Bolgárságismeret friss szemmel
„A bolgárok rövid története a szó szoros értelmében hiánypótló mű” – írja Toso Doncsev a könyv előszavában, s állításával teljes mértékben egyetérthetünk. Konstantin Jirecek munkájának magyar fordítása óta (1889) nem jelent meg a bolgárok történetéről olyan alkotás, melyet polgári szemléletű történészek írtak volna. Hiányt pótol, hiszen a korábbi – szintén bolgár szerzők által jegyzett –, terjedelmesebb Bulgária története (D. Koszev, H. Hrisztov, D. Angelov) marxista szemléletű és szerkezetében is aránytalan volt. Ez az első könyv a bolgár nép történetéről, mely a rendszerváltás óta jelent meg hazánkban. Az elsőség kérdése pedig igen fontos, olyannyira, hogy megbocsáthatóvá teszi azokat a kisebb hibákat vagy hiányosságokat, melyek minden könyvben előfordulnak.
Bulgária történetét főleg bolgár szerzők tollából ismerhetjük: Magyarországon Niederhauser Emil írt könyvet az ország történetéről. Sokakban felmerülhet a kérdés, hogy melyik megközelítés a jobb: ha egy nép történetéről egy külföldi tollából jutunk ismeretekhez – s ezt hajlamosak vagyunk tárgyilagosabbnak tekinteni –, vagy, ha egy „közülük való” teszi ugyanezt. Mindegyik lehetővé teszi a sztereotípiák megjelenését, ezért egyiknek sincs kizárólagos létjogosultsága. Az egyik azonosulni kíván, a másik elvonatkoztatni, s ez az egyoldalúság veszélyét idézi fel. „Az emlékezés szükségképpen válogatás” – áll az előszóban. Mindkét nézőpontra szükség van tehát, s mivel e munka a jelenlegi bolgár álláspontot hűen tükrözi, nem lenne hiábavaló összevetése a magyar történészek álláspontjával.
Különösen azért üdvözlendő a bolgár szerzők kísérlete, mert hazánkban kevés munka fókuszál a Balkán-félsziget – vagy egy részének – történelmére. E könyv mindazok érdeklődésére számot tarthat, akikben a Balkán kultúrája vagy titokzatossága kíváncsiságot ébreszt; a mű a felsőoktatásban is használható. Ez a könyv nem csupán a bolgár államnak és elődeinek története – bár a politikatörténet dominál benne –, hanem kultúrtörténeti vonatkozásai miatt is több annál. A mű a bolgár történelmet bolgár szemszögből ábrázolja, úgy, ahogy a bolgárok az eseményeket megélték és értelmezik. Ha néha úgy érezzük, a szerzőpáros letért az objektivitás egyébként is keskeny ösvényéről, és másképp mutat be eseményeket, mint ahogy a magyar történészek azt tennék, vagy ahogy az olvasó eddigi ismeretei alapján várná, gondoljunk arra, hogy a magyar történelmet is másképp látja és értékeli egy magyar és egy angol vagy román történész.
Ez az első könyv Magyarországon a bolgárokról, mely nem kifejezetten államközpontú, hanem egy nemzet történetét – mely túlnyúlik az állam határain – törekszik bemutatni. Bulgáriában ez a tendencia már megszokott, jóllehet főleg a rendszerváltás korától van ez így: kitűnő példa erre a Georgiev, V., Trifonov, Sz. szerzőpáros összeállította szöveggyűjtemény (Isztorija na Balgarite v dokumenti…), melyben Macedónia és Thrákia bolgár lakosságáról is több mint száz oldal terjedelmű forrásgyűjtemény emlékezik meg.
A kötetet díszítő 12 színes tábla képei (mintegy 40) jó minőségűek; emellett további több mint 100 fekete-fehér kép teszi még látványosabbá és olvasmányosabbá a könyvet. Az illusztrációk sokoldalúságát mutatja, hogy a politikusok, nemzeti hősök és középületek mellett régészeti leletek és kultúrtörténeti szempontból jelentős építészeti, festészeti és szépirodalmi alkotások is szép számmal felbukkannak. A kiválasztott illusztrációk jól illeszkednek a szöveghez, és az alkalmazott nyomdatechnika is élvezhető minőségben tárja elénk a bolgár kultúrát.
Megemlítendő továbbá, hogy több mint egy tucat térkép is gazdagítja a kötet tartalmát: ez a tény, valamint illusztrációi egyedülállóvá teszik ezt a munkát az országtörténetek között is. A borító szintén figyelemfelkeltő, s a bolgár írásbeliség és irodalom régiségét hivatott szimbolizálni, a hátsó borító pedig a népi kultúra és hiedelmek világába enged betekintést, mintegy a „hivatalos” kultúra ellenpontozását adva.
A könyv melléklete tartalmazza a bolgár uralkodók, államfők és miniszterelnökök felsorolását, a pátriárkákat és a fontosabb szenteket. A függelékben a legújabb, szenzációs trák lelet bemutatására is sor kerül. Mindenképpen dicséretes, hogy a kötetben helyet kapott térképek átláthatóak, azonos léptékben készültek és így összehasonlíthatóak, korrekt helynévanyaggal, topográfiával rendelkeznek, s nyomtatásban is jó minőségűek: ez a Balkán-félsziget történetével foglalkozó műveknél még fontosabb, mint más esetekben. Ugyanakkor sajnos hibát is találni: a 21. és 65. oldalon lévő két térkép Bulgária területi kiterjedését 996-ban igen eltérően mutatja be. Az itteni ábrázolások alapján gyakorlatilag az egész Balkán bolgár fennhatóság alá tartozna: e térképeknek részben politikai és igénylegitimációs funkciójuk is van. Az ilyen térképek hátulütője, hogy a szomszédok részéről ellenpropagandához vezetnek.
A fordító jól oldotta meg feladatát: a Plamen Pavlov és Jordan Janev által írt részek között jelentős stiláris különbség nem figyelhető meg. Apróbb bizonytalanságok akadnak a régi személynevek leírását illetően (Valens – Valentus). Fontos felhívni az olvasó figyelmét arra, hogy a kötetben sok esetben – így a XIX. században, a XX. század első évtizedeivel bezárólag – a régi bolgár időszámítás szerint vannak feltüntetve a dátumok, ez esetben 13 napot hozzá kell adni a leírt időpontokhoz.
A kötet a bolgár nép függetlenségi és egységtörekvéseit állítja a középpontba. Ezért módszertanában is eltér más országtörténetektől. Egyes részek, így az elnyomatás, a török uralom évei – ebben a műben is – kevésbé hangsúlyosak. Az eseményeket helyesen ágyazták be a nemzetközi folyamatokba. Mivel alapvetően leíró jellegű, a könyv nem kérdésekre keres választ, hanem állításokat fogalmaz meg, így kissé egysíkú, s talán hiányérzetet kelt, hogy az állítások alátámasztása helyenként hiányos. A szerzők célja a jelenlegi bolgár történetírás állásfoglalásainak bemutatása volt. A nemzeti büszkeség, az öntudat, s az „egységben az erő” hangsúlyozása a mű minden sorát – miként a XIX–XX. század bolgár történelmét – áthatja. Ha a szerzők szándéka ezzel a bolgár nép iránti szimpátia felkeltése és a marxista dogmák egy részének elutasítása volt, akkor tökéletes munkát végeztek: a bolgárok kultúrateremtő szabadság- és igazságszerető népként jelennek meg, vagy elnyomottként. Amennyiben az objektivitás volt a szerzők a célja, akkor be kell vallani, hogy nem léptek túl a nemzeti jellegű történetírás keretein: ez azonban érthető, hiszen e munka nem a történészek szűk szakmai közösségét, hanem a szélesebb, érdeklődő nagyközönséget célozta meg, s szándéka a bolgár nép és kultúra iránti figyelem felkeltése.
Ami a mű tartalmát illeti, örvendetes, hogy a hazánkban alig ismert trák kultúra – az egyetemi tankönyv is csak az odriszi trákokat és név szerint egyedül Kotys királyt említi – első részletesebb leírását adják a szerzők. A bolgár nép etnogenezisét eddig zömmel a szlávok és a bolgár-törökök összeolvadásából vezették le: a magyar olvasók számára mindenképpen érdekes lehet az az újabban a bolgár történészek között elterjedt nézet is, hogy nemcsak a romanizált trákok érték meg a bolgár állam kialakulását. Erre utal Pulpudeva-Plovdiv neve is, hiszen a jelenleg használatos forma inkább hasonlít a trák elnevezésre, mint a latin-görög Philippopoliszra.
A trák kultúra előtérbe kerülése részben magyarázható azzal a ténnyel, hogy a marxizmus idején a szláv elem hangsúlyozása túlzott mértéket öltött, s hogy a bolgár-török alkotóelem eredete – a Kovrat-történet hitelessége ellenére is – és a hunokkal, magyarokkal, onogurokkal, avarokkal, szarmatákkal-alánokkal való viszonya homályos. Az etnogenezist illetően a szerzők óvakodnak a bizonytalan feltételezésektől. Azt sem lehet tagadni, hogy a Balkán volt az európai kultúra bölcsője az ókorban. A másik indok ezért az lehet, hogy a trák kultúra egyre inkább elnyeri méltó helyét az európai kultúraalkotó népek között – legalábbis a szerzők ezt igyekeznek bizonyítani –, és a fejlett kultúrájú ősök meglétének igazolása egyfajta legitimációs bázist jelent.
Az azonban némileg meglepő, hogy a romanizált lakosság szerepe a bolgár állam létrejöttében mennyire nem hangsúlyos: tudomásom szerint az Aszenidák részben vlachok voltak. André DuNay felvetésére, hogy a román nép etnogenezise a nyelvi párhuzamok alapján Nyugat-Bulgáriában és Kelet-Macedóniában mehetett végbe, s nem Erdélyben, a szerzők nem reagálnak. Ez felvet egy másik értelmezési-metodikai problémát is: a szerzők a bolgár nép történetével foglalkoznak, melynek történetét viszont a középkorban a két bolgár állam történetével azonosítják, csakhogy ez így nem feltétlenül igaz. A középkori bolgár birodalom – birodalmi jellegéből és a nemzettudat akkori kiforratlanságából fakadóan – etnikailag nem kizárólag bolgár-szláv volt, hiszen a tatárok és a kunok is fontos szerepet játszottak benne, amint ezt a szerzők írják is. Ilyen megközelítésből a vlachok kihagyása némileg indokolatlan, bár eredetük „bizonytalansága” miatt érthető. Az államtestbe való tartozás kétségkívül egyfajta öntudatot adott a lakosságnak – ilyen volt Magyarországon a „Hungarus-tudat” –, amely azonban ettől még nem feltétlenül tekinthető etnikailag bolgárnak. A szerzők viszont helyesen mutatnak rá, hogy a fő törésvonal nem a szlávok és kunok, avagy a szerbek, vlachok és bolgárok között húzódott, hanem a görög és szláv államiság és birodalmi gondolat között.
A mű erénye, hogy a bolgár nép kultúráját bemutató részek jól kidolgozottak, beleértve mind a középkori vallási élet sokszínűségét és annak társadalmi gyökerét, mely egészen a bogumilizmus terjedéséig és nyugat-európai párhuzamáig követhető nyomon, mind a szépirodalmi tevékenységet illetően. Megismerkedhetünk a bolgárok arabok elleni harcaival – mely megmentette a „hálátlan” Bizáncot, s amely Európa szempontjából legalább olyan jelentőségű volt, mint Poitiers –, Cirill és Metód kultúrateremtő-egyházszervező tevékenységével. Az utóbbiak azzal, hogy a szláv ügy szolgálatába álltak, a szerzők szerint bolgárnak is minősülnek, s így a Frank Birodalom és Bizánc mellett a harmadik, Európa történelmét formáló birodalom a Bolgár Cárság volt. Ez utóbbi állítást nyilván lehet vitatni, de ha a nemzeti öntudat és összetartás növelése fontos, akkor e kissé túlzónak ható kijelentésnek is van létjogosultsága.
Mindenképpen hangsúlyozandó és pozitív a szerzők azon törekvése, hogy szembeszálljanak a jugoszláv történetírás politikai jellegű dogmáival Macedóniát illetően (igaz, ebből következően minden Bizánccal kapcsolatba került szlávot hajlamosak bolgárnak tekinteni), valamint, hogy a magyar olvasóközönség számára a magyar–bolgár párhuzamokat kiemeljék. Nemcsak a török uralmat, illetve a nemzet etnogenezisét illetően húzható párhuzam a bolgár és a magyar állam között – írják a szerzők –, de a tartományurak hatalmát és szerepüket illetően is. Mivel a széttagoltság hamarabb jelentkezett, mint a török betörés, tehát nem annak következménye, Bulgária, ha megkésve is, de rálépett az európai feudalizmus fejlődési útjára, amit a török hódítás szakított félbe. Bulgária a török elleni küzdelem során úgy jelenik meg, mint egy állam, mely a Nyugat védelmében vívta önfeláldozó élethalálharcát, míg a szomszédok eközben hátba támadták. (A szemléletmód különbségére utal, hogy Magyarországon ugyanezt úgy értékelik, hogy a Magyar Királyság ütközőállamokat igyekezett létrehozni a Török Birodalom és Magyarország között.)
Az erények méltatása mellett egy hiányérzete akad az olvasónak: a politikatörténet olyannyira dominál, hogy a társadalomtörténet (a kultúrtörténetet leszámítva) szinte alig jelenik meg a műben. Nem kapunk pontos képet a társadalmi rétegződésről – ez az osztályharcos elméletektől való szabadulás miatt részben érthető is –, a demográfiáról, a mindennapi életről, életmódról, a mezőgazdaságról, kereskedelemről, a vagyoni helyzetről. A török uralom első két évszázadát mindössze négy oldalon foglalja össze a mű, inkább a Balkán egészére jellemző általánosságokat, mint a bolgár területekre jellemző specifikus vonásokat bemutatva, pedig bolgárok akkor is léteztek, ha államiságuk nem is volt.
A bolgárok nemzeti ébredéséről, önfeláldozásáról, hősiességéről írott rész ismét magával ragadó, olvasmányos, lendületes. Egy hősi eposz elevenedik meg a lapokon. Kétségkívül példaértékű, hogy a tirnovói alkotmány kidolgozásában azon bolgárok is részt vettek, akik kívül rekedtek az államhatárokon (a marxista munkák viszont azt kritizálják, hogy a meghívottak száma felülmúlta a választottakét).
A bolgár parlamentarizmus leírásakor a szerzők szakítanak azzal a hagyományos és részben marxista felfogással, hogy a pártok elitpártok voltak, és a társadalmi konszenzus fontosságát hangsúlyozzák, ami a földművest és a minisztert egyaránt összekötötte a Nagy-Bulgáriáért való „szent harc” során, s ami csak 1918-ban szűnt meg létezni, amikor a katonák a kormányzat ellen fordították fegyvereiket. A szerzők szerint „a politikai formációk sokfélesége egy fejlett pluralisztikus társadalom kereteit vázolja fel, s a demokratikus elvek és a rend megszilárdulásának kifejezője Bulgáriában”. (112. o.) Ezt követően viszont a kormányzás instabilitását erősítő tényezőként említik a pártok sokféleségét. Arról a fenti idézetnek ellentmondó, demokratikus deficitről, hogy a hadsereg is átpolitizálódott, illetve, hogy külföldi és nem állami szervezetek (VMRO, Verhoven Komitet) is hatással bírtak a bolgár politika alakulására, továbbá, hogy a pártok elnevezése kiüresedett, és jobbára külpolitikai kapcsolataik és állásfoglalásuk alapján különböztették meg őket, s nem belpolitikai elképzeléseik és társadalmi bázisuk alapján, csak kevés szó esik. A szerzők szerint ennek oka az, hogy a bolgár nemzet célja ekkor nem a demokratikus közélet elérése, hanem a nemzet egyesítése volt, s minden ennek meg a politikai és anyagi támogatók keresésének rendelődött alá. Csak egy egységes Bulgária teljesítheti történelmi küldetését.
Az 1912–1918 közötti időszak – e küzdelem csúcspontja – továbbra is a bolgár történelem legérzékenyebb pontjai közé tartozik. Feltételezhető, hogy a nagy nemzeti traumaként megélt eseménysort máig nem sikerült megemészteni és feldolgozni: az 1913-as, második Balkán-háború történéseinek bemutatása is azért lett kissé egyoldalú, ahol a bolgárok egyértelműen vétlen áldozatként tűnnek fel.
Bulgária a második világháború során más stratégiát választott, mint Magyarország, s tanulságos, hogy mégis ugyanaz a sors várt a két kisállamra, ami a beszűkülő mozgásteret és a kényszerpályát tárja elénk. A kommunista rezsimmel szemben az állásfoglalás tartózkodó, a szerző az érzelmi megnyilvánulásokat kerülni igyekszik, a rendszer pozitívumait és árnyoldalait egyformán kiemelve: ez a rész a leggazdagabb adatokban, és tárgyilagossága sem kérdőjelezhető meg.
Összefoglalva: a munka önmagában mindenképpen értékes, hiszen ez az első történelmi mű, mely a demokratikus Bulgáriából eljut a magyar olvasókhoz, de a szerzők, a korábbi dogmákkal szembefordulva, helyenként a „romantikus-nemzeti” történetírás csapdájába, s ezáltal túlzásokba esnek.
Plamen Pavlov–Jordan Janev: A bolgárok rövid története. Cédrus Alapítvány–Napkút Kiadó, Budapest, 2005.
Demeter Gábor