkör balladája.
    Tudom, nem valami országos ügy ez; de ha az olvasó közelebb hajtja a fejét s jobban odafigyel a ballada – elismerem, nyári ballada- dallamos szépségeire, észreveszi majd a lokális mögött az általánosan érdekeset, a jelentéktelen mögött a jelentékenyt. Mert, mi történt? – kérdezheti iskolás és naiv hangon a laikus. Az történt, felelhetem a krónikás oktató hangján, amihez mi, akik nem vagyunk színházi, sem bontási szakemberek, akik nem vagyunk Ügyosztály, csak közönség, egyszerűen nem értünk. Az a nagy rejtély ismétlődött meg, amely tetemes idő előtt például arra késztette az Ügyosztályt és az Illetékest, hogy sürgősen lebontassa a Nemzeti Színház épületét, mondván, kell a hely az Újnak. De az Új késett. Mai napig késik. Csak az ország közönsége lett szegényebb egy színházzal, csak a Rákóczi út és a Múzeum körút sarkán tátong, mintegy emlékeztetőül, az a torz épületcsonk, ahol árulnak cipőzsinórt és csokoládét, egyszóval mindent, csak azt nem, amiért lebontották: a művészetet. Miért volt a sietség? – kérdezheti, az idő távolából, iskolás-éneklő hangon a laikus. Azért, feleli a krónikás, mert vannak dolgok a földön és egén, különösen, ha bontani kell valamit, mikor az Ügyosztálynak semmi nem lehet elég sürgős; s mi, laikusok, ezt nem értjük. Ez történt most a Budai Színkörrel is. Mély tisztelettel az Ügyosztály iránt, mely halálra ítélte, mert elavult, mert ez idén tűzveszélyes az, ami tavaly nem volt tűzveszélyes, mert le kellett gyorsan bontani, hogy fölépíthessék helyébe, vagy szomszédjába az újat: mély tisztelettel, de tökéletes tájékozatlansággal állunk meg elmenőben mindennap Buda csukott nyári színháza előtt, s ámulva kérdjük: miért?
    Mert a régi Színkör ott áll a régi helyén, s nincs semmi baja. Nem vitte el a szél, s nem esett a lángok martalékául, most sem, mikor nem vigyáztak rá esténként tűzoltók. A Színkör áll, tehát bizonyos, hogy nem volt oly sürgős lebontása, mint hirdették. A Színház mellé nem épült fel az új, abból az egyszerű okból, amiért az új Nemzeti sem épült fel a régi helyére, s amiért a színházak általában nem szoktak felépülni: mert nincs pénz az építkezéshez. Nem vagyunk jósok, de bizonyos tapasztalatok alapján nyugodtan állíthatjuk, hogy még sokáig nem épül fel az új színház. Mindössze az történt – s ez az, amit a laikus nem ért –, hogy a régi színház, amely tavaly még játszott, ez idén már nem játszhatott, az történt, hogy a Színházat, amelyet becsuktak, mert sürgősen le kell bontani, nem bontották le sürgősen, az történt, hogy egy nagy csapat szegény ember: színésznők, színészek, zenészek, rendezők, statiszták, díszletezők, jegyszedők nem kerestek ezen a nyáron egyetlen fillért sem, az történt, hogy a budai kocsmák fölöslegesen elvesztették nyári, pesti közönségük egy részét, az, hogy néhány nyári daljáték, ez a nem valami magas rangú, de nem is értéktelen műfaj, melyhez nálunk zeneszerzők és librettisták kitűnően értenek, nem kerülhetett színre, s végül az, hogy e szegény, poros nagyváros közönsége – legalábbis azok, akik nem mehetnek el nyáron a salzburgi Festspielékre –, egyszóval egymillió ember közül mindazok, akiknek szerény nyári mulatságához hozzátartozott egy este a Budai Színkörben, ahol hangulat, zene, atmoszféra az ifjúságra emlékeztette őket, ez évben nem mehetett el a Budai Színkörbe. Miért? Csak. Mert le kellett volna bontani. Mert fel kellett volna építeni a másikat. S végül, mert mindenesetre könnyebb bezárni valamit, mint megnyitni, könnyebb elvonni egy csapat embert a keresettől, mint kenyeret adni nekik, könnyebb megvonni egy sereg fővárosi szegény embertől a nyáresti szórakozás e szerény válfaját, mint cserébe üdülést adni nekik. Mindig könnyebb valamit elhamarkodva megszüntetni, lerombolni, bezárni és megsemmisíteni, mint valamit – a legcsekélyebbet is – alkotni.
    Ez a ballada tanulsága. A Színkör áll, mint tavaly, csak nem játszik, mint tavaly. A Színkör, ha parancsolják, jelkép. Semmi nem könnyebb, mint hatalmi szóval elrendelni, hogy holnaptól ne létezzék, ne iparkodjék, ne kísérletezzék az élet harcában valami, ami tegnap még, a maga módján, létezett és iparkodott. Semmi nem könnyebb, mint aktaszerűen megszüntetni valahol az életet, s aztán behinteni sóval az élet helyét, s fölénnyel várni, amíg nő a nyomában valami. A nyájas sétáló elmegy e nyáron a Budai Színkör előtt, mely dacolhat az aktával, mely halálra ítélte: elmegy előtte és nem érti. Tavaly még itt énekeltek, gondolja. Szórakoztak, pénzt kerestek. Az idén nem énekelnek. Igaz, viszont le sem bontották. Nem történt semmi, mint a könnyű dalművekben éneklik: nem történt semmi, csak megint egyszer mohón és idő előtt hozzányúltak az élethez, valamit tollvonással tönkretettek, s nem adtak helyette semmit. Ennyi a tanulság. Sétáljunk odább, olvasó.