Doncsev Toso

A behemót főfelügyelőt bemutatjuk a bolgároknak

A szerző Ica néném elátkozott boldogsága című regénye életrajzi adatokon alapuló családi krónika. Cselekménye az 1956-os forradalmat követő másfél évben játszódik, a szereplők emlékezetében negyven év társadalomtörténete sűrűsödik egy család és egy asszony életében. A szerző egy kamasz fiú szemével láttatja kora valóságát, párhuzamosan ábrázolva az eseményeket és a résztvevők egymásnak ellentmondó nézőpontjait. A fenti részlet a Qualiton kiadásában hamarosan megjelenő mű egy fejezete.

    Ezerkilencszázötvennyolcban a pesti bolgárok még a régi, azaz a Julianus-naptár szerint ülték meg a karácsonyt, vagyis január hatodikán, katolikus vízkeresztkor, pontosabban a hatodikát követő vasárnap tartották a szokásos karácsonyi-újévi mulatozást, a hagyományőrzés és az utószilveszter sajátos keverékét. Ilyenkor másnap hajnalhasadtával mentünk haza, és mi, gyerekek délig aludtunk, anya meg betegségünkről igazolást írt az ellenőrzőbe, általában gyomorrontásra hivatkozott, ami valamennyire fedte is az igazságot.
    Ica néni úgy gondolta, hogy ha társaságunkban felvonultatja szíve választottját, és együtt látja őket a mi kis bolgár világunk, akkor senki sem állíthatja, hogy Karcsi bácsi szégyenkezik miatta. Egy majdnem kétméteres óriásra mindenki felfigyelt, a kör alakú bálteremben a forgószél gyorsaságával terjedt a hír – szinte Ica néni új, hólos, lila ruhájának alját is felkapva –, és fél órán belül már mindenki tudta, hogy ez az ismeretlen behemót a lovagja Todorov Angel özvegy sógornőjének.
    A bolgárok között ritkán akad égimeszelő: többnyire zömök, keménykötésű emberek a kertészek meg a kereskedők. Egyedül Hrisztov Koljo bácsi, aki a zöldségtermesztés mellett áruszállítással is foglalkozott, és a háború előtt először vásárolt teherautót, magasodott ki közülük, de ő is, mint minden balkáni ivadék, szikár, inas-izmos férfi volt. Eljárt a mulatságokra egy Sztojan nevű fiatalember, aki a Műszaki Egyetemen tanult, de ennek a langaléta ifjúnak horpadt volt a hasa az egyetemi menzától. A nagy orrú, öblös hangú, pocakos Kirov Todor, aki egy ideig egyesületi elnöki tisztséget is viselt, mulatós kedvű, jó étvágyú ember hírében állt, az ő átütő személyiségét inkább érzékelték a teremben ülők, semmint termetére mint látványra figyeltek volna fel, ám egy hórihorgas ember ebben a körben rögtön szemet szúrt volna, hát még egy elegáns öltönybe öltözött, vágott szemű gólem.
    Apám nem titkolt öntudattal mutatta meg a nevét az előcsarnokban levő bronztáblán mint az adományozó családfők egyikét. Sajnos Karcsi bácsi nem ismerte a cirill betűket, így nem tudta elolvasni a feliratokat, de biztosította Tatit, hogy kiváló embernek tartja, az itteni bolgárokkal együtt igazi, nagy hazafinak, amilyeneknek a magyarok legutoljára a szabadságharc idején, Petőfi, Széchenyi és Kossuth korában mutatkoztak, hiszen az ínséges harmincas és ötvenes években a szájuktól vonták meg a falatot, hogy a templom és a kultúrház felépítésére áldozzanak. Karcsi bácsi ezzel a tirádával apámnál jó pontokat gyűjtött, sőt az elismeréséért vívott küzdelemben most jelentős ütközetet nyert. Egyébként meg a garasosság a bolgárok között méltánylandó erénynek számított, és bár kifigurázták, de titkon tisztelték is a vagyont gyűjtött zsugoriakat.
    Gencso bácsi például a Fény utcai piacon azzal kérkedett, hogy egész évben csak azt eszi, amit maga megtermel. Ez a fösvény, ösztövér öregember száraz babon, borsón meg lencsén kívül csak friss zöldségeket evett, másra nem költött, szalmazsákon aludt, ott őrizte minden megtakarított pénzét; és amikor karácsonykor, hogy valami öröme neki is legyen, meg akarta számolni a növekményt, kiderült, hogy minden egyes bankót megrágtak az egerek. A Nemzeti Bankban a hibás bankjegyek beadása után csak a felét kapta vissza, sőt még meg is büntették szándékos pénzrongálásért, így örülhetett, hogy nem csukták börtönbe. Mindezt megspórolhatta volna, ha az egerek némi száraz kenyérhéjat, netán szalonnabőrkét találnak, vagy nem sajnált volna havonta egy liter tejet arra, hogy egy kóbor cicát a házához édesgessen. Összekuporgatott vagyonát a lánya örökölte, aki állítólag házat vett belőle Várnában.
    Karcsi bácsi az ismerősöknél, akiknek külön is bemutattuk, egyöntetű sikert aratott. Tisztelettudóan, kedvesen, kissé távolságtartóan, de korántsem fölényesen viselkedett, olyan otthonosan mozgott ebben az ismeretlen közegben, mintha rendszeresen megfordult volna itt, pedig csak egy éve épült fel ez a ház, a hazai bolgárok büszkesége. Karcsi bácsi, aki pályaudvarok hangzavarában, a tolató és kigördülő mozdonyok között és a vasúti menetrendben is mindig nyugodtan, magabiztosan és villámgyorsan tájékozódott, úgy állt a tömeg közepén, mint a hadvezér a harctéren, aki csata előtt seregeit szemlézi. Legalábbis Ica néni így őrizte meg mindezt az emlékezetében. Anyámnál is megtört a jég, ezután már nem lehetett kifogása az ellen, hogy névnapján, Piroska-napkor Ica néni már kettesben köszöntse őt.
    Karcsi bácsi egy cserép cikláment, egy doboz édességet, egy palack egri muskotályost és egy új MÁV-menetrendet hozott ajándékba. Igaz, hogy csak Gyöngyösre utaztunk le rendszeresen: évente kétszer, László-napkor, nagybátyám köszöntésére, és halottak napján a temetőbe, nagyszüleim és nagybátyáim sírjához, akkor is autóbusszal. De hát egy menetrend, ugyebár, nem kér enni, és még hosszú volt az idő év végéig, addig meg minden előadódhatott. A lila cikláment az ebédlőben a két ablaküveg közé, a bonbont a pohárszékbe, a menetrendet meg a könyvespolcra, a piros és arany kötésű Jókai centenáriumi díszkiadás kötetei és a Révai Nagy Lexikona közé tette Mami, hogy Karcsi bácsi lássa, mi azért megbecsüljük számunkra hasznavehetetlen ajándékát.
    Ica néninél az ágy feletti polcon hevert egy Karcsitól kapott érvényes menetrend, mégsem tudta soha, hogy mikor jön hozzá a hódolója, így napjai állandó szépészeti készenlétben teltek. Anyám a muskotályos bortól, mivel általában nem ivott alkoholt, elérzékenyült, eszébe jutott árvaságban telt gyermekkora, meg az, hogy már harminc éve annak, hogy elhunyt nagymama, és hiába vigasztaltuk mindahányan, sírva fakadt. Karcsi bácsi igazán szívhezszólóan beszélt az életről meg a halálról, az emberi lét értelméről és szépségéről, nem azzal a kenetteljes, hivatalos hanglejtéssel, ahogy Jóska bácsi, anyám unokafivére, a püspökladányi esperes tette itt-tartózkodásaikor. Anyám megnyugodott néhány latin szentencia meg Madách-idézet hallatán, de legbelül, a szívében úgy érezte, hogy a bölcs, magvas mondások mögött valamilyen homályos őszintétlenség, eltitkolt hazugság lappang. Ica néni semmi ilyesmit nem érzékelt, sőt úgy képzelte, hogy teljes és végleges diadalt aratott, és meggyőződésévé vált, hogy boldogsága útjában már csak leendő anyósa áll, s bár hessegette magától a bűnös gondolatokat, lelke rejtett zugában mégis azt óhajtotta, hogy a jó Isten a lehető leghamarabb szólítsa magához azt a kibírhatatlan és rusnya vénasszonyt, akár a mennyországba, és bármennyire is szomorkodik majd egyetlen fiacskája, érzett magában annyi erőt, hogy képes lesz majd nagy bánatában megvigasztalni.

Doncsev Toso (1944) Budapesten született. Szociológus, politikus, kritikus és műfordító.