„Megélvén mindent mélyekig”
Tűnődés Utassy József bolgár műfordításairól
Utassy József költői karakterében a hűség olyan személyiségjegy, amely még tenyérnyi önéletrajzában is megmutatkozott, hiszen szinte minden egyes alkalomkor csak új könyvének bibliográfia adatát kellett hozzátoldania lírai tömörítvényéhez:
„A negyvenegyes tavasz harmadik napján születtem Ózdon. Alig kétéves koromban árvaságra juttatott a második világháború. Egerben érettségiztem 1959-ben, a Dobó István Gimnáziumban. Utána három év munka következett Pétervásárán: voltam OTP-tisztviselő, részes cséplőmunkás és művészeti előadó. Majd az ELTE Bölcsészettudományi Karának magyar–népművelés szakára kerültem. A diploma megszerzése után egy zuglói szakmunkásképző iskola diákotthonában nevelősködtem öt évig. Tagja voltam az Elérhetetlen föld című antológia szerzői gárdájának.
1972 augusztusában teljesen magamra maradtam tollammal. Azóta is vele, feleségemmel és fiammal élek Budapesten.”
1984-ben állította össze Judás idő címmel első összegyűjtött verseskötetét. Ebben az esztendőben nemzedékétől egy olyan antológia jelent meg a Kozmosz Könyvek kiadásában, amely Színkép címmel Utassynak és kortársainak a műfordításait tartalmazta. A negyven és ötven év közötti fiatal gárda érdeklődésének, tájékozódásának, szellemi-lelki ragaszkodásának valóban színképelemzése, önátvilágítása volt ez a válogatás. Utassy József, Rózsa Endre, Kovács István, Kiss Bence számára a műfordítás már nem megélhetési robot volt, mint az ötvenes években Kálnokyéknak, Weöreséknek, hanem olyan kihívás, amellyel saját lírájukat is megizmosították, és belefeledkezve a mesterség adta lehetőségekbe, kultúránk jó hírét vihették baráti népekhez, s tőlük magyarítva hozhattak minket, itthoniakat gazdagító szellemi ajándékokat. Tették ezt többen, a Kilencek tagjain kívül sokakat sorolhatnék: Zirkuli Pétert, Kodolányi Gyulát, Baka Istvánt, Papp Árpádot. Kiss Ferenc így határozta meg a műfordítás szép hasznát: „A műfordítás akkor tölti be hivatását, ha részt vesz az adaptáló közösség szellemi arculatának alakításában, ha ember- és világlátás rejtett vagy hiányzó képességeit szabadítja fel bennünk.”
Utassy József e műfordítás-gyűjteményhez készített önéletrajzán a szerkesztői szempontok miatt lemond a költői megoldásokról, de mindarról, amit fontosnak tart „arasznyi múltjáról” (def. Buda Ferenctől) – nem. Érdemes lenne egy középiskolai stílustankönyv szöveggyűjteményében a fiatalok figyelmébe ajánlani a fenti curriculum vitae-vel együtt ezt az alábbit is!
„1941. március 23-án születtem Ózdon. Korán, kétéves koromban árvaságra juttatott a második világháború. Elemi iskoláimat Bükkszenterzsébeten és Tarnaleleszen végeztem. Egerben érettségiztem 1959-ben, a Dobó István Gimnáziumban. Érettségi után a pétervásári járási OTP-hez kerültem adminisztrátornak. 1960 nyarán részes cséplőmunkás voltam, majd onnan a járási művelődési házhoz mentem művészeti előadónak. 1961-ben az ELTE magyar–népművelés szakára kerültem, ahol 1967-ben diplomát is szereztem. Az egyetemi évek után, 1972. augusztus 15-ig nevelőtanár voltam Budapesten. Az Elérhetetlen föld című antológia után, 1969-ben jelent meg első verseskönyvem.
1972. augusztus óta szellemi szabadfoglalkozású vagyok, irodalmi munkásságomból élek. A műfordításra Nagy László buzdítása, bátorítása ösztökélt. Eddig bolgárból és oroszból fordítottam.”
Nagy László ajánlására jelent meg az egyben Utassyék indulását is jelentő antológia. Az iszkázi mester amúgy is példakép volt a fiatal költő számára; Utassy Nagy Lászlóhoz írta Csillagvirágváza című versét. Az iszkázi szülőházban bolgár (rodopei) szobát is rendezett be az utókor, és Bulgáriában (Szmoljanban) 1981-ben nyílt Nagy László Múzeum. Verseit bolgár költők is olvasták. Nem tudom, Nagy László Kiscsikó-siratója nélkül megszületett volna-e Borisz Hrisztov Lovacskám című verse. Ismét Kiss Ferenc tanulmányát (Nagy László és a bolgár folklór) kell fellapoznom, hiszen abban találjuk az irodalomtörténész által fölfejtett okait annak, miért is fordult Nagy László a bolgár költészethez: „Nagy Lászlót először az ejtette meg, hogy volt idő és van történelmi emlékezet, amelyben eleink és egy másik nép legkedvesebb hősei jó ügyek védelmezőiként szerepelnek, a diszkriminációt még nem ismerő szövetkezés testvéri közegében. Aztán a munka során ebből a népköltészetből olyan emberi jogrend és olyan esztétikai képességek tárultak fel, melyeket a költő – Nagy László – a magáéval rokonnak érezhetett.” Nagy László bolgárul is megtanult, 1949-ben Botev versei miatt ment bolgár földre, élt kint Bulgáriában, és már csupán műfordításaiért is joggal nézhettek föl rá az utána vagy egyenest nyomába indulók, köztük Utassy József is. Műfordításai bolgárból is szépen, igazán az Utassy-versek hangján és rangján szólnak. Parus Parusevtől két költemény is szerepelt a Színkép oldalain. Az első egy őszi vers, ami télibe fordul, így kikerülhetetlenül a mulandóságról szól. Ismerős ez az elégikus motívum Utassy számára. Vasy Géza írta róla, hogy ő – Utassy – is, akár Baudelaire, egyetlen kötetet ír egész életében, de nem a romlás virágait írja, „mint inkább a virágok romlását énekli meg”. Amilyen vitalitással a tavaszi verseit, legalább olyan melankóliával alkotta az őszieket.
„Adjatok ennek az ősz fának nevet, / Ha kinek mersze van, keresztelje meg! / Nékem szavaktól üres odú a szám: / Ma kaptam tőle tízezer levelet…” (Utassy: Ősz fa)
Aki az előző sorokat költötte, annak testhez és lélekhez álló föladat volt a következő műfordítás elkészítése: „Túl az ablakon, a rekkenő délutánban / elfojtott hang a csend, / a jég alól pedig kristálypatakok / csilingelő hívását hallod szűntelen.” (Parusev: Költészet)
A magyar költészetben Buchenwald nevét Simon István verséből ismerte meg az olvasó, ha ugyan előtte már a történelem legszomorúbb oldalairól nem tűnt elébe a hátborzongató helységnév. Hiszen mindattól, ami ott történt, úgy hangzik, mint Dachau és Auschwitz. Parusevnek és Utassynak még úgy is elég terhes örökséget hagyott ez az idő, hogy eszmélkedésük nem a háborús évekre esett: „Még száz év múlva is tán / itt járkál közöttünk a rettenet árnyéka / és a folyosók hideg faláról / félelem árad… // Nem emlékezhetem / arra az időre, amikor még nem éltem.” (Buchenwald)
A bolgár pályatárs hat esztendővel fiatalabb Utassynál; mindketten bölcsészhallgatók voltak. (Parusev Veliko Tirnovóban járt egyetemre; a műemlékekben oly gazdag városka Szófia és Várna között fekszik.) A II. világháború Utassyt árvává, a szintén költőien érzékeny Parusevet pedig „csak” elgondolkodtatóvá tette. Ám Parusev is, aki két esztendővel a háború után látta meg Burgasz fölött a Napot, ugyanúgy éli meg a XX. század drámáját: írói és életpályája elején tisztáznia kell viszonyát az embertelen közelmúlttal. A bolgár költő is visszaperli a hóhérok őrültségétől az értelemhez, a józan észhez való jogot. Az életre keltett dal, a formába öntött élmény és gondolat pedig már egyenesen a jövő ígéretévé válik. Sajnos a diktatúrák miatt csak ígéret maradt a szebb jövő, erről tanúskodik az az alliteráció, amelyet nem csupán a műfordító, de a költő Utassy is kénytelen saját versében saját hazájának recski tájáról megpendíteni: „tekintetem pedig elméláz a madáron, / amely semmit sem ért, / csak dalol a drótkerítésen.” (Parusev)
„…szél fúj, sötétedik, és / a hófüggöny mögül már / dereng a drótkerítés.” (Utassy)
Vasy Géza, az irodalomtörténész úgy látta (és láttatta) tanulmányaiban Utassy Józsefet és nemzedékének tagjait, mint akiket a töténelem mindenki másnál jobban érdekel. Hadd hivatkozzam közülük most csak a Bem Józsefről és a lengyel légiókról könyvet író Kovács Istvánra. Utassy József verseiben Dózsa Györgytől Zrínyi Miklóson és Petőfi Sándoron át Ady Endréig szintén politikusokkal és harcosokkal is találkozunk. S még természetlírájában is dér-zápolyák és zúzmara-horthyk jelennek meg…
Szijártó István 1998. március 15-én Szófiában idézte föl a legjellemzőbb eseményeket és közös vonásokat, melyek a két népet barátokká tették. A majdnem azonos történelmi helyzetekben szellemükben és példájukban rokon géniuszok léptek színre: nálunk Petőfi, a bolgároknál Botev, Magyarországon Kossuth, náluk pedig Vaszil Levszki. Hadd idézzek az ünnepi beszédből egy kis bekezdést: „Történelmünk egymásrautaltságunk története is. 1737-ben a magyarországi Torontál megyében találtak otthont bolgár menekültek, 1849 őszén Sumenben a Kossuth-emigráció politikusai és honvédjei.”
A bolgár és magyar nép legendás szabadságszeretetét – akár a branyiszkói havas hágót, akár a Sipka-szorost említi meg történész – egész Európa megtanulta tisztelni a hős honvédek példája miatt. Az ötvenes évek diktatórikus szorításai nem tudtak annyit engedni (pedig jócskán engedtek), hogy Utassy József és bolgár nemzedéktársai számára ne lett volna még a táj is valamiféle börtön. Utassy József Alekszander Tomov nyomasztó, a szabadság légszomjával küszködő költő versét is lefordította, nem véletlenül: „(…) Ágakkal, miket az éj ringatott, / intenek a fák, suttognak fölöttem: / kopár minden körös-körül, csupasz, rút, / kapaszkodnod itt nincs mibe, merűlsz. / Nézd: a horizont is lefele fordult, / s alámerűlsz, alá, ha fölrepűlsz.” (Téli tájkép)
A Bojtár Endre által tudatosított kelet-európai katasztrofizmus látomása jelenik meg az Utassy-fordította Ekaterina Tomova költeményében is: „Az éjszaka hosszán / ereszkedik a nap… / Mágikus tollai / a lépcső előtt folyóvá bűvölik / a krizantémokat. / Partjait nem látom, / de fehér madarainak ezüst sírásából / megérzem közelségüket. / A dombon fölfelé / anyám kaptat a hársfák krémszínű árnyain, / és kinyitja / a vaskaput.” (Az éjszaka hosszán)
Utassy József versében így véreznek el a napraforgók: „Hova hamvad a nyár, a hajdani forró? / Lefejezve ím, egy ezred napraforgó” (U. J.: Hanyatlásvégi nyár). Mintha egy levert forradalom vagy fölszabadulásért küzdő harc utáni véres bosszú helyszínén lennénk. S a szabadság? Az emberiség abszolút nulla foka? Nagy László éppen bolgár barátainak hagyta meg végrendeletként és örökségül: „A költő elsősorban versben valósítja meg a szabadságot. Verseiből teremt maga köré erdőt. Ott védekezik és uralkodik. De berendezkedése nem éppen irigylésre méltó. Mert mohacsizma rajta és hangyatelep. És izzik a nyugtalanság mérgétől. És ítél a hűség tövisei között. És holtig a hűségtől nem menekül.” (Alexander Gjurov idézi Nagy László szavait visszaemlékezésében.)
Utassy József önálló műfordításkötete Vasárnapi földrengések címmel már az új évezredben jelent meg, s öt bolgár költő verseit tartalmazza. Ünnepbe hasító balsejtelmet ígér a cím. Nem csoda: tektonikai és geopolitikai értelemben is katasztrofikus ez a térség. (Szilágyi Domokos és Hervay Gizella kisfia, Kobak bukaresti halála villan először eszembe. Vagy emlékezhetünk Mikes Kelemenre, akiben egy világ omlik össze a lisszaboni földrengés hallatán.)
Az öt ciklus bolgár szerzői a következők: Nino Nikolov, Ivan Canev, Marin Georgiev, Borisz Hrisztov, Ivan Boriszlavov. Íme Utassy József „aranycsapata”. Az első bolgár költő, akinek versét megpillantjuk: Nino Nikolov. Tulajdonképpen Utassy folytatta mindazt, amit Nagy László és Fodor András elkezdett. Viszonozta a magyar költészet nevében, hogy Nikolov lefordította József Attila és oly sok költőnk verseit bolgárra. Nikolov – itt szereplő legelső versében – kijelöli az ember helyét a világban: „Gyökérzet és fészek között születtem, / ezért számítok szárnyaimra én, / rádöbbentem már az első esetben, / milyen / végzetesen vonz / a föld.”
Aki felméri, hogy számára kezdet és vég: gyökér és fészek, az óhatatlanul eljut a földtől a csillagokig, mielőtt kimondaná Az utolsó szót (Ivan Boriszlavov ezen verse a könyv záródarabja). Utassy József saját költészetében is eljutott a „kié a naprendszer harmadik bolygója, ha nem az enyém!” hetykeségétől addig a fölismerésig és döbbenetig, hogy ő maga a „Csillagok árvája”. Ivan Boriszlavov versében (Szaturnusz gyűrűje) nemcsak az emberek csillagi árvák, de még az istenek is: „Miért rejtőztek a nemlétbe / az örökéletre ítélt / szép antik istenek?”
Tanulságos összevetni Utassy József hős-képét a lefordított versekével, hogy azok miképp értelmezik a héroszságot. Utassy humanizmusa („NEM ISZUNK CSATÁKRA CSENDÜLŐ POHÁRBÓL!” U. J.: Akár a szarvasok) távol áll az eposzi eszményektől, a fegyveres harcosétól: „utáltad versét a vaksi vénnek: / undorított az udvari ének. / SZAPPHÓT szeretted a töredékest!” (U. J.: Tank). Utassy az édesapját nevezte „hősnek” („Anyámnak hősi halott a párja / méhe a szerelem hullaháza.” U. J.: Kit koldus hazámnak hívok), a sok ezer társával együtt biztos halálba küldött kisembert, az áldozatot, nem pedig Agamemnont, Priamoszt, Hektort, Páriszt, Patrokloszt, Akhilleuszt, Nesztort. Bolgár műfordításkötetében is hiába keresi az olvasó a vitéz Krali Markó nevét.
A nagy hősi eposzból csupán ennyi jutott a XX. század közepén született fiúknak és férjüket – Penelopéként – hazaváró anyáknak: megérkezett édesapjuk gyászhíre, megkapta édesanyjuk a gyászdobozt. A halott édesapák sohasem védhetik meg visszajőve Odüsszeuszként a családjukat. Utassy és bolgár kortársai majd mostohaapákat kapnak a háború után: „(…) Hazajön egyszer Papa és véged, / Mert Ő szereti a füstikéket. – // Röhög a mostoha.” (U. J.: A sánta suszter)
A költő szörnyetegnek érzi a sánta susztert, mostohaapját. Bár így lehet ezzel az anyját zsigerekből is féltő minden árva fiú. Feltehetően igen emberi és igazságszerető tulajdonságok rejtőzhettek benne, hiszen az iskolába induló mostohafiával így viccelődött: „Kötöm piros nyakkendőmet, / Éppen ünnepségre mennék, / Mikor rám förmed a suszter: // »Föl kéne rá akasztani! / Dísznek meg Rákosit melléd.«” (U. J.: Idill, 1951)
Új férj választása nélkül nem indulhat újra az élet, még egy otthont sem lehet rendben tartani az özvegyi erőfeszítésekből. A hűség azonban az élettel felér. Húsz évet vár (ameddig a hérosz Odüsszeusz útja is tart!) az egyszerű asszony. Csak fia nagykorúságakor dobja el az özvegyi fátyolt. Szinte öregkorára, szinte csak az élet törvényeinek beteljesítésére az öregkor és a halál előtt. Ezt a mitikus és valóságos életpéldáról szóló verset fordítja magyarra Utassy, hiszen saját sorsával és költészetével is oszcillál: „Jött le a dombról és vitte az út, vitte – / eltüntették apám a varázsló füvek. / Húsz éve várom őt vissza, már húsz éve / int a menyegzőnek a mama is nemet.” (…) „De eljön egy napon a vőlegény hozzánk, / hárman üljük körül akkor a kis asztalt. / Csönd lesz, nagyon nagy csönd, és tűnődünk hosszan, / s szólnak, halkan szólnak a klarinétok majd. / Ő morzsákkal babrál, anyám meg csak nézi. / Végre szóba hozzák majd az egészet, / életre kel házunk, lesz ismét a régi. / Akkor én fölállok – és elhagyom őket. / A küszöbről anyám sírva néz utánam, / lassan ágyat bont és megsimítja mellét, / félve húzódik az idegen vállához, / s odasimul halott apám szíve mellé.” (Borisz Hrisztov: A mama menyegzője)
A költemény záró sorainak képével találkozunk Utassy saját versében is, amelyben édesanyja „…belereszket / majdnem elájul / ha suhanc szél / blúza alá nyúl”. A bolgár és magyar anyákról készült lírai felvételek olyan tisztának mutatják hőseiket, mint egy ókori görög dráma a morálhoz végsőkig ragaszkodó, tragikus sorsú női szereplőket. A halott édesapák áldozati bárányok, akiket a II. világháború vágóhídjára tereltek, s a család nem temethette el az édesapát, ráadásul a politika még bűnösnek is nevezte az áldozatokat 1945 után. A minszki hadikórházba került sebesült idegen országban halt meg, s az árvájából lett költő emígy idézi felnőttkorában emlékét: „– HA TUDNÁM, / HOGY NEM JÖVÖK HAZA TÖBBÉ, / ITT, / A HÁZUNK SARKÁN / LÖVETNÉM FŐBE MAGAMAT A CSENDŐRÖKKEL, / legalább tudnátok akkor, / hol fekszem én, / Utassy Vadász József, / Isten és az Ózdi Vasgyár segédmunkása, / legalább kijárhatnátok a temetőbe, / síromra virágot és gyertyát lobbantani…” (U. J.: Gyászdoboz)
A halottaknak megadott végtisztesség, emlékük, szellemük őrzése több évezredes reflex bennünk, aminek elmaradása esetén kizökken az idő az élők számára. Utassy József a bolgár költészetben is talál hasonló drámára. A városba költöző édesanya nem bírja ki, ha távol kell lennie a faluban nyugvó halott férjétől. Exhumáltatja s a városba viszi, mert halottja nélkül élete sincsen. A bolgár költő édesanyja így legalább majd akkor gyújthat gyertyát a férje sírján, akkor imádkozhatik keresztjénél, amikor bensője követeli: „Nagymeszi falu – kicsike élet… / Egész nap róhatod sarát. / Kő kő mellett, sírkő sírkő mellett. / És a legvégén ott az apám… // Eljöttünk, hogy elvigyünk magunkkal – / A városban megöl a bánat…” (Borisz Hrisztov: Apám sírjának áthelyezése)
A túlélőként is élő (Illyéstől a definíció), a halottjáért is jótálló eleven, hús-vér mementóvá lett embereknek óhatatlanul gondolniuk kell önnön mulandóságukra. Utassy József nem esztétizálta át tulajdon halálának ábrázolását, s még a túlvilággal sem kecsegtet, olyannyira illúziótlan: „Fekszem vigyázzban előtted: / Szervetlen anyag! / Trágyázni fogom a Földet. / Fölém fű fakad.” (U. J.: Ama napon)
Marin Georgiev Ítélet című verse a bolgár költeményeknek majd’ a közepén foglal helyet. Ama napon az Utassynál öt esztendővel fiatalabb költő szerint sem lesz semmi különös, nem fog az ég megindulni, s még földrengéstől sem kell tartani: „Végül nincs ítélet… / Sem isten, sem ördög nem ítél / Fölötted, csak utad ér véget, / És nem létezel soha többé.”
Georgiev versének végére érve bizonyosak lehetünk abban, hogy a könyv legelső versében megjelenő gravitáció (a minden szellemit lehúzó erők együttese) legyőzhető, tán éppen a halálban: „Megélvén mindent mélyekig, / Pilládat zárod majd magadra, / S levegőt véve – az utolsót –, / Tisztán és könnyen törsz magasba.” (Marin Georgiev: Pitypang)
A krisztusi kort is túlélni volna szép, még akkor is, ha a Megváltót csúfoló sors elől nincs mód a költőnek kitérni: „Hosszú hajammal söpreti avar-forradalmam…” (U. J.) „– Szerénységem meg a loncsos, nyíratlan szolga, aki / Fölsöpri a padlót a művészet templomában (Borisz Hrisztov: Krisztusi kor). Magyar költő, bolgár költő egyaránt mond nemet a pusztulásra: „Csak most meg nem halni, / Fiúk! / Jöjjenek / ama nyolcvanas évek, // sugalmazzák, / hogy nincs kiút: // túlélni, / túl mindent, / fiúk!” (U. J.: Túlélni) „Összes eddigi napomat teszem fel / egyetlen ítélet / ellenében: / »Túléltem!«”. (Ivan Boriszlavov: Utolsó szó)
Az élet diadalában van a szépség, a Dies irae-ben a rútság. Mintha hajdani bogumilok is emígy tűnődtek volna. Az egyik a fény, a másik a sötétség. A gabonaszem vagy dalával a tücsök parányiságukban is különbek és szentebbek a süvöltő golyóknál Ivan Canev Tömegsír című versében. Utassy József, aki fiatalon fizikai munkát végzett az aratók között, műfordítóként is ismeri és zengi ez e fajta életpártiság misztériumát: „Amikor elzendül kaszánkról / a nyár zaja, s lüktet a csend, / és az őrszemes hangyavárból / morzsa dereng; // amikor visszahull galambunk / a késtelen kezek közé, / s folyam zúg, amerre arattunk: / a búzaözöné…” (Ivan Canev: Csend)
A déli dallamvilágban a tücskök mitológiai lények is, múzsaiak, nem véletlenül kedves témái a görög és bolgár költőknek: „– Mit gyűjtögetsz, mit szedegetsz itt, / holdkórosa zengő hegyeknek? / Ej, egy tücsök tört össze épp itt, / összegyűjtöm holnapra neketek.” (Ivan Canev: Suttogva az éjszakában)
Utassy számára is létvigasz a tücsökzene, hisz annak, aki nem ezt érzi, ezt írja: „Egy hosszú életen keresztül / Hallhatta a tücsökzenét, / Ám egyszer sem bukott ki a száján: // Uram, de gyönyörű, be szép!” (U. J.: Prűűű prűűű)
Bukolikus idill Észak-Magyarországtól Dél-Bulgáriáig mindenütt található. Elég hozzá egy klottgatyás gyerekkor a patakparton legelésző állatokkal s azokra vigyázó lányokkal. A gyermekkor paradicsoma után Bacchus urunk oltárán áldozva próbálja a felnőtt visszaálmodni elveszített édenét. A bor mint felszabadító Liber atya, ha a szabadság teljességével már nem is, de múzsai állapottal ajándékozhatja meg az embert. Magyarország és Bulgária egyaránt történelmi borvidékeket mondhat magáénak, s Bulgária e nemzeti kincsével nálunknál ügyesebben sáfárkodott, tanulhattunk volna, tanulhatnánk tőlük. Tanuljunk egymástól, ha már a szabadságról (s elérhetetlenségéről vagy elérhetőségének fájdalmáról) nem tudunk újat mondani úgysem:
„Minden cseppedben / Nap ragyog és reszket / Vezesd a sorsot víz, fényes példa, te látnok! / Hisz porrá válva végképp megérezted / a szétesést, / a fájdalmat / s a szabadságot.” (Ivan Canev: Vízesés)
„(Mert a szabadság / az emberiség fejlődésének / Abszolút Nulla Foka) // Szép Senki, / Te Idehazudott, / Ide, / Erre a Földre!” (U. J.: Könyörtelen könyörgés)
Utassy József a maga bordalaival megelőzte a bor menedzsereit. Írt borverset Magyarországon, írt Bulgáriában, s itthon sorra nyerte az országos bordalversenyeket: a pestit, a sopronit… „Ám addig én meg nem halok, / amíg ama rút pokolban / nem nyittat kocsmát az ördög. / Mert hol kocsma van, ott bor van! // Bánom is én, hogy Lucifer / milyen ádáz bűnről szaval! / Fővel bukok a katlanba. / Lelkemig leiszom magam!” (U. J.: Vedelem a Veltelínit)
„Nagy várnai piros hold, / tengerhez hangulatlámpa, / bort ide, bort, piros bort, / lerészegedem máma, / nagy várnai piros hold, / tengerhez hangulatlámpa!” (U. J.: Részeg dal)
Utassy a kötetbe előbb Ivan Canev versét illeszti (a szőlők és borok atyjáról szólót), aki végül szárazföldet ér, de utána Borisz Hrisztov költeménye tetszik meg neki, amelyben újra nedűk borítják a glóbuszt, s egy világ-kocsma látomása merül föl: „Falatozunk, iszunk és szemünk tévelyeg már / A hölgyek aranyozott kulcslyukai felé – / A mézbe fulladva, ama falánk legyek nem tudják, / Hogy nem fognak már fölrepülni többé. // A föld, mint úszó étterem tovaring, hosszan / A sötét, hideg, tébolyító térben. / És nincs megmentő part sehol a kozmoszban, / Ahol szakíthatnánk végre a részegséggel.” (Borisz Hrisztov: Úszó étterem)
Tüzem, lobogóm! – volt Utassy József első verseskönyvének a homlokára írva. Még három évtized sem múlt el, és a tűzhöz hasonlóan lobogó zászlót mint kváziszinonimát elhagyta. No, nem a hasonló és a hasonlított közötti egyenlőségjel maradt el a metaforából. Eszmeileg devalválódott számára a kép értéke. Így ír a Földi szivárvány című kötetében: „Ne hagyd magad ünnepelni, / a selymekből suhog a semmi, / szélfútta rongy mind, tízezernyi / zászlónál sem tudsz melegedni!” Viszont Petőfi és Ady tüzeihez, a valami nagy-nagy tüzet rakni akaró József Attilához és ahhoz a Nagy Lászlóhoz, aki így kezd imába: „Tűz, te gyönyörű…” egyre közelebb húzódik. Az ő tüzüket nem hagyja kialudni: Tüzek tüze lesz összegyűjtött verseinek a címe. Igen, éppolyan figura etimológiával jelzi hogy a legeslegszebb tűz az övé, mint ahogy a Bibliában a legszebb ének az Énekek éneke. A tűz közös ihlete azoknak, akik a lázat többre becsülik, mint azt a dermedtséget, ami az élet nélküli dolgok és jelenségek sajátja. Utassy József az első két kötete után a pokoljáró költők közé került, de nem hallgatott el. Életrajzát egy igen tragikus mondattal kellett kiegészítenie: meghalt húszéves korában a fia. Az apa jelenti a múltat, a gyermek a jövőt. Az idő kétfelől is présébe fogta a költőt. Mit kezdhet élete pillanataival? Nem keveset. Épülő életművével vigyáz a strázsán és a bolgár költészet őrtüzeire is ráirányítja Vasárnapi földrengések című könyvének a végén figyelmünket: „Vágytam a világot megérteni. / Mostantól ő értsen meg engem! // A szél száraz, őszi levelek füstjét tereli. // Az idő már szítja, hevíti tüzemet. / Akkor mért mondjak hát nektek: ég veledet?” (Ivan Boriszlavov: Őszi visszatérés)
A nálunkénál fél évezreddel fiatalabb bolgár költészetet csak egy régi, 1945 előtti antológiából (Dimo A. Boikliev munkájából), majd Képes Géza Botev-könyvéből ismerhette meg az olvasó. Azóta történt már olyan is, hogy egy-egy remek bolgár költeményt több magyar műfordító is átültetett. Legutóbb Nagy Gáspár és Kiss Benedek Ivan Canev Achillesét szólaltatták meg külön-külön. Aki magyar költő – Németh László metaforájával szólva – a Keleti Golf-áram mellett melegedhet, az nem Babylon fekete vizeinél hallgat. Még akkor sem, ha szomorú. Bolgár tájakat, helyszíneket találunk Utassy József több versében. Szófiában hiányzó kedvese magáról a Vitosáról is eszébe jut. A bolgár hegy sziluettje egy hanyatt fekvő nőre emlékezteti: micsoda nő, micsoda akt! A tavasszal is havas, 2000 méter fölötti csúcsok pánerotikus dalocska soraiba kívánkoztak: „Szófiában / már a tavasz / tombol, de az ő / melle havas, // ezer szikrától / parazsas.” (Szapphó és Anakreon verseiben találunk a két, ellentétes hőérzetre szerelemábrázoláskor.) A szerelmes üzenetével azonban szembejön, sajnos, egy gyászhír. Kormos István-siratóját így szintén Szófiában kénytelen megírni. Nagyon szépen fájhatott neki ott, fájhatott, hiszen testvéri közegben dalolhatta ki magából a szomorúságot, még innen a síráson: „…csak nézek nagy, szárazkút szemmel. / Rám az ég tekinteteddel bámul, / s megszólít a hó, zarándok tenger, / Szófiában, kormosistvánul”.
Utassy József: Vasárnapi földrengések. Orpheusz, 2000
Németh István Péter