Póczy Klára

A budai Várhegy

Európai kulturális központ a XV. században^*

    A budai Várhegy kulturális fénykora kétségtelenül a XV. század. Zsigmond király, a Hunyadiak, Mátyás király egy teljes évszázadot felölelő uralma alatt egy európai nagyhatalom kulturális központjaként vált híressé. Sajnos ennek ismerete is hiányzik a köztudatból. Jó lenne, ha legalább az iskolai tankönyvekbe megfelelő súllyal kerülne be, segítve az új generációk öntudatát és ambícióit.

    Rómában 1433. május 31-én IV. Jenő pápa Zsigmond magyar királyt a Német-Római Birodalom császárává koronázta. Zsigmond ekkor már viseli a cseh király, német király, Itália királya címeket. Apjától, IV. Károly cseh királytól örökölte a cseh trónt, Aachenben koronázták német uralkodóvá, Milánóban a vaskoronával Lombardia királyává. Hosszú uralkodása alatt beutazta Európát, s e különböző államok uralkodójaként tevékenyen alakította a kontinens politikáját, formálta történelmét.
    Franciaországban, Párizsban két ízben töltött el hosszabb időszakot és járt Avignonban, Perpignanban és másutt. Angliában, Londonban is hosszabban tartózkodott. Különböző alkalmakkal tevékenykedett Németországban: Nürnbergben, Brandenburgban, Ulmban, Freisingben. Spanyolországban Granadában maradtak fenn emlékek a magyar királyról. Krakkóban és a cseh Prágában is több időt töltött (eredetileg itt nevelkedett IV. Károly király fiaként). Konstanz, Basel, Freising volt a helyszíne az általa létrehozott és évekig elhúzódó zsinatoknak, ahová ismételten tért vissza. A mai Itália területén Pisában, Aquilában, Sienában (itt egy teljes évet tartózkodott), Rómában maradtak fenn emlékei.
    Zsigmond kivételes nyelvtehetség, nyelvtudása bámulatos, ami a felsorolt városokban mindig beszédtémává vált: beszélt latinul, csehül, magyarul, horvátul, németül, franciául, olaszul.
    Legismertebb, már idős kori portréja Dürertől származik, de a kétségtelenül a legérdekesebb – és bizonyára a legértékesebb – róla készült művészeti ábrázolás Rómában, a Vatikánban látható, a Szent Péter-bazilika főbejáratának középső bronzkapuját díszíti. A kapu közepén, szemmagasságban végigfutó remekmű Antonio Averlino, vagyis Filarete alkotása. Filarete azt a jelenetet ábrázolta, amint a pápa az előtte térdre ereszkedő Zsigmond fejére illeszti a Német-Római Birodalom koronáját. A király mögött kísérői hada, lovon és gyalogosan, jól felismerhetőek a magyarok jellegzetesen díszes viseletben. Hogy ennek a Zsigmond koronázását rögzítő műalkotásnak a jelentőségét kellően értékelni tudjuk, megjegyezzük, hogy Filarete a 15. század harmincas éveiben Róma leghíresebb bronzművesének számított. Amikor néhány évvel korábban a Laterán magaslatán földmunkák során a felszínre került Marcus Aurelius római császár híressé vált lovas szobra, amely ma a Capitolium legfőbb dísze, akkor a pápai udvar Nardo Carbolesi és Leonardo Guidocci ötvösöket és Filarete bronzöntőművész szobrászt bízta meg a rossz állapotban lévő szobor restaurálásával, kiegészítésével, melyről akkor még azt hitték, hogy Nagy Konstantint ábrázolja. Filarete szobrászként márványtalapzatra emelte a remekművet, s évekig dolgozott a szobron. Zsigmond koronázásakor azonban felbontotta szerződését, kiszállt a további munkákból, és megalkotta a Szent Péter-bazilika főkapujának domborművét.
    Korábban nagy vonalakban felsoroltuk Zsigmond külföldi útjait, amelyek között itáliai tartózkodásai is szerepelnek. Rómában azonban csak ekkor, 1433-ban járt első ízben. Úgy véljük, ebben az is közrejátszott, hogy első felesége, Anjou Nagy Lajos királynővé emelt lánya, Mária örökségeként szerepelt Dél-Itália birtoklása. Apósa, vagyis Nagy Lajos nápolyi és szicíliai, igen szerencsétlenül végződött trónutódlási kísérletére Zsigmond nem kívánt emlékeztetni.
    Ugyanakkor Zsigmond már tíz évvel korábban, 1423-tól kezdve a magyar tulajdonú intézmények újjáépítésével tevékenyen részt kezdett venni Róma helyreállításában. Az általa kezdeményezett konstanzi zsinattal (1414–18) részben a huszitizmus terjedését próbálta meggátolni, részben a három, egyidejűleg uralkodó pápa gerjesztette schizmát kívánta megszüntetni. Rómát az egyházszakadás, a pápa avignoni fogsága teljes pusztulásra ítélte. A Szent Péter-bazilika teteje beomlott, a lateráni bazilikát istállónak használták azok a zsoldosseregek, amelyek francia, német, spanyol szolgálatban harcoltak az Urbsban megbízóik nevében. A középkori „abitato” és „disabitato”, vagyis a város lakott és lakatlan részei között már jóformán nem volt különbség, minden romokban állt, az emberek a romok között laktak. Ez volt talán a mélypont, és ennél bámulatosabb eredmény, hogy ebből a romhalmazból a reneszánsz Rómát a világ vezető városává bontakoztatta ki. S ehhez a magyarok is hozzájárultak, amiről sohasem történik említés. Zsigmond ugyanis elrendelte az eredetileg Szent István király által Rómában alapított magyar intézmények feltámasztását, bőségesen támogatva a helyreállítás költségeit. Adakozásának az is célja volt, hogy országa és a világ előtt bizonyítsa, Szent István művét folytatja.
    Itt újabb kitérőt szükséges tennünk, s emlékeztetnünk Rómában István alapításaira. Kevesen tudják, hogy mindmáig kivétel nélkül mindegyik működik, és bár némelyikük az eltelt ezer év alatt elkerült eredeti helyéről, de pápai bullával igazoltan új helyükön is eredeti funkciójukat töltik be.
    Vegyük hát számba a Szent István által 1000-ben alapított intézményeket:
    1. Santo Stefano degli Ungheresi-templom (egykor a Szent Péter-bazilika nyugati oldalánál).
    2. Káptalan tizenkét kanonok részére, vallás és diplomácia, valamint nyelv oktatására.
    3. Zarándokház a Magyarországról Rómába érkezők részére, iroda és szálláshelyek az állandó követjárások miatt.
    4. A gazdasági háttér megteremtésére a kanonokházak mögött kertek, gazdasági udvarok, valamint Róma határán kívüli birtokok szolgáltak, melyek egészen 1949-ig folyamatosan magyar tulajdonban voltak, és amelyek jövedelméből a felsorolt intézményhálózatot fenntartották.
    A római bázis működtetésével céljának – Szent István király politikája folytatásának – a hangoztatása nem maradt hatástalanul. Flavius Blondus pápai titkár a szentszéki Kancelláriából folytatott levelezésében, a török veszedelem hangoztatásakor újra és újra leírja azt a meggyőződését, hogy Európa csak a magyarokkal szövetkezve védhető meg. Felsorolja a Balkán népeit, amelyekre keleti kapcsolataik, ortodox vallásuk és politikájuk miatt nem lehet számítani, illetve a különböző dél-európai népeket, amelyek viszont az egymással folytatott harcok miatt képtelenek egységes fellépésre az ellenséggel szemben. Egyedül a magyarok azok – ismétli Blondus, a pápa hivatalos diplomatája –, akik nem a németekhez, és nem is keleti szomszédaikhoz, hanem a Szentatyához fordulnak a török veszély esetén, és a pápától várják a segítséget, illetve a pápával egységben szállnának harcba az ellenséggel.
    Az egyetlen magyar egyházi rend, a pálosok 1250-ben kapták a Szentszéktől hivatalos engedélyüket működésükhöz. Egy teljes évszázadon át küzdöttek azért, hogy Rómában pápai hozzájárulással bázishoz jussanak. Először csak az Urbs falán kívül működhettek, majd már – feltehetően Zsigmond befolyására – 1404-ben Róma „belvárosában” a San Salvatore in Unda templomot és kolostort bízzák rájuk. Itt kórházat is fenntartanak. A helyszín a Tevere partján, a ponte S. Sisto mellett van (a jelenlegi Accademia Ungherese – a Magyar Akadémia – szomszédságában, aminek az utcáját, a via Giuliát csak a 16. század elején nyitották meg), a palazzo Farnese közvetlen szomszédságában.
    A pálosokat néhány évtizeddel később a Monte Celio magaslatára, a S. Stefano Rotondo templomba és kolostorába telepítik. Nagy előrelépés ez és komoly elismertség jele. Itt állítják fel, s máig a kolostorudvar közepén látható az a díszkút, amelyet Zsigmond címere és a pápa címere díszít. (Utóbbit később az eredetiről XIII. Gergely átfaragtatja.) A pálosok 1452-től itt működnek. (Most két magyar kulturális bázis működik Rómában, a Laterán mellett, amiképp a pápák székhelye is a Vatikánban van.)
    Zsigmond király 1432-ben – német-római császárrá koronázása előtt – egy teljes évet Sienában töltött, s szervezte Európa legnagyobb hatalmú koronájának megszerzését. Onnan már 1414-ben kérte a világhírű, templommal kombinált kórház alaprajzát, hogy Budán is megépíttessen a működő, de jelentéktelen ispotályok mellett egy reprezentatív, gyógyításra alkalmas épületet. Óbudai egyetemén medikusokat is képeztek, méghozzá a legkorszerűbb színvonalon (Itálián kívül pl. 1405-től itt is boncoltak pápai engedéllyel). A feltevések szerint a johannitáknak a Gellért-hegy lábánál lévő ispotályát a Zsigmond által tervezett helyszínen emelték és működtették.
    Zsigmond királynak sokan szemére vetették, hogy folyton úton van, nem tartózkodik az országban. Nagyvonalú vállalkozásokba kezd, mint pl. a „Friss palota”, vagyis az új királyi rezidencia átépítése, de nem fejezi be. Sorolhatnánk tovább a vádakat, amelyek címén Magyarországon ellenfelei lázadásokat szítottak ellene, s érdekes módon ezek a rosszízű fanyalgások olyan tartósak voltak, hogy még ma sem hiányoznak az iskolai történelemkönyvekből.
    Pedig, hogy a legutóbbi sienai kórház példájánál maradjunk – vagy ha visszalapozunk a Zsigmondot körülvevő külföldiek, az akkor ismert világ legnevesebb személyiségei, művészek, tudósok, politikusok során, akik a magyar uralkodót külföldi útjain, vagy éppen itthon, Budán körülvették –, egyértelmű a jelenség pozitív hozadéka. Magyarországon terjedni kezdett a reneszánsz szemlélete, az ország befogadta az akkor éppen rohamosan fejlődő európai kultúráramlatokat. A zsinati mozgalmak nélkül Magyarország nemcsak kimaradt volna az európai fejlődésből, de még csak nem is tudtak volna az ország létezéséről. Egyetemek és kórházak alapítása maradt volna el, melyek azután évszázadokon át szolgálták a lakosságot.
    A felsoroltak mellett talán első helyen említendő az a meggyőző érv, miszerint az állandó török veszélyeztetés időszakában a Kárpát-medence Magyarországa csak úgy remélhetett védelmet Európától, ha állandóan kapcsolatban marad az őt körülvevő országokkal, sőt helyzeténél fogva hatni tud rájuk. Ezért volt szükség a cseh királyi címre, a frank-német koronára, a lombard vaskoronára (ami itáliai királyságot jelentett) s a Német-Római Birodalom császára pozícióra. Hiszen ez volt az akkori világ csúcspontja. Mindez természetesen gyakori távollétet igényelt, hiszen Róma még mindig a világ ura.
    Fentebb említettük már a vádakat, amelyekkel Zsigmond királyt illették ellenfelei: a legjelesebb-tehetségesebb magyarok külföldi egyetemekre jártak, maga a király külföldi hírességekkel vette körül magát, gyakori utazásai miatt nem tölt elég időt Budán, nagyhatalmi törekvései miatt más országok koronáját fogadja el, s az ottani problémák kötik le, azokban az országokban tartózkodik.
    Pedig ez a Zsigmond kormányzási koncepciójának magját képező gyakorlat voltaképpen már a magyar Géza nagyfejedelem és fia, I. István idejében keletkezett, a később szentté avatott István tudatos céllal létesítette Rómában a magyar intézményeket. Diplomáciai kapcsolatok szerzése, nyelvtudás, Európa vezető köreinek személyes ismeretsége, jártasság a világpolitikában – már ifjúkorától nagy vonalakban ez a cél vezérelte Zsigmondot is, aki hosszú uralkodása alatt valódi nagyhatalommá varázsolta Magyarországot a 15. század közepére.

    Húsz év elteltével, 1458-ban az ifjú Corvin Mátyás folytatta ezt a nagyvonalú koncepciót. Természetesen számos külső és belső támadás érte őt is az „idegenekkel” folytatott kapcsolatai miatt. A nándorfehérvári győző, Hunyadi János fia ugyanakkor családi kapcsolatai révén más közegből érkezett, mint annak idején luxemburgi Zsigmond, aki a cseh király fia, számos európai uralkodó dinasztia rokona volt. Másrészt nem lehet figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy milyen alapvető változás ment végbe az említett alig két évtized alatt, Zsigmond halála óta, mind Európa politikai viszonyaiban, az egyes országok befolyásában, mind pedig a szédületes iramban felfejlődött, kiterebélyesedett reneszánsz kultúrában, miközben kialakult egy új, összeurópai gondolkodásmód. A Mátyás által kiharcolt Buda–Bécs tengely politikai ereje s Mátyás király mint nagy reneszánsz uralkodó, a fenti okok eredménye. Érdekes, hogy a közvélemény messze Zsigmond fölé emeli Mátyást.

    Mi sem természetesebb, mint hogy a bécsi és a budai, az esztergomi könyvtárak létesítéséhez elsősorban könyvek kellettek. S az is érthető, hogy a klasszikus szellemiségből táplálkozó humanistáknak mindenekelőtt ókori auktorokra volt szükségük. Hiszen latinul már a közös nyelv miatt is mindannyian értettek a szláv, német, magyar diákok, s latin nyelvű volt a közigazgatás is. Másoltatták tehát – kisebb mértékben Rómában, nagyobb mennyiségben Firenzében – a kézírásos műveket. S versengtek e nem olcsó szenvedélynek áldozva a könyvek és papirusztekercsek minél nagyobb mennyiségéért.
    Voltaképpen nincs olyan ismert ókori szerző, akinek a műveit Mátyás király és Vitéz János részére itáliai megbízottjaik nem hajtották volna fel. Juhász László csupán a bécsi könyvtár részére begyűjtött műveket ismertette, Vergilius, Hieronymus, Appianus, Marcellinus, Lucretius Carus, Chrysostotomus, Cyrillus, Aquinói Tamás, Platón, Trapezuntius, Ptolemaiosz – a legváltozatosabb témák szerzőinak a művei vezették a bécsi listát. A Csapody házaspár a budai várban, illetve az esztergomi és visegrádi könyvtárban elhelyezett Corvinák feldolgozását végezte el. Még Mátyás halála után is érkeztek Budára a király megrendelésére másolt művek Itáliából, amelyeket a Mátyás által létesített budavári könyvkötőműhelyben fejeztek be, s látták el Mátyás címerével. (Négyet közülük már Ulászó címerével díszítettek.)
    Mátyás első felesége, Podjebrád Katalin 1464-ben születendő gyermekével együtt meghal. Az uralkodó csak tizenkét év elteltével hoz újra királynét az udvarba, Aragóniai Beatrixet 1476 decemberében koronázzák meg. Hozományként Firenzéből könyvtárnyi másolattal gyarapítja a király gyűjteményét. További ókori klasszikus auktorok mellett az éppen divatos reneszánsz irodalom így terjed el az udvarban, majd további másolatokként az országban, főiskolákon, egyetemeken a főúri társaságok beszédtémájává válik, mint ahogy ez például az erdélyi arisztokrácia könyvtáraiból kitűnik. Buda török megszállása után ugyanis Erdély a menedék, ahol a reneszánsz remekei megőrződtek. A reformáció idején ez a Mátyás korában összegyűjtött alap lesz a tananyaga számos tudományágnak.
    Beatrixszal természetesen nemcsak könyvek, klasszikusok művei érkeznek Itáliából. Nagyszámú kíséret a napi élet sok újdonságával örvendezteti meg Buda, Pozsony, Bécs lakosságát, az ünnepi szokásokról nem is szólva. Fennmaradt egy még 1470-ben rendezett bál számlája, valamint egy évekkel később, voltaképpen János herceg tiszteletére rendezett bál kiadásairól szóló jelentés Bécsből. A kettő között nincs lényeges eltérés, talán az a feltűnő, hogy az ételek, italok, dekoráció, zenészek, a négy nap alatt felhalmozott tűzifa a fűtéshez, a biztonsági korlátok felállítása stb. mellett, 1484-ben már nem szerepel a szomszéd házakban is elhelyezett rendőrség, s általában a kirendelt biztonsági óvintézkedések elenyészők. Mátyás királyt befogadta a világ és Európa. Ezt az apróságot csupán illusztrációként említjük. Hiszen a kiadások mindkét esetben a város polgárságát terhelték, a sok háborúskodás, a kezdeti ellenkezés után a magyar király valóban Ausztria, Csehország, Bosznia, Horvátország, Észak-Itália ura. Csak a német-római császári koronát nem tudta soha megszerezni.

    (…) Zsigmond korszakára tehető annak a folyamatnak a kezdete, amelyben a magyar nyelv, a magyar írásbeliség feltűnően gyorsan terjed a latin mellett, a külföldiek, az „idegen” írástudók jelenléte ellenére. A korai humanizmus idején a magyarul írott nyelvemlékek, kezdve az egyszerű imáktól a himnuszokig, jelzik, hogy a legszélesebb rétegek írás-olvasás értők. S jelzi azt is, hogy részt tudnak venni saját hivatalos ügyeikben, s a vallásosság területén érteni akarják kapcsolatukat az égiekkel is.
    Zsigmond könyvtárában is megjelennek a magyarul írott szövegek. Könyveiről, könyvszeretetéről általában mindenki tudott. De talán kevéssé ismert, hogy a Vencel bátyjától örökölt gyűjtemény képezte könyvtára alapját. Ez túlnyomóan egyházi rendeltetésű, gyönyörűen illusztrált kódexekből állt. Korának valamennyi királyi udvarához hasonlóan a klasszikus auktorok sora sem hiányzott. A Zsigmondnak ajánlott, az udvarában megfordult külföldi tudósok gyarapították ezt az anyagot, amely majd Beatrix királynő, Mátyás király második felesége érkeztével válik teljessé.
    A királynővel feltűnően népes rangos kíséret érkezett. Egy részük még Nápolyból, az aragóniai házudvarból indult a koronázásra, más részük útközben csatlakozott hozzá. A firenzei reneszánsz dicsőséges bevonulása Budára ekkor teljesedett ki; merthogy itt már évtizedek óta dolgoztak művészek és tudósok. Beatrix hozományaként érkezett az a kódexegyüttes, amely később a Corvina könyvtárnak közel egyharmadát képezte.
    Ez már egy más összetételű udvartartás volt, mint annak idején, kereken ötven évvel korábban Zsigmondé. Fél évszázad alatt az új polgári réteg is szerephez jutott a tudományban és a művészetben. Az Anjou-, majd Zsigmond-kori udvarról az utolsó pillanatfelvétel talán az a különösen értékes szoboregyüttes, amelyet a budai királyi palotában tártak fel néhány évtizeddel ezelőtt. Mintegy harminc alakot ábrázolnak a kiváló minőségű alkotások: királyok, lovagok, dámák, valamint szentek, apostolok, püspökök alkotják. Máig nem fejeződött be a vita az egyébként egységes csoport keletkezésének idejéről. Biztos és helytálló azonban a régész Zolnay László álláspontja: „Ha a szobrok alkotói után nyomozunk, elsősorban stílust és nem nemzetiséget kell keresnünk.” A kor francia, flamand, felsőnémet, ausztriai mesterei együttesen modernséget, rangot, a művészet magas fokát jelentették. A késő gótika, az Anjou-kor és a reneszánsz levegőjét hozták magukkal a nagy vándorló szobrászműhelyek, amelyekben aztán helyet kaptak tehetséges magyar, helyi kőfaragók. Egy biztos, a mű helyben készült, hazai kőanyagból faragták ki. „A budai gótikus szoborleletünk a középkori Magyarország műveltségének egy olyan korszakát dokumentálja, amikor benne éltünk a világtörténelmi jelen időben, és nem évtizedes vagy évszázados lemaradással kullogtunk utána” – írja Zolnay.
    Aragóniai Beatrix királynővé koronázása után alig másfél évtizedes korszak következett Mátyás haláláig. S ebből is az utolsó öt évet az uralkodó megszakítás nélkül, szinte kizárólag Bécsben töltötte. A budai vár és a bécsi Burg között ingázott udvartartása a reneszánsz stílusban kialakított hétköznapok és ünnepségek között. A harmadik bázis Pozsony volt, ahol 1467-től az Accademia Istropolitana működött.
    A háttérben folyamatosan beárnyékolta a továbbfejlődés lehetőségeit a török veszély, a török előrenyomulás, a török diplomácia szerteágazó szálainak átláthatatlan szövevénye. Mátyás ezért folyamatos levelezésben igyekszik a pápától anyagi és politikai támogatást kapni. Mint fennmaradt levélváltásukból kitűnik, jóformán teljesen sikertelenül.
    Környezetével a király már sokkal eredményesebben jut egyezségre. A korábbi ellenfelek, a cseh és az ausztriai villongások, a szerb és havasalföldi belharcok megnyugtató kiegyezésekkel végződnek. Mátyás birodalma Európa közepén elismert nagyhatalom. Híres humanista tudósok törik magukat, hogy feladatokhoz jussanak az udvarában, elismertséget hoz, ha közülük valaki hosszabb vagy rövidebb ideig Mátyás szolgálatában áll. Szoros kapcsolatok alakultak ki az olasz, osztrák, cseh, német és lengyel tudóskörökkel, terjedt a tudományos szemlélet, melyhez Buda is méltóképp hozzájárult. A 15. század második felében évtizedeken át itt dolgozott a kiváló műszerkészítő, Hans Dorn szerzetes. 1570 körül készült az a bázeli múzeumban őrzött zsebóra, melyet fedelének felirata szerint („Egedius Ungarus fecit Budae”) Magyar Egyed készített Budán. Jellemző példaként említhetjük a kartográfia eredményeit is: Georg Peuerbach, Vitéz János püspök pártfogoltja a 15. század közepén számításokkal megállapítja a Nagyváradon áthaladó meridián értékét, majd 1476-ban Johannes Regiomontanus, a pozsonyi egyetem tanára megméri az esztergomi, 1480-ban pedig a lengyel Byliczai Olkusz Márton a budai kezdő meridiánt, amely a térképkészítés alapmértéke. Francesco Roselli itáliai kartográfus 1478 és 1482 között tevékenykedik Mátyás udvarában, majd Firenzébe visszatérve igen jelentős térképészeti műhelyt nyit. Fennmaradt hagyatéki leltárában szerepel egy Ungheria doppia d’un foglio reale, azaz egy kettős királyi ívméretben (kb. 60 x 80 cm) készült Magyarország-térkép. A 16. századi térképek ennek alapján készülhettek itthon és külhonban, így pl. Raffaello híres térképe is az 1500-as években Rómában, a Vatikánban. A hatalmas falfestmény a pápai palota második emeleti loggiáján, a pápa lakosztályának ajtaja mellett látható.

    Amikor Mátyás megrendelésére 1467-ben még kézzel másolják számára Firenzében, Simonianus híres műhelyében a kódexeket, a magyar király már tárgyal a Rómában működő Hess András nyomdásszal, akit végül sikerül Budára hívnia. Egy nyomda berendezése, technikai felszereltsége, működésének ipari feltételei olyan vagyonba kerültek, hogy az kizárólag gazdag mecénások támogatásával valósulhatott meg. Magában Rómában is csak ekkor kezdődik az iparszerű könyvnyomtatás, két német barát a Massimo-palotában állítja fel az első nyomdát.
    Hess András a budai Várhegyen, a mai Szentháromság tértől északra, a Tárnok utca és a Fortuna utca közötti térségben működtette nyomdáját, itt adta közre első magyarországi munkáját, a Chronica Hungarorumot 1473-ban.
    Csupán öt országban, német, olasz, svájci, francia és holland városokban működött könyvsajtó 1473 előtt. „A budai Hess nyomdával tehát korán és eszmei-tipográfiai szempontból is színvonalasan kezdődött hazánkban a könyvkiadás.” (Berlász Jenő: Ötszáz éves a magyar könyvnyomtatás. 1973) Mindez azt jelenti, hogy a magyar könyvnyomtatás is a budai Várhegyről indult.
    Itália különböző városállamokból áll a 15. század közepén, még nagyon távol van a félsziget egységesítésétől. De a folyamatos oszmán fenyegetettség hatására kialakul – öntudatlanul és nem hivatalos ideológiaként – az európai egység gondolata, az európai országok érdek-összefonódása. S ebben Róma feltétlenül hangsúlyozni kívánja, hogy változatlanul az Urbs a központ, a főváros.
    Ismételten emlékeztetünk arra, hogy a humanisták az antikvitást mint az európai kultúra alapját tekintették. Ez az eszme vonul végig a humanista tudományosságban és művészetben. És ma, az Európai Unió korszakában is ez a szellemiség köti össze a közösséget, a részt vevő országokat.

    A budai Várhegy szerepe a magyar történelem folyamán hétszáz éven keresztül (1247–1947) változatlan maradt. A királyi vár és a mellé telepített lakónegyed a XIII. századtól az ország kormányzati központjának funkcióját töltötte be. Itt volt a kormányzói hivatal, a kabinetiroda, a testőrség palotája, a miniszterelnökség. S a Várnegyedben maradtak az egykori Osztrák–Magyar Monarchia úgynevezett közös ügyeinek minisztériumai (a Külügyminisztérium és a Honvédelmi Minisztérium), és itt működött a Pénzügyminisztérium is.
    Gyökeresen megváltozott a helyzet a második világháború után. Részben a felsoroltak miatt teljesen lebombázták és szétlőtték a Várhegy épületállományát, amelyet évtizedekkel később, a hatvanas évekre állítottak csak helyre úgy-ahogy. Még ekkor is csak nehezen találtak gazdára az egykori nagy múltú paloták, melyek még helyreállíthatóak voltak, és elkerülték a teljes lebontást. A korábbi államigazgatási épületek országos múzeumokká vagy tudományos kutatóintézetekké váltak, együttesükben szinte valamennyi tudományos és művészeti ág helyet kapott. Így jött létre – észrevétlenül – a budai Várhegyen Magyarország új kulturális központja.
    A helyreállított műemléki együttes olyan mérvű művészeti értéket képvisel mind művészeti, mind történelmi szempontból, ami miatt már 1987-ben elnyerte a világörökségi rangot.
    A két szerepkör, a kulturális központ és a világörökség együttes tényének ismerete hiányzik a köztudatból. Pedig mindkettőre külön-külön is büszke lehet az ország. Idegenvezetők sohasem említik, pedig a külföldi turista fokozottan értékeli azt a látványt, melynek hivatalosan nemzetközi rangja van.
    Ez az együttes teljesen egyedi elbánást, anyagi ráfordítást, szabályozást és ügyintézést kíván a kerület vezetőségétől.
    Jelenleg a Várhegyen tizenöt országos jelentőségű múzeum, tucatnyi kiállítóhely (rézmetszők, grafikusok, szobrászok időszakos kiállításaival), tizenkét tudományos kutatóintézet (többségük a Magyar Tudományos Akadémia intézménye), valamint az Országos Levéltár, a Várszínház s a föld alatti, őskori labirintusrendszer tartozik védelem alá mint nemzetközi kulturális örökség.
    Magyarország legnagyobb örömére 2005 novemberében a XV. századi Corvinák is felkerültek a világemlékezet még eléggé szórványosan benépesült katalógusába. Voltaképpen nincs pontos adat arról, hogy Mátyás könyvtára hány ezer kötetből állt eredetileg. Magyarországon ötvenhárom példányt őriznek, s ebből harmincöt kötet a Várhegyen levő Országos Széchényi Könyvtár gyűjteményébe tartozik (a többi az MTA könyvtárában, az Egyetemi Könyvtárban és a Győri Egyházmegyei Könyvtárban található). Egyúttal azok a Corvinák is védelmet kaptak, melyeket jelenleg Ausztria, Itália, Hollandia, az Egyesült Államok területén őriznek.

^* Magyarország 1985-ben csatlakozott a világörökség-egyezményhez, 1987-ben a világörökség része lett a budai Várhegy és a Várnegyed, valamint a budapesti Duna-parti panoráma. 2002 óta az Andrássy út a Hősök terével került fel a listára. Budapesten kívül Hollókő (1987), Pannonhalma (1996), az aggteleki cseppkőbarlang (1995 óta a szlovákiai résszel együtt), a Hortobágy (1999), Pécs ókeresztény sírkamrái (2000), a Fertő tó nemzeti parkja (2001, közös magyar–osztrák) és Tokaj-Hegyalja (2002) kerültek a védett objektumok, tájegységek közé. Ugyanakkor a várakozólistán előjegyeztek további tíz magyar építészeti, néprajzi kincset, többek között Visegrádot, Esztergomot és az egykori Római Birodalom határszakaszának magyarországi részét.