Bene Sándor

A történelem mint hasonlat

A nemzeti nagyelbeszélés műfajváltása

Emlékezet és felejtés. „A derű, a jó lelkiismeret, a vidám tett, az eljövendőbe vetett bizalom – mindez, az egyéné éppúgy, akár a népé, attól függ, van-e olyan határ, amely elválasztja az átláthatót és világosat a megvilágíthatatlantól és sötéttől; hogy tudunk-e ugyanúgy kellő időben feledni, ahogyan kellő időben emlékezni? […] A történeti és a történetietlen egyaránt szükséges valamely egyén, nép vagy kultúra egészségéhez.”
    Friedrich Nietzsche tételét sajátos módon igazolja a magyarországi latin nyelvű történetírás, amely sok évszázadon át egyszerre volt a feledés és az emlékezés eszköze. Sőt, talán éppen ez az a lehetséges szempont, amelyből a nemzeti nyelvű történeti irodalommal szorosan összefüggő, attól kontextuálisan el nem választható latin historiográfia valóban önálló tényezőként vizsgálható, és önállóan is fontos szerepet játszik.

    A latin nyelvű történeti és történetírás-elméleti irodalomnak tehát kettős hozadéka van Magyarországon: a mitikus és a történelmi identitás metonimikus kapcsolatának lassú feloldása a feledés technikái révén, valamint egy új típusú, reflektált történeti emlékezésmód feltételeinek megteremtése. A történelem, a megtörtént és megörökített múltbeli események összessége értelmezendő, megfejtendő példává, exemplummá vált, a múlt és jelen viszonya a similitudo, a hasonlat logikai sémájába illeszkedett. A jelen nem azonos a múlttal, a múlt nem a jelen metaforája; hasonló jelenségek halmazairól van szó, amely jelenségek között ha van is, oly távoli a leszármazási kapcsolat, hogy inkább analógiát érdemes keresni. Az viszont minden esetben kérdés, hogy milyen analógiát, vagyis: milyen céllal, milyen közvetett beszéd-, azaz szövegaktusként használja valaki a fél-történelem vagy mitikus előtörténelem felidézését. Mindez nem azt jelenti, hogy az ars historica-vita után ne lehetett volna azonosulni Attila hunjaival vagy apokaliptikus mátrixhoz alakítani a nemzeti történelem időfolyását. Egyszerűen arról van szó, hogy a 17. század elejétől megváltozik az ilyen és hasonló kísérletek kontextuális helye, ami hamarosan az őstörténeti tematika és a nemzeti történelmet bibliai (prófétikus, apokaliptikus, ószövetségi és újszövetségi) időkeretben értelmező szövegek műfajváltásához vezetett, a históriától az eposz, a prédikáció, a Szentírás-kommentár vagy -parafrázis, a hitvita és a politikai publicisztika felé.
    Kevés jobb példa van erre a széttartó mozgásra, mint Inchofer Menyhért (1585–1648) nagy magyar egyháztörténeti munkájának (Annales ecclesiastici regni Hungariae, 1644) utóélete. Inchofert sokáig csak azért tartotta számon a modern szakirodalom, mert ő közölte először a magyar uralkodónak állítólag apostoli címet és jogkört biztosító Szilveszter-bulla szövegét. A bulláról már régen tudjuk, hogy hamisítvány, az újabb kutatások azt is feltárták, hogy a Habsburg uralkodók, a magyar pöspöki kar és a Szentszék mellett felállított missziós szervezet, a Congregatio de propaganda fide közötti, a jus patronatusszal kapcsolatos, főként a balkáni rekatolizáció során felszínre kerülő érdekellentétek erőterében született, és egy tehetséges horvát falszifikátor, Inchofer munkatársa, Rafael Levaković magánakciójának köszönhetően került az Annales lapjaira. Mindez azonban elterelte a figyelmet Inchofer összefoglalásának különlegesen fontos eszmetörténeti pozíciójáról. A diadalmas ellenreformáció historiográfiai csúcsteljesítménye, Cesare Baronio tizenkét kötetes munkája, az Annales ecclesiastici a Christo nato ad annum 1198 által ihletett mű ugyanis a későbbi magyarországi tudományos egyháztörténet-írás őse és mintája lett, s a magyar világi historiográfiát is befolyásolta a Baronius-iskola forráskritikai módszereinek közvetítésével. Ugyanakkor viszont nemcsak a tudomány, hanem a szépirodalmi műfajok felé is ágaztak belőle utak.
    A magyar püspöki kar megbízásából, két egymást követő esztergomi érsek (Lósy Imre és Lippay György) támogatásával tevékenykedő Inchofer nemzeti szellemű egyháztörténetet írt. Nemzeti öntudat a Szentszékkel és Béccsel szemben egyszerre bontakozik ki munkájából. Egyrészt minden alkalmat megragad, hogy az önálló magyar államiságot a hagiogáfia eszközeivel legitimálja: isteni pártfogás jelét látja Szent István II. Konrád császár elleni győzelmében, az Árpád-házi uralkodóknak francia mintára szakrális gyógyító erőt tulajdonít, amellyel a császárok közismerten nem rendelkeztek, folyamatosan hangsúlyozza a magyar korona római eredetét. Másfelől, ha el is ismeri a magyar állam római kötődésének jelentőségét, nagyon nagy jelentőséget tulajdonít annak a ténynek, hogy a pogány magyarok megtérése a szokásosan feltételezettnél jóval ősibb időre megy vissza, s a pápaság beavatkozása nélkül valósult meg a maga teljességében. Inchofer szerint ugyanis a magyarok a harmadik században (!) érkeztek Pannóniába, és fokozatosan terjedt köztük a kereszténység. A hunok már a magyarok második hullámát képviselték, s véletlenül pogányok voltak, de – mint hosszan bizonygatja – még Attilának is tiszta istenfogalommal kellett rendelkeznie, máskülönben nem nevezhette volna magát Isten ostorának. Inchofer vadul tiltakozik az olyan elméletek ellen, mint például Volterranóé, aki szerint nyelvünk illír dialektus – sőt, a magyarság dicséretének legfőbb motívumát a műveltség (!!!) mellett nyelvének romlatlan megőrzésében leli fel; a „magyar” szentekről, mint Szent Mártonról vagy Szent Jeromosról (akit a horvátok természetesen szintén maguknak vindikáltak) már nem is beszélve. Inchofer nem győzi kiemelni Mária magyar patróna voltának jelentőségét, illetve Szent István életének tárgyalása során megkülönböztetett figyelemmel kezeli az ország felajánlását Máriának, azaz összekapcsolja az ellenreformáció nemzetközi Mária-kultuszát a nemzeti szentnek, Istvánnak Pázmány által újjáélesztett és politikai tartalommal feltöltött kultuszával. Inchofer volt az első, aki Magyarországra a „regnum Marianum” kifejezést alkalmazta, s ezzel a Szent Szűz patronátusát nem csupán az „ország” fogalma alatt addig értődő nemességre, hanem az egész Magyar Királyságra mint területi és vallási-kulturális egységre vonatkoztatta.
    A regnum fogalom kiterjesztésének és kétirányú (Mária és István felől is biztosított) megszentelésének pedig felmérhetetlen jelentősége lett nem csupán a szerző életében, hanem a mű megjelenését követő bő másfél század folyamán is. Inchofer egyháztörténete nem véletlenül lett egyfelől az ars historica-irodalom tanúságaival is gazdagodott tudományos történetírás ihletőjévé és forrásává, másfelől a 18. század egyik legtöbbet forgatott, még iskolai színjátékok alapjaként is használatos, a katolikus egyházi oktatáson és prédikációs gyakorlaton keresztül a társadalom hajszálereibe szétáramló nagy narratívájává. Az Annales ecclesiastici Regni Hungariae a transzcendens távlatra is nyitott történeti legitimációt teremtett a katolikus magyarság számára, azonban koncepciója alkalmas volt arra – éppen a hun-szittya előtörténet beemelése révén –, hogy társítsa magához a protestáns történetteológia örökségét, a „választott nép” biblikus eredetű koncepcióját.
    Az integrációnak ez a folyamata azonban már nem a történetírás, hanem főként az epika műfajaiban megy végbe. A 18. században, a függetlenségi harcok lezárulta után paradox módon éppen a korábban Habsburg-hűségükről nevezetes jezsuita rend költői lesznek azok, akik latin nyelvű huntörténeti és honfoglalási eposzaikban az eleinte vérivó és emberevő, Rákóczi Ferencre maszkírozott Attila-figurát lassan átalakítják dicső honfoglalóvá, a „máriás” magyar szent királyok (és az Ausztriát is elfoglaló Mátyás) kegyes ősapjává. A legjelentősebb latin nyelvű hun eposz, Répszeli László Hunniasa (1731) mellett seregnyi, jól-rosszul sikerült költői próbálkozás veszi célba a hunok első, második (esetleg harmadik) bejövetelét, s vastagítja azt a humuszt, amelyből a 19. századi nemzeti megújulás immár magyar nyelvű honfoglalási epikája kinő majd. Vörösmarty Mihály óvatosan (feltételes módban) optimista, Attilát és leszármazottait megszentelő nemzeti eposzai (Zalán futása; Délsziget) éppúgy mélyen átgondolt, a magyar nemzet küldetését az egyetemes emberi történelemben elhelyező vízióra épülnek majd, mint Arany János hun eposzának (Buda halála) pesszimista, az aranykormítosszal (csodaszarvas) szembeállított történelem tragikumát a hun testvérgyilkossággal hangsúlyozó koncepciója. Szinte szimbolikusnak tekinthető, hogy a magyar történelem mitikus előidejét mintegy a nemzeti felnőttkor határán ironikusan eltemető huszadik századi regény, Krúdy Gyula Etel király kincse című műve (1931) ismét egybekapcsolja a hun királyt és Magyarország Patronáját. Az Attila sírjában elrejtett hun kincset kereső – és vele az örök magyar fizetésképtelenséget, valamint saját kocsmaadósságaikat szanálni akaró –, elszegényedett nyírségi dzsentritársaság reményeinek Szűz Mária vet véget, aki egy cigánylány szerelmi kísértésétől szabadulni vágyó kántor őszinte imájára felrobbantja a föld alatti járatokat, s ezzel „a rengeteg aranykincs […] egyetlen lánggá lett, mintha az istennyila csapott volna bele a kincshegyekbe, fekete kődarabokká égtek egy szempillantás alatt Etel király pogány kincsei”. (Igaz, a történet hiteléhez fér némi kétség, hiszen mindössze „gróf Bercsényi”, a kincsásásra szakosodott cigányvajda unokaöccse elbeszéléséből értesülünk róla.)
    Ekkorra azonban a „nemzeti narratíva” szerepét az epikától már régen az irodalomtörténet-írás vette át, amely, ha hun irodalmi hagyományról nem is számolhat be, mind a mai napig bőségesen talál elbeszélni valót a hun tárgyú mondai és irodalmi hagyományban.
    A „komoly”, az ars historica-irodalom tanúságait is hasznosító, lassan szaktudománnyá fejlődő történetírás látszólag külön úton jár; azonban alaposabban vizsgálva a kérdést, szembeötlő Inchofer művének ihlető hatása. A jezsuita hagiográfus, a magyar nemzeti szentek szimbolikus csarnokának (Ungariae sanctitatis indicia, 1692) felépítője, Hevenesi Gábor (1656–1715), Inchofer Menyhért kéziratos hagyatékának ismeretében, az Annales ecclesiastici által vetett alapokon adott távlatos programot a hazai egyháztörténetírásnak (Modus materiae conquirendae, pro annalibus ecclesiasticis Hungariae – mint a cím is mutatja, a cél Inchofer művének folytatása és befejezése lett volna). Hevenesi kis híján másfél száz kötetre terjedő kéziratos forrásgyűjteménye szolgált alapul a 18. század jezsuita történetíró iskolájának, Timón Sámuel, Kaprinay István, Katona István és Pray György munkásságának, a hatalmas iratkiadásoknak és feldolgozásoknak. Timón Epitome chronologicája (1736), Kaprinay Hungaria diplomaticája (1767–71), Katona Historia criticája (1779–1817), Pray Annales regum Hungariaeje (1763–1770) beépültek a pozitivista történettudományba, s ma is nélkülözhetetlen segédeszközei a kutatásnak. Figyelemre méltó, hogy a Bocatiusnál megfigyelt gesztus, a vallási különbség alárendelése a történetírás szakmai szempontjainak, ekkorra érett be, a 18. században vált igazán termékennyé. A szintén jezsuita Sajnovics János finnugor–magyar rokonságelméletét vitató Pray György Annales veteres Hunnorum, Avarorum et Hungaroruma (1761) és Dissertationes historico-criticaeje (1774) mögött ott van az evangélikus Bél Mátyás nagy vállalkozásának (Notitia Hungariae novae historico-geographica, 1735–42) ismeretanyaga, aki a maga részéről már teljesen elfogulatlanul használta az eredetileg kálvinista prédikátor, később katolizált Otrokócsi Fóris Ferenc Origines Hungaricaejét (1693), s mint a Notitiához készített tervezeteiből következtetni lehet rá (a három hullámban a Kárpát-medencébe érkező szittya-hunok történetét kívánta feldolgozni a meg nem valósult teljes műben), Inchofer Menyhért távoli hatásával itt is számolnia kell a kutatásnak. Mármost ebben nem az – illetve nemcsak az – az érdekes, hogy az említett tudományos művekben, minden korszerű apparátus és metódus alkalmazása ellenére milyen sokáig fennmaradt a hun–magyar rokonítás eszméje (Otrokócsi, egyedülálló leleménnyel, még a héber–magyar nyelvrokonság ideájával is ötvözni tudta azt, „tudományosan” átmentve a protestáns történetteológia örökségét), hanem az, hogy az elfogadó vagy elutasító ereménytől függetlenül a mitikus múlt, a hun introitus és a magyar reditus kritikai reflexió tárgyává válik, az elméleteket cáfoló vagy alátámasztó források filológiai vizsgálatnak vettetnek alá, kritikai kiadásokban kerülnek a művelt közönség asztalára. Bél Mátyás, a Notitia segédkönyv-sorozatának szánt Adparatus ad historiam Hungariaeban (1735–46), majd tanítványa, Johann Georg Schwandtner ezt folytatva a Scriptores rerum Hungaricarum (1746–48) köteteiben egymás után publikálták a magyar (és a többi pannóniai nemzet, pl. a horvát) „szent iratait” – egymás mellett jelent meg a diokleai pap őshorvát krónikája és Anonymus Gesta Ungaroruma –, s ezek az edíciók újabb és újabb ösztönzést adtak a költői feldolgozásoknak. A két terület, irodalom és historiográfia tehát szorosan összedolgozott, kollektív felejtés és kollektív emlékezés dinamikájában kölcsönösen befolyásolták egymást, s hogy ez a termékeny kölcsönviszony a történeti mítoszokkal dolgozó nemzeti irodalom és a „mítoszkritika” munkáját végző nemzeti történelemkutatás között létrejöhetett, abban a latin nyelvű történetírás és történetelméleti irodalom legsajátabb teljesítményét kell látnunk.
    Gyakran idézik a Tragédia születésének pesszimista megállapítását: „A mítoszok sorsa, hogy szép lassan állítólagos történelmi valósággá korcsosuljanak, és hogy valamely későbbi korszak az egykori tényeknek kijáró történelmi igényekkel vizsgálgassa őket.” A nietzschei dialektikában azonban itt nem ér véget a folyamat: a tudomány lerombolja a mítoszokat, de egyszersmind megnyitja az utat az ironikus öntudat formálódásának, majd tovább, a mítoszok művészi újraalkotása, a történelem felejtése számára, a költői történetietlenség és a vallásos történetfelettiség előtt. A történelem már nem élhető metonimiaként, nem mítosz, csak hasonlat – de mindig metaforává tehető. A metafora azután maga is ismét megírandó történelemmé válik. 1922 tavaszán egy Magyarországról frissen emigrált fiatalember rója Párizs utcáit, s Szent Lajos hídján éppen a szigetre igyekszik.
    „A szigetről csak azt őriztem, már nem is a fejemben, hanem az idegen világ közepette oly érzékennyé horzsolódott szívemben, de ott aztán édes magként, hogy Lutetia hajdani ostromakor Attila király erre a szigetre tereltette úti ménesét, itt ütötte fel hadiszállását, itt fogadta a kegyes Genovéva látogatását, a nemzeti legenda szerint egy estebédre, az ugyancsak nemzeti rosszmájúság szerint egy éjszakára is. Titokban őriztem szívem mélyén ezt a balzsamos adatot. A bennem akkor hajlíthatatlan keménységgel meredő forradalmár tekintete elől rejtegettem. Felvilágosult eszméimmel, tökéletes európaiságommal, amely oly makulátlanul tisztán ragyogott, ahogyan csak egy tizenkilenc-húsz éves lélekben ragyoghat, semmiképpen sem tudtam összeegyeztetni azt a sunyi, barbár elégültséget, hogy Attila azért mégiscsak itt járt, s ha akarja, palacsintává lapíthatja ezt a nagy nyugati büszkélkedést.”
    A Hunok Párizsbant író Illyés Gyula iróniája persze, akárcsak Krúdyé, már maga is történelem. Az Etel király kincsének egyik dzsentri szereplője hasonló hangnemben kommentálja a Szűz Mária kincsrobbantó akciójáról szóló elbeszélést: „Ezer esztendeje keresik Attila kincsét, és kincsek helyett mindig csak mesemondókat találunk.” Ám az iróniában ott a remény: amíg találunk mesemondókat, addig mindig újraírható, sőt, újraírandó a történelem is.