Menyhártné Csangova Penka

Magyar ég alatt

Vázlat a bolgárkertészek gazdasági tevékenységéről (1720–1980)

(Részletek)

    Az első bolgár idénymunkás kertészcsoportot (tajfa) 1720-ban hozza Brassóba (akkor a Habsburg-monarchia területén) egy tirnovói selyemkereskedő. A kereskedők „görög kereskedő”-ként voltak ismertek, vallásuk miatt. Jöttek valamennyi leigázott balkáni nép köréből – albánok, szerbek, románok, görögök és legtöbben a bolgárok, Tirnovóból, Ruszéból, Szvistovból, Sumenből, Szevlievóból, Szamokovból, Szlivenből, Vidinből, Banszkóból, valamint Dél-Macedónia városaiból és falvaiból. (…)

    Rendkívüli karriert futott be Sina Simon (valószínűleg Simeon) fia, Sina György, aki Mária Terézia uralkodásának utolsó éveiben érkezett Bécsbe, ott bankot, nagykereskedést nyitott mindenféle áruval; mint bankár-vállalkozó Rotschild Salamonnal és Wodianer Sámuellel együtt a Széchenyi Lánchíd építésének fő hitelezője lett. 1818-ban bárói, 1832-ben grófi címet kapott.
    A nagyszentmiklósi Nákó Kristóf és Cirill gyapot-nagykereskedő volt. Gyapottermesztőket hoztak Bulgáriából, és elsőként kezdtek Magyarországon gyapotot termeszteni. 1799-ben Nákó Kristóf Nagyszentmiklóson mezőgazdasági iskolát alapított. Ugyanebben az évben egyik munkása a birtokon 23 aranytárgyból álló kincset talált, amelyet a fivérek II. József császárnak ajándékoztak. A kincs a bécsi Kunsthistorisches Museumban található, és „nagyszentmiklósi bolgár kincs”-ként ismeretes. A fivérek „Nagyszentmiklósi” nemesi előnevet kaptak. Nákó Kristóf fia, Sándor (1785–1848) grófi címet kapott és az arisztokrata származású Festetich Teréziát vette feleségül. Jókai Mór magyar író róla írta A cigánybáró című regényét, amely Strauss azonos című operettjének alapjául szolgált.

    A XVIII. században Magyarországra betelepült idény-kereskedők utódai túlnyomórészt iparosok, pékek, cukrászok. Ilija Sztojanov óbecsei malma látta el a pékeket jó minőségű liszttel. Minden pék házilag készült, erős, kellemes illatú kovászt használt. Elbeszéléseik szerint nem volt szükségük semmiféle reklámra. A frissen sült kenyér becsalogatta a vevőket kellemes illatával. Miskolc idős lakói a mai napig emlékeznek a Marinov fivérek jóízű kenyerére, amely az államosítás pillanatában három pékműhelyben készült: átlagosan több mint kétezer kiló kenyér sült ki naponta. (…)
    Vingán fejlett kertészet volt, hiszen Aradot és környékét innen és Makóról látták el zöldséggel. Dr. K. Telbizov és M. Vekova-Telbizova kutatásaiból megtudjuk, hogy a helyi lakosság „szervián”-oknak nevezte a kertészeket, mert kertjeik a szántóföldön voltak, és ugyanúgy voltak beosztva, mint Bulgáriában. Lóval hajtott bolgárkerékkel öntöztek. Azokon a helyeken, ahol nem volt a közelben folyó, az öntözővizet külön árokban, kofijában gyűjtötték össze.

    A bolgárkert berendezése és az életkörülmények. Az idénymunkás kertészek csoportosan járták az országot – tajfákban, ortajokban, zadrugákban és kompániákban, ahogyan Magyarországon nevezik a kertész-munkacsapatot (szövetkezetet), ezeknek élén mesterkertész állt. A mai napig is gazdának nevezik, ő a kertészkompánia feje. A kompánia abban a faluban alakult meg, ahol a megállapodás történt – arról, hogy ki mennyit fog kapni és ki mennyit ad a kompániában való részvételért. Így volt ez kezdetben. Később a gazda adta az alaptőkét a kertre, vagy leginkább két másik emberrel együtt finanszírozta „a kert megnyitását”. Velük együtt találta meg a kert helyét, igyekezett olyan helyet találni, ahol korábban nem volt kert, mert így olcsóbb volt a bér. Ilyen esetben biztosította a föld tulajdonosát, hogy mihelyt művelés alá veszi a földet, mihelyt híre megy a kertjének, fel fog szökni a bérlet ára; nemritkán maguk a tulajdonosok határozták meg az egészen olcsó bérletet, különösen ha közel volt a városhoz. Tudták, hogy kisajátítás esetén ők határozhatják meg az árat, mivel megművelt földtől válnak meg.
    A befizetett tőkét a kertészek nyelvén szermijának hívják. A szermijából építették a földkunyhót, bolgárkereket, vásároltak lovat vagy szekeret, bizonyos edényeket, termékeket, vetőmagokat, ekéket, trágyát, később pedig motort (pumpát). Ebből fizették a piaci helypénzt, a kompánia ellátását a zöldségtermelésből befolyó új jövedelemig.
    A tajfa ideiglenes munkaszövetkezet – márciustól október végéig –, amely a szokásjogon, a kölcsönös segítségnyújtáson és a közös munkán alapul. A tagok erőfeszítései a jobb élet biztosítására irányultak. Kétségtelen, hogy a tajfa a maga idejében pozitív szerepet játszott az árutermelő kertészetben, amely túllépett a hazai kertek keretein határain, és Európa-szerte hírnevet szerzett az idénymunkás kertészeknek, akiket az egész világon úgy tiszteltek és becsültek, mint a zöldségkultúrák fontos termelőit. A tajfába leggyakrabban egy faluból való ismerősök, rokonok, barátok léptek be. A kertészet szeszélyes és munkaigényes mesterség, a tajfa pedig, Hriszto Dacsev szavai szerint, együttes erővel küzdött.
    A kezdeti időszakban valamennyien együtt étkeztek, együtt aludtak a kunyhóban, mindenki megbízott a másik lelkiismeretességében, mindenki iparkodott teljesíteni a vállalt kötelezettségeket. A tajfa megalakulásától feloszlásáig ez hangzott el a leggyakrabban: „Sietni kell, hogy el ne késsünk a szántással, a trágyázással, a vizesárkok kialakításával, az ültetéssel, a szedéssel, az eladással.” Mindennel sietni kellett, minden sürgős volt, minden kerti munkának megvolt a maga ideje. Vitathatatlan volt, hogy ha a tajfán belül mindenkit áthat a felelősségérzet és a becsületesség, a tajfa sikerrel fogja teljesíteni gazdasági feladatát, és mindenki elnyeri emberfeletti munkája, csaknem húszórás munkanapjai, az idegen országban megélt nehéz életkörülmények jutalmát.
    A gazda (mester) vezeti a számlákat, osztja el a nyereséget. Ő tudja, mennyi saláta, mennyi karalábé, hány káposztafej van a kertben, mennyi a piackész paradicsom stb. Ő szervezi az eladást, ő osztja fel a munkásközösség tagjai között a funkciókat. Ezért ügyesnek, dolgosnak, munkabírónak, becsületesnek kell lennie, erős felelősségérzettel kell bírnia a kollektíva előtt, át kell látnia a helyzetet, és ismernie kell az embereket, hogy mindenkinek megfelelő munkát adhasson, amelyet az illető szeretettel és tudással tud elvégezni, mert ez a gazdasági szövetkezet sikerének záloga. Jól kell vezetnie a számlákat: ha írástudó, füzetbe, ha nem, rabosra, ahol feljegyzi mindenkinek a költségeit és előlegeit. Nála van a pénz, amellyel a kertet finanszírozza. Amikor elkezdődik az új termés eladása, a pénzt vagy ládában gyűjti, vagy elássa a földbe. Jordan Bocskov a következőket mesélte saját gazdájáról: „Nikola Zlatevnek, aki 1838-ban született Draganovóban, három kertje volt, és meglehetősen nagy tőkével rendelkezett. Írástudatlan, de okos ember volt. Belekötötte a pénzt egy kendőbe, beletette egy rozsdás bádogdobozba, és ideadta nekem (inas voltam akkor, 12 éves), a következő szavakkal: »Fogd a pénzt és ásd el, ahová akarod, meg ne lásson senki, és jegyezd meg, hová ástad el. Te még kicsi vagy, és senki nem fogja azt hinni, hogy tudod, hol a pénz, engem meg senki nem fog megtámadni és kirabolni.«”
    A bolgárkertben szigorú munkamegosztás volt, ezért a gazda felelt. Ő jelölte ki az öntözőket, kerékhajtókat, a komandart (munkavezetőt), az árusokat, szakácsokat stb. Egy későbbi periódusban a gazda szinte egyáltalán nem dolgozott, rendszeres látogatója volt a nagyváros éjszakai mulatóinak. Az elegánsan öltözött, választékos modorú gazdák naponta összejöttek a jó nevű központi szórakozóhelyeken.
    Más ortakok (társak) voltak a kompániában az árusok. Gincsev elbeszélése szerint a gazdák után ők következtek a rangsorban, és ez természetes volt, amíg a gazda együtt dolgozott a többiekkel a kertben. Jogaik a továbbiakban sem csorbultak, mivel a kertben a termelés után a legfontosabb tevékenység az értékesítés. Egy-egy kertben több árus is volt, a kert nagyságától, valamint az eladásra szánt áru mennyiségétől függően. Az árus egészen addig a kertben dolgozott, amíg az áru piacra nem került. A piacozás ideje alatt szinte soha nem aludt a kunyhóban, hanem egy gyékényen a kocsi alatt. Délután indult el a kocsival, és kilométereket tett meg, amíg a piacra ért és elfoglalta helyét. Kora reggel eladta az árut, és mire visszaért a kertbe, már indulhatott is újból a piacra. Sok helyen, ahol nagy volt a kert, egyáltalán vissza sem tért. Az árut másik szekérrel szállították be, ő pedig egész héten a piacon volt, mert őrizni kellett a helyet is.
    Amikor a gazda már nem dolgozott, csak a kertbeli tevékenységet szervezte, kezdett a komandarra (munkavezető) támaszkodni, aki első helyettese volt, és a bolgárkert oszlopa maradt egészen a téeszesítésig. Szigorúan betartotta a gazda rendelkezéseit, sok durvaság és a munkásokkal való embertelen bánásmód árán. Komandar minden kertben volt, ahol a munkásokat dramában fizették. A drama az oka része: 1 oka (1,28 kg) egyenlő 400 dramával. A drama a kezdeti időszakra jellemző a bolgárkertben használt mértékegységként, amikor pénz helyett a belépési összeget dramában mért vetőmaggal váltották meg. A dramaelszámolás csökkenésével, majd eltűnésével elég gyakran a gazda volt egyben a komandar is. Miután elkezdtek jönni a nők is, sok kertben a komandari posztot a gazda felesége látta el. Ez a kisebb (maximum 4-5 holdas) kertekre érvényes (egy kataszteri hold 5754 négyzetméter). A kertészkedés későbbi időszakában a komandar vezette a munkásokat, nagy erőfeszítéseket tett, hogy „a kert gyorsan megteljen”. Most csak Velicsko Karavaszilevnél van komandar, akit Petko Mladenovnak hívnak (sz. 1925. Meljane), de ő nem dramaelszámolású munkásokat, hanem napszámosokat irányít.
    Az öntözők mindig gyerekek és fiatalok voltak. Gyakran előfordult, hogy elaludtak munka közben, mivel a 2-3 óra alvás nem volt elegendő számukra. Ilyen esetekben a víz elönthette az egész kertet és nagy veszteségeket okozhatott, de az öntözőket nagyon ritkán váltották le. A gazda inkább veréssel vagy pénzbüntetés kiszabásával fegyelmezte őket. A jegyzőkönyvek bővelkednek a munkások ilyen irányú panaszaiban.
    A kocsisok a lovakról gondoskodtak. Ha hibát követett el, a kocsist megbüntették: veréssel vagy pénzbírsággal.
    Az inasok serdületlen gyermekek voltak. Ők voltak a legkiszolgáltatottabbak a kertben – nem kaptak semmit, a mindennapi betevőn kívül. Ők hozták a legnagyobb nyereséget a gazdának, mivel semmit sem kellett fizetni nekik. Az övéknél kegyetlenebb sorsot elképzelni sem tud az ember.
    A szakács dagasztotta a kenyeret is – a legfontosabb táplálékot. Általában a gazda is tudott kenyeret sütni, nehogy a kompánia kenyér nélkül maradjon, ha a szakács megbetegszik. A bolgár idénymunkások étele zöld füvekből és hibás zöldségekből zsiradék nélkül, lisztes habarással készült leves volt, melybe kenyeret aprítottak. Húst nagyon ritkán ettek. Így volt ez hajdan, bár még a második világháború előtt is voltak gazdák (Hriszto Kozsuharov Sztipcata – munkásának, a Momin Szborból való Jorgo Penev Denevnek elmondása szerint), akik hideg, cukros vízbe áztatott kenyeret adtak munkásaiknak. (…)
    Miután megszemlélték a kertnek kiszemelt földet, a társak hozzáfogtak a kunyhó építéséhez. Fél méter mély, 4 x 4 méter hosszúságú gödröt ástak, amelyet náddal fedtek be. A kunyhónak nem volt ablaka. Néha volt egy-egy üvegdarab, a nádba beágyazva, de ezen nem hatolt be elegendő fény. A kunyhó előtt volt a tornác, ahol a szerszámokat tartották és az árut készítették elő a piacra, de nagyon rossz időben a kunyhóban kötözték a sárgarépa- és zöldségcsomókat. A korai években a kompánia valamennyi tagja szalmán aludt. A téeszesítés előtt elég sok kunyhó volt a Csepel-szigeten és Szigetszentmiklóson. Ott nem szalmán aludtak, hanem szalmazsákos vaságyakon. Vaskályhán főztek. Saját kezűleg készített asztaluk volt, két szék, egy lavór és néhány főzőedény. A kunyhókban csak a kiskertek gazdái laktak. Marijka Bundeva meséli: „Amikor idejöttem édesapámhoz, elbámultam azon, amit a kertben láttam: szőttesek a szalmazsákokon, a kunyhó közepén egy vízzel telt gödör, hogy a bolhák belefulladjanak.” Szlavcso Kosztadinov így emlékezik: „Nyáron mindenki ott aludt, ahol helyet talált, hogy megmeneküljön a bolháktól.”
    Később téglakunyhókat építettek a föld színe fölött, három helyiséggel: egy a munkásoknak, egy a gazdának, a harmadik a konyha. Istállót is építettek a lovaknak, és lovakat, szekereket, ekéket, villákat és mindenféle, a kerthez szükséges szerszámokat (gidiket) vásároltak, a kalesztir és a bolgár nehézkapa kivételével, amely a kert öntözéséhez szükséges. Mindenki hazulról hozta a szerszámait. (…)
    Egyes szerzők úgy vélik, hogy a vízikerék őshazája Mezopotámia, onnan terjedt el a Földközi-tenger környékére (vízikerekek most is találhatók a közel-keleti országokban és Spanyolországban). Magyarországra a bolgárkertészek hozták be a kereket, és itt „bolgárkerék”-nek nevezik. Két változata van: a karadolap és az aszmadolap. Az előbbit pangó vízre építik, az utóbbit folyóvízre. A tajfával mester is érkezett, aki a kereket fölépítette. Kezdetben a kerekek akácfából készültek, ami nagyon tartós – 7-8 évig kitart –, később vasból. A vödrök különleges formájúak, a kertészek maguk készítették (az információ a draganovói Marin Karaivanovtól származik, aki mindkét fajta kerékkel öntözött).
    Egyes kertektől messze esett a folyó vagy a patak, ezért két bolgárkerékre volt szükség. A polikraistei Nikola Georgiev Kusev meséli: „Pozsonyban a víz két kerék segítségével jött a kertbe. Az egyiket a Dunánál építették fel. Onnan a víz egy csatornán jött a kert belsejébe, ott átvette a másik kerék, amely azután szétosztotta a fő öntözőárkokba.” (…)
    Egyes kertekben – például Ivan Cenov keszthelyi kertjében (Festetich gróf birtokán) – az öntözésnél zsiliprendszert alkalmaztak. Nagy hozzáértéssel készült az öntözőberendezés minden bolgárkertben, de nem kisebb hozzáértés kellett a felszántott földágyásokba (fitariják és tirek) rendezéséhez sem. Egyetlen bolgárkertész sem használt semmiféle segédeszközt a kert felosztásához, minden szemmérték után készült, ami különösen felkeltette a magyar mezőgazdasági szakemberek figyelmét.
    A legelső feladat minden kertben a karajasztakok – szemétérlelő gödrök (komposztálók) – elkészítése volt, amelybe a magokat elvetették. A gödröt gyékénnyel fedték be, és a tetejére meleg lótrágyát raktak, amely érése során egyenletes meleget biztosított (Alekszandar Bundev közlése). A későbbi időszakban a kompániából néhányan üvegkeretes melegágyakat készítettek. Amikor készen voltak a palánták, megkezdődött a kiültetésük. Ezt követte a kapálás, szedés, eladás. Azt termelték, ami keresett volt a magyar piacon.
    A bolgárkertészek termesztettek a mi cukkininkhez hasonló, csak nagyobb méretű tököt, amelynek elkészítési módja eltér a bolgár konyhában megszokottól. A téeszesítés előtt a nagy kertekben, ahol sok munkás és inas havibérért vagy napszámért dolgozott, évente két termést takarítottak be a következő zöldségekből: karalábé, saláta – amely különösen keresett egész évben („A saláta hozza néha a legnagyobb nyereséget egész évben” – mondja Trifon Szarnov őstermelő), fehérkáposzta, kelkáposzta, karfiol – ez szintén nagy keresletnek örvend a lakosság körében –, korai és késői uborka, póréhagyma, paradicsom, paprika és zeller, sárgarépa és gyökér. A kertészeket az az elv vezette, hogy a kertben nagy mennyiségben kell lennie gyökérnövénynek, ami jégverés esetén megmenti a helyzetet. Ezek termesztése nagyon munkaigényes, ezért a téeszesítés után, amikor csökkent a munkaerő és a termőföld, ezek termesztése lecsökkent, helyenként meg is szűnt. (…)
    A termés betakarításához a bolgárkertészek a kerek bolgár kosarakat használták. Maguk készítették őket fűzfavesszőből. Ezért nagyon fontos volt, hogy legyenek a közelben fűzfák, így az anyag szállítása és keresése nem okozott gondot. Ilyen vonatkozásban a Csepel-sziget kertészei nagyon szerencsések voltak.
    Öntözésre az őstermelők legjobban szerették a „meleg vizeket”, ahogyan ők nevezték, nem pedig a kútvizet. „Ha a vízelvezető árokból öntözünk, a víz gazdag azokban a sókban, amelyek a növény fejlődéséhez szükségesek, ipari szennyvízcsatornák vizével (ha kell, rácsot szerelünk fel a durvább hordalék tisztítására) és folyó vízzel, amely napsugarakat visz magával, ilyenkor a zöldség hamarabb megnő” (a draganovói Dimitar Glavanov elbeszélése szerint).
    Mielőtt a XIX. kerületben felépült volna a József Attila lakótelep, az ipari szennyvízcsatorna mentén tizenkilenc bolgárkert volt. A bolgár gazda ott létesített kertet szerte az országban, ahol lehetőség volt földet kapni ilyen csatorna közelében. Tilos volt azonban a piacra szánt zöldséget ilyen vízzel lemosni. Érdeklődésre tarthat számot egy magyar szakember leírása arról, hogyan történt a gyökérzöldségek lemosása a bolgárkertekben: „A gyökérzöldségeket alaposan lemossák, nem medencében, hanem folyó vízzel, és alig 15 perc elteltével már mosolyognak a narancsszínű sárgarépák, hófehér retkek, pihefehér petrezselyemgyökerek. A hagymát is letisztítják, és csinos csomókba kötik.” Az áru piacra való előkészítése után gyékényes kocsikon, megfelelően, oldalt deszkákkal kiszélesített platós kocsikon szállítják a piacra, amelyeken több zöldség elfér. Az árut, fajtájától függően, kosarakban, zsákokban és batyukban szállítják. A második világháború végéig Magyarország különböző piacain gyékényekre rakták ki az árut.
    Hatalmasak a bolgár idénymunkások, akiknek szerepét a magyar szakirodalom külön hangsúlyozza, érdemei abban, hogy egyes zöldségfélék tért hódítottak a magyarok életében. Egyáltalán nem volt könnyű a lakosságot fogyasztónak megnyerni, mivel az emberek ilyen tekintetben általában konzervatívak. Éppen ezért a bolgár termelők nagy sikereként kell elkönyvelnünk azt az áttörést, amely az új zöldségek piacán bekövetkezett: például a zöldpaprikáén, jóval később, a második világháború után pedig a padlizsánén. (…)

    Kölcsönös segítség és hitel. A kölcsönös segítség széles körben elterjedt volt az egész idénymunkás- és letelepülő időszakban. Mindenki, aki megpróbált kertet vagy kiskereskedést nyitni, számíthatott honfitársaira, akik kamatmentes kölcsönt adtak neki, adóslevél nélkül, becsületszóra. Ezekre a jótettekre büszke lehetett az idénymunkás. Egyes bolgárokról legendákat mesélnek, és bár már régen nincsenek az élők sorában, ismerőseik és barátaik, akiknek mindig segítségére voltak, nem felejtették el őket. Ilyen volt a draganovói Marin Mutafov. Nemcsak a kertészeken és a kereskedőkön segített, hanem a szegény diákokon is, akiktől soha nem kérte vissza a pénzt. Az ő kertjében minden éhes jóllakhatott. Onnan indult el gazdag búcsúebéd után az első ifjúsági brigád is Bulgáriába. Dunaharaszti kertjében valóságos öregek otthona működött, ahol minden elesett, idős ember számíthatott szállásra, élelemre és jó szóra.
    A dusevói Marin Kancsev pedig, ha nem tudott segíteni szűkölködő honfitársán, elvitte őt a barátaihoz – gazdag zsidó kereskedőkhöz –, hogy azok segítsenek. Honfitársaikhoz készséges, derék bolgár emberek voltak még Haralambi Dimitrov, Alekszandar Bundev, Sisman Gardev, Marin Radev és sokan mások.
    A múltban nemritkán többen is összefogtak, hogy szükséget szenvedő honfitársukat támogassák kertje vagy boltja megnyitásában. Ám ha az komolytalanul viszonyult a munkához (lóversenyekre szórta a pénzt vagy másképp könnyelműsködött), megváltották a jegyét és hazaküldték Bulgáriába (Dora Nedeva elbeszélése alapján).
    A honfitársak közötti hitelt sok helyen a mai napig becsületszóra adják – adóslevél nélkül, tanúk nélkül. Népünk jó tulajdonságai nem tűntek el. Az adott szónak még mindig becsülete van. Máig is vannak honfitársaink, akik tanúk nélkül adnak kölcsönöket. „Ha nem akarja visszaadni az összeget és számlát adni, sajnálom. Én nem járkálok bíróságokra” – ezt hallani ma is.

Csíkhelyi Lenke fordítása

Menyhártné Csangova Penka (1917) Szvistovban született. 1946 óta él Magyarországon. A magyarra fordított rész az 1976-ban megjelent, Pod szlanceto na Ungarija című könyvéből való.