Cilinder a tűzfalak alatt

    Márai Sándor bejárta és – kényszerűségből – belakta a világot, de féltékenyen őrizte lelkében élete két, általa legfontosabbnak tartott színhelyét: Kassát és Budát (csak ritkán Budapestet!), melyből utóbbi húsz éven át volt lakhelye. Miként alakult Márai és Buda kapcsolata? Talán egy szökése miatt a családi tanács elhatározta internálásomat; intézetbe adtak Pestre – írja az Egy polgár vallomásaiban. A II. kerületi Érseki Katolikus Főgimnáziumra és Rákóczi Kollégiumára mint katonai nevelőintézetre emlékezik vissza. Nem gondolhatta még ekkor, hogy élete egyik legmeghatározóbb időszakát éli majd itt, és a Mikó utca gesztenyefái elkísérik a négy évtizedes száműzetésbe is.
    Feleségével 1928-ban költözött ide: Budára költöztem, az ismerős negyedbe, s mindennap óvatosan, gyanakodva mentem csak át Pestre, ahogyan főművében írja. Hazaérkezett, és olyan otthonosságot élt meg a Krisztinavárosban, amilyet csak néhány helyen tapasztal meg az ember. Ezért (kassai témájú írásaihoz hasonlóan) irodalmivá tesz minden ide kapcsolódó témát, s egyfajta ironikus-nosztalgikus stílusban ír szűkebb hazájáról és környékéről: „Gondolhatnék arra is, hogy új élet fakad a romok között, de ehhez most nincs kedvem. Fázom Guglhuberéknél. Egy házat, melynek hiányoznak falai, talán nem is lehet ilyen szigorú télben rendesen kifűteni.” (Romok a hóban)
    Az Egy polgár vallomásaiban is megnyilvánul e stílus: „Itt akartam élni, és itt akartam maradni…” S némi iróniával jegyzi föl: „A környékbeli kereskedők egy ideig mély köszöntéssel üdvözöltek; később megtudtam, hogy valaki „háztulajdonos” híremet költötte a vidéken. Mikor kiderült a valóság, hogy nem vagyok háztulajdonos, csak író – s a Krisztinában minden igazság kiderül –, továbbra is köszöntöttek, de nem olyan mélyen.”
    A városrész, Máraiék új lakhelye teljesen az író személyiségének megfelelő. Így ír Várkonyi Nándor a Pergő évek című, az 1970-es években írt, de csak 2005-ben kiadott kötetében a Krisztináról: „Ha meggondolom, komoly irodalmi városrész ez, talán az egyetlen Budapest kávéházakra centralizált irodalmi életében. Igaz ugyan, hogy az események, csatározások, ütközetek a kávéházakban zajlottak le (a kártyacsaták a Fészekben), a Krisztinában pedig »csak« laktak és laknak az írók, ám ez annyit jelent, hogy a környezet sokaknak kedvére való. […] A negyed, a Vár, Gellért-, Sas-, Márton-, Isten-, János-hegy, Rózsadomb karéjában, stílustörés nélkül beillett volna a felvidéki városok sorába, melyek övezetében felnőttem…” Jelen sorok akár Máraitól is származhatnának…
    Válás Budán című regényében írja a budapesti városrészről, hogy A Várban lakni világnézet (Az igazi című regényben Budán lakni világnézet formában újra szerepelteti, és ez utóbbi változat rögzült a köztudatban is.) Úgy tűnik, nem pusztán egy szállóigét teremtett meg, hanem valódi alapja van idetartozásának, ezért is írja később: „A Várban született ember örökké érzi, hogy nem pesti, még csak nem is budai származású; afféle területen kívüliségi előjogokkal éli várbeli életét.” (Szépséges Vár)
    Ha sokszor közhelyszerű is („Aki nagyon sajnálja a múltat, mindig nevetséges kissé” – írja az A Színkör balladája című tárcájában), a szívéhez közel eső tájról (tőle szokatlanul) bizonyos megilletődöttséggel ír, s ennek a nosztalgikus hangnemnek különböző árnyalatai vannak, mellyel azt is érzékelteti: az itteni események csak itt, e környéken történnek így. A Mikó utcában a májusi vihar is teljesen egyedi: „Ebben a görbe és csendes budai utcában az ablak előtt, ahonnan most a világot nézem, két tucat gesztenyefa áll: azt a két tucat gesztenyefát, akik tegnap este még lakodalmas díszben felgyújtott gyertyákkal, a természetből a városba tévedt növények drága és nemes tartózkodásával és gőgjével ünnepelték a tavaszt, ma reggel rongyosra tépte, koldussá pofozta a vadóc vihar, ami hajnalban rászakadt az alvó városra, végigpofozta Budát és Pestet, tört és sodort, s mire a rendőrség közbeléphetett volna, már odébb is állott, zsákmány nélkül, vandál bőgéssel, cserepek, lombok és üvegek szemetjét kergetve maga előtt.” (Májusi vihar)
    Mikó utca című 1930-as verse sötétebb tónusú érzelmeket mutat: sem itt, sem a világon nem találja helyét: „Én e földön csak homokra építek Mindenfelé, / s mást nem is akarok, Csak élni borotválatlan…”
    Fontos számára Buda más része is, írásaiban többször megemlékezik a Tabánról. Ősei vannak itt is, akiktől a vérségi kapcsolaton túl mást is örökölt: lokálpatrióta szemléletet, mely egyfajta „rendiséget” eredményez, létrehozza a „budaiak” és a „pestiek” kasztját, s a kettő között nincs átjárás. „A tabániak meglehetősen gőgös emberek. A Szarvas téren, abban a házban, ahol most a patika működik, hetven évet élt egy Tóni keresztnévre hallgató nagybátyám, bizonyos dohányjövedéki igazgató, aki arról volt híres Tabánban, hogy életében soha, egyetlenegyszer sem járt odaát Pesten. Gyanús volt neki.” (Tabán dolga) Már a Vízivárosba költözés is „hazaelhagyás”.
    S ha mégis elköltözne valaki a tabániak közül, mit tenne: „Ahogy ismerem őket, ezek inkább Óbudán keresnek majd lakást, mert a svábok keze alatt tisztábban forr ki az újbor.” (Tabán dolga). Úgy mutatja be a városrészt, mint egy zárt, egységes közösséget: lakói együtt élnek és (a városrész átrendezése miatt) együtt keresnek új lakhelyet, együtt költöznek Óbudára, a „tiszta borok hazájába”.
    Ténylegesen odaköltöztek-e vagy teljesen szétszóródtak, az író számára mindegy, mert egyfajta egyéni mítoszteremtés eszközei és részesei a tabániak: a Tabán, a Víziváros, a Krisztinaváros, a Vár ugyanúgy az író életének legszemélyesebb helyszínei, mint Óbuda, ahová viszont már nemcsak ő, de Krúdy Gyula, az „örök Szindbád” is kapcsolódik. Így tehát bármerre néz az író, otthon van. (Itt csak utalok arra a tényre, hogy maga Márai is „jelenség” volt szűkebb hazájában, a Mikó utcában. Varannai Aurél jegyezte le azt a jelenetet, amint Márai és a Logodi utcai szomszéd Kosztolányi beszélgetnek; a két író párbeszéde a szemlélő számára olyan volt, mint egy hangverseny).
    Vallomásos jellegű köteteihez hasonlóan budai témájú cikkeiben is egy letűnt világot keres: „Sokan vagyunk, akik nem hangulatot és romantikát keresünk a Várban, hanem a régi magyar városi kultúra néhány utolsó eleven emlékét. […] Mert egy séta a Várban, nyári vagy téli este, tavaszi vagy őszi délutánon, az élet egyik titkos és nemes ajándékát jelenti. Mintha visszautazna a sétáló száz évet a magyar időben.” (Szépséges Vár)
    A második világháború idején is otthon érzi magát itt, erről tanúskodnak a Várról írt lírai vallomása utolsó sorai: „Induljunk haza, le a Zerge-lépcsőn. Mindig úgy megyek el innen, mint aki elhagyja a kevés helyek egyikét, ahol otthon van még a világban.” (Szépséges Vár)
    1945-ben a szeretett házat a Mikó utcában már csak romokban látja viszont a Leányfaluról visszatért író. („S ez volt a ház! A boldogság, a hőskor!” – írja Harminckettő című versében.) Ha itthon marad, talán együtt pusztul több ezer kötetes könyvtárával („…a falon töretlen üveg alatt, sértetlenül lóg Hufnagel metszete Kassáról… Minden más elpusztult.” Budai séta 1945. március), vagy elviszik őt a nyilasok, akik e lakásban keresték a vidéken tartózkodó írót. Nem maradt más hátra, mint a romok közül megmenteni legértékesebbnek tartott köteteit. „Lakásomból mindössze néhány tűzfalat találtam. Az ostrom alatt a ház három bombatalálatot és több mint harminc gránátlövést kapott.” (Föld, Föld!) Egy elmúlt világ jelképe az is, hogy a cilinderét tudta még kimenteni a romok alól…
    Kisebbfajta „emigráció” következik életében, a II. kerületbe, a Zárda (ma Rómer Flóris) utcába költöznek, egészen 1948-ig, a visszavonhatatlan és végleges emigrációig. Először csak a házát, később a hazát is el kell hagynia azok miatt, akik már nem osztják véleményét, hogy a Várban lakni világnézet, mert csak egyfajta üdvözítőnek tartott világnézet létezhetett: a Pártban lehetett hinni, Budában nem. (Talán nem csupán olcsó szójáték, de Márai számára ez volt „Buda halála”.) De vajon elhagyta lélekben is „éltető” Budáját, Olaszország feledtette volna vele e környéket? Ezt írja élete végéig vezetett Naplójában: „A Posillipo egészen olyan, mint a Rózsadomb. (…) És Nápoly olyan, mint Budapest… Margitszigete nincs, de van Caprija, Lukács uszodája nincs, de van tyrrheni tenger, Dunája nincs, de itt az ablak előtt a nápolyi öböl, Sváb hegye nincs, de itt a Vezúv.” Benépesíti új, ideiglenesnek vélt lakhelyét itthoni kedves helyszíneivel, így amikor a Vezúvra tekint, a Sváb-hegyet látja.
    Nem sokkal később megírja az emigrációba kényszerült ezrek rekviemjét, a Halotti beszédet. E fájdalmas nosztalgiával megírt versben feleleveníti Mikó utcai emlékeit is, de itt egykori lakhelye már csak hét gesztenyefát őriz („…a Mikó utca gesztenyefáit, mind a hetet”). Talán a teljesség szimbóluma is a hetes szám: minden jelen volt itt a számára, ég és föld együttese, ahogyan a középkorban értelmezték a hetes számot… (Megdöbbentő tény, hogy a legelőször említett két tucat, majd hét gesztenyefa után már csak egy darab gesztenyelevél maradt vele a messzi távolban: az, amelyet 1948-as útlevelében őrzött meg, egészen az írói hagyaték hazaérkezéséig.)
    A lélekben (örök) visszatérés egyúttal erőforrás a következő csomagoláshoz és megérkezéshez: New York, Salerno, San Diego… De nem tudja feledtetni sem New York („Ülök a padon, nézem az eget, A Centrál Park nem a Margitsziget”), sem Salerno csodálatos tengerparti vidéke Budát. 1956-ban még utoljára felcsillan a hazatérés lehetősége, de a szovjet megszállás másodszor teszi lehetetlenné Márai számára a viszontlátást – immár véglegesen. Ezután csak néhány naplójegyzet vagy levélben megörökített sor jelzi: nem feledte és nem feledi sohasem a Tabánt, Krisztinát, a hely szellemét. „Éjjel Virág Benedek verseit olvasom. Szomszédok voltunk a Krisztinavárosban, csak ő 200 évvel elébb költözött oda, a Szarvas térre. Verseit a felfedező örömével olvasom (…) Papköltő volt, színésziesség nélkül, mécslászlós ripacskodás nélkül. Jólesik éjfélkor a Csendes óceán partján szót váltani a szomszéddal.” (Napló 1984–1989)
    Miért ír kevesebbet ekkor egykori, szeretett lakóhelyéről? Élete eseményei (betegség, szerettei halála) más „témát” adtak tolla alá. Lehet, hogy szemérmességből vagy mert van a szenvedésnek, a nélkülözésnek egy olyan mélysége, szakasza, amikor az ember arról hallgat leginkább, ami fontos számára, mert „elszáradnak idegeink, elapad vérünk, agyunk”. A San Diegó-i napsütés az öreg író számára meleget ad, de belül nem tudja létrehozni azt az otthonosságot, amit a kassai, majd a budai lét képviselt. Mert Kalifornia gazdagsága – üresség, az Édentől keletre fekszik. Legfőképpen pedig azért nem, mert Budán lakni világnézet.

Mészáros Tibor