Hadak útján magyar földön
A bolgár származású, Magyarországon élő filológus és történész kettős vállalkozásra adta fejét. Egyfelől összefoglalja a bolgár 1. hadsereg magyarországi tevékenységét a háború utolsó fél esztendejében, másfelől összegyűjti a hazánk területén eltemetett bolgár katonák adatait. E kettősség azonban nem gyengéje, hanem egyenesen erőssége a munkának, hiszen majdnem egyedülálló, hogy egy kötetben a hadműveletek és harcok bemutatását a hősi halottak számbavétele követi. Hadsereg és kegyelet. Ma már egyre inkább összetartozó fogalmak. A katonát, ahol érte a katonavég, megilleti a végtisztesség.
Úttörőnek nem igazán nevezhető Alexander Gjurov könyve, hiszen a közelmúltban kézbe vehetett már az olvasó hasonlóan a katonaélet minden területére, így a hősi sírok sorsára is kiterjedő összeállításokat. A teljesség igénye nélkül talán elegendő, ha dr. Szabó Péter, dr. Bús János vagy Puskás Béla munkásságára gondolunk; vagy kézbe vesszük a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum 2004-ben és 2005-ben megjelentetett két testvér-emlékkönyvét a XX. századi világháború két fegyveres szakaszáról, az 1914–1918 közötti Nagy Háborúról és az 1939–1945 közötti Totális Háborúról. Még címük is egymásba kapcsolódik: Boldogtalan hadiidők…, illetve …És újfent hadiidők.
A kötet historiográfiai áttekintéssel kezdődik. Igaz, ez a Magyarországon megjelent munkákra korlátozódik, ámbár az a szerző fogalmazásából kiderül, hogy ismeri a téma Bulgáriában kiadott szakirodalmát. A hazai összeállítás azonban a könyvekre korlátozódik. Ha a szerző átolvassa a magyar nyelvű tanulmányokat is, a bolgár 1. hadsereg hadműveleteit és harcait bemutató fejezet részletgazdagabbá sikeredhetett volna. Kérdés, hogy egyáltalán kitűzött-e maga elé ilyen célt. Meglehet, hogy nem, hiszen könyvének elsődleges célja – s az a fő részek közötti terjedelmi arányokban is megmutatkozik – a bolgár hősi halottak névjegyzékének és temetkezési helyének összeállítása volt.
Az első rész a bolgár hadsereg besorolásával indít a szovjet haderő kötelékébe. Ez igen dicséretes, miután a legtöbb – hazai – szakmunka bolgár csapatokra vonatkozó leírásai azok Magyarországra történő belépésével kezdődnek. Ám éppen emiatt szerencsés lett volna, ha a szerző rövid áttekintés ad a politikai döntéshozó folyamatokról is, hiszen Bulgária 1944. augusztus végéig még a német szövetségi rendszerhez tartozott.
A szovjet direktívák leírását a bolgár 1. hadsereg hadrendjének bemutatása követi, amely a gyalogságot illetően ezredszintig „megy le”, a többi fegyvernem vonatkozásában zászlóalj-, századszintig, megadva az egyes csapattestek elhelyezkedését is az arcvonalban vagy a mögött. Félreértésekre adhat azonban alapot, hogy a hadsereg „végső” struktúráját adja meg, s nem feltétlen követi a hadrendben időközben bekövetkezett változtatásokat. Ennek legkiugróbb példája, hogy a két hadtestparancsnokság felsorolásakor elfelejti megemlíteni: a bolgár 1. hadsereg Magyarország területére történt belépésekor kétlépcsős seregtestszintű vezetési struktúrával bírt, a hadosztályok közvetlenül a hadsereg-parancsnokság alárendeltségébe tartoztak, az irányítási rendszer csak 1945. február 17-től vált háromlépcsőssé, amikor beépítettek két hadtestparancsnokságot. Márpedig a bolgár 1. hadsereg 1944. december 31. és 1945. január 18. között vette át a számára kijelölt arcvonalszakaszt hazánk területén. Igaz, a mellékletek között szereplő hadrendi táblázat a február 17-i állapotot rögzíti, ám az sem utal az eredendően kétlépcsős hierarchiára.
A hadműveletek és harcok leírását színesítik a visszaemlékezések. Ugyancsak értékes betéteket jelentenek a táblázatok, példának okáért az a kimutatás, amelyet a siklósi járás községeiben a harcok következtében elszenvedett anyagi károkról állított össze a járási főszolgabíró. Ezek beillesztése egyben annak is bizonyítéka, hogy a szerző kutatásai során nem ált meg a nagyvárosi levéltáraknál és könyvtáraknál, hanem végigjárta az egykori csatatereket, „feltúrta” a helytörténeti gyűjtemények anyagait, s megkereste és megszólaltatta az események szemtanúit. Mindez természetesen óriási erénye a munkának, ám generál egy – nem feltétlen kiküszöbölhető – problémát is. A történések leírása minduntalan megszakad, s az olvasó, aki egy adott eseménysort szeretne végigkövetni, folyamatos olvasás helyett gyakori lapozgatásra kényszerül.
S ha már a hadműveletek és a harcok bemutatásánál tartunk, talán nem érdektelen hiányolnunk a fejezetből a bolgár csapatokkal szemben álló magyar és német seregtesteket, ha nem is részletes harctevékenységükben. Bizonyos történések megértése és helyesebb értékelése múlhat azon, hogy ki ki ellen milyen harci teljesítmény felmutatására képes, hiszen az egymásnak akaszkodó felek erőviszonya, feltöltöttsége, ellátottsága vagy éppen harci morálja alapvető meghatározója a végkimenetelnek.
További erény, hogy a kötet foglalkozik a magyar–bolgár viszony kérdéskörével is, az „egyszerű ember” szintjén. Leírja, hogy a bolgár katonák nem tekintették ellenségnek a magyar bakákat és a lakosságot, s ez a hadifoglyokkal szemben tanúsított bánásmódban, valamint a bolgár katonai közigazgatási közegek és a magyar polgárok napi kapcsolatában egyértelműen kimutatható. Mindezt idézetekkel támasztja alá. Felületesen átolvasva a könyvet ez a cselekmény „mellékszálának” volna tekinthető, ám ha jobban belegondolunk, sokkal inkább az egyik legfontosabb tartalmi eleme a monográfia mondanivalójának. Bizonyítja ugyanis, hogy két sokat szenvedett nemzet fiai akkor is képesek voltak az emberi szóra, amikor körülöttük a háború tüzes forgószele süvített, emberek tudtak maradni az embertelenségben, s nem váltak egymás ellenségeivé.
Sőt, a végletekig és a „totális” jelzőig elmérgesedett utolsó háborús fél esztendőben a magyar lakosság olyasminek lehetett átélője, amire addig legfeljebb a magyar haderő által megszállt orosz és ukrán területeken adódott példa, ám a magyarországi hadszíntéren példa nélküli volt: a bolgár katonák a harcok szünetében, az arcvonal mögött fegyver helyett szerszámot ragadtak, és segítettek az idényjellegű mezőgazdasági munkák elvégzésében. Ennek pedig nem csupán gesztusértéke volt – az is –, hiszen a legmunkaképesebb férfi lakosság katonai szolgálatát a frontokon töltve nem térhetett haza e munkálatok idejére, márpedig ha nincs vetés, aratás sem lesz.
Az első részben további járulékos elemeit ismerhetjük meg a hadműveleteknek és harcoknak. A szerző bemutatja azon körzetek aknamentesítését, amelyek a bolgár 1. hadsereg ún. hadműveleti területébe estek. Azt pedig tényszerűen tudjuk, hogy miután a hadakozás ott három hónapra az I. világháborúra oly jellemző állásharcokat idézte, a legtöbb aknát éppen a Dél-Dunántúlon rakták le a harcoló felek. Az olvasó megismerheti továbbá azt az időszakot is, ami a harci cselekmények befejeződése és a bolgár csapatok Magyarországról történt kivonása között telt el, amikor is a bolgár parancsnokságok segítettek például a polgári közigazgatás újjászervezésében, s – a hazánk területén megfordult idegen haderők közül egyedülálló módon – mindent megtettek, hogy még hazatérésük előtt szabadon bocsáthassák a magyar hadifoglyokat.
Az első fejezet bemutatásánál nem szabad elfeledkezni a munka egyik alapvető pozitívumáról: a kétnyelvűségról. Nem lett volna rossz, ha a második fő rész sem csak bolgár, hanem magyar nyelven is olvasható, ám egyfelől a személynevek felsorolása imigyen is követhető, másfelől az elsőnél sokkal terjedelmesebb második fejezet kétnyelvűsége erősen „megdobta” volna a könyv kiadásának költségeit. Ennélfogva ez nem ront a kötet elvitathatatlan értékein.
A második fő rész bemutatásánál a recenzor sokkal többet nem mondhat el, mint dicsérő szavakat a szerző kitartásáról, pontosságáról, rendszerezőképességéről, illetve elrebegheti imáját, hogy a hősi halált halt magyar katonákról is mihamarabb állna bár rendelkezésre hasonló veszteségi lajstrom. Persze azt is tudja, hogy a fennmaradt és rendelkezésre álló korabeli dokumentumok hiányossága miatt ma már sokkal inkább objektív oka van annak, hogy ilyen, a teljességre törekvő lista magyar vonatkozásban eleddig nem készülhetett. Marad a meglévő, erősen hiányos összeállítások folyamatos kiegészítése és pontosítása, amelynek során a Hadtörténeti Intézet és Múzeum munkatársai sok esetben egyetlen katona azonosításába is szinte már hihetetlen energiát fektetnek bele.
Vitathatatlan érdeme a munkának, hogy a szerző bemutatja a bolgár katonasírok és emlékhelyek életét azok létesítésétől napjainkig, ideértve egyes temetők összevonását vagy a siklósi, majd harkányi múzeum tündöklését és hányattatását. Kibontakoznak annak körvonalai is, hogy a mindenkori politikai kurzus miként befolyásolta azok sorsát – nem feltétlenül helyeselhetően, hiszen egyfelől a hősi halott egyszerű katonákon, akik személyükben nem tehetők felelőssé a háborúért, s nem tettek mást, mint szemtől szemben harcoltak, nem etikus „elverni a port” a felelős döntéshozók helyett, másfelől a kiállítóhelyek a múlt bemutatását szolgálják, s lehet és kell is azok objektivitására törekedni, ám a történelemben mesterséges fehér foltokat teremteni a társdalom eljövendő generációival szemben elkövetett vétek. Szokatlan dolog idézetet illeszteni egy recenzióba, ám a filozófus Geroge Santayana szavai ide kívánkoznak: „Aki nem tud emlékezni a múltra, arra van átkozva, hogy megismételje azt.”
A fentebbi hiányosságokon túlmenően megemlíthető még, hogy a hadműveleteket és a harcokat térkép és hadszíntérleírás nélkül legfeljebb azok képesek követni, akik maguk is részesei voltak azoknak, illetve akik az adott térségben laknak. A kötetben ilyen segédeszközöket azonban hiába keres az olvasó. A szerző kiválóan beszéli és használja a magyar nyelvet, s könyvében – eléggé nem dicsérhetően – néha olyan irodalmi szófordulatokat alkalmaz, amelyek még született magyar szerzőktől is szokatlanok. Ezzel együtt sem lett volna felesleges a kéziratot egy magyar nyelvi lektorral átolvastatni; ami egyébként a legtöbb magyar író kéziratára is ráférne, így semmiképpen sem e kötet szerzőjének személyes bírálata. Ugyanez mondható el egy hadtörténész lektor „szolgálatainak” igénybevételére is. Ez esetben elkerülhető lett volna, hogy példának okáért az „Első Bolgár Hadsereg” vagy a „31. Szilisztrai gyalogezred” melléknév gyanánt jelzője nagy kezdőbetűkkel, a „magyar II. hadsereg” arab helyett római hadrendi számmal írattassék, illetve hogy a hadosztály-tüzérezred „hadosztályi tüzérezred” formában szerepeljen.
A könyvismertetést író hadtörténész tudja, hogy „a tökéletes könyvet még nem találták fel”, így be is rekeszti kifogásainak sorát – többet amúgy sem nagyon találna Alexander Gjurov minden szempontból kiváló alkotásában, amelyet őszinte szívvel csak ajánlhat a szakemberek (kutatók, történészek, hadisírgondozók), a tanárok, a diákok, s nem utolsósorban az érdeklődő olvasók számára.
Alexander Gjurov: Puskaporos tavasz (Balkani, Szófia, 2005)
Ravasz István