Hadzsipetkova Krisztina

Tunka története

    Al Capone az 1920–30-as évek leghírhedtebb bűnözője. 1899. január 17-én, New York Brooklyn városrészében született. A nápolyi származású Capone Amerikába bevándorolt szülők hét fiúgyermekéből negyedikként jött a világra. Az iskolát otthagyva eladóként, munkásként, majd pedig kidobóként dolgozott. Először egy New York-i fiatalokból álló bűnbanda tagja volt, majd pedig 15 évesen Frankie Yale bandájában tevékenykedett, ahol kitanulta a védelmi pénz és különböző kamatok behajtási fortélyait. 1919 végén Al Capone átköltözött Chicagóba, ahol jelentős alvilági hatalomra tett szert. A virágzó szerencsejátékban, a prostitúcióban, majd pedig a nagyszabású alkoholcsempészetben találta meg számításait. És mivel az amerikai állam alkoholtilalmat rendelt el – többek között a közerkölcsök javítása és a bűnözés visszaszorítása érdekében –, beindult az alkoholcsempészet. A szeszkereskedelem pedig hatalmas üzlet volt… Al Capone és társainak neve nem volt ismeretlen a hatóságok előtt – többek között –, gyilkosságra való felbujtás, emberölés, adócsalás miatt körözték őket. A bandavezérnek kapcsolatai és ügyeskedései révén azonban mindig sikerült kibújnia az igazságszolgáltatás kezei közül, míg végül 1931. október 24-én hosszú évekre rács mögé került. Bandájának tagjaira különféle büntetéseket róttak. Páran szintén börtönbe vonultak jó pár évre, néhányan csak pénzbírságot fizettek, Al Capone sofőrjét, Tunkát pedig egyszerűen csak kitoloncolták Amerikából.
    Tunka egyébként Poliban született, és ott is halt meg. Híres vagy inkább hírhedt főnökéhez hasonlóan ő is Amerikába ment szerencsét próbálni, majd összebarátkozott a bandavezérrel, és hosszú évekig hűséges sofőrje volt.
    Ezek voltak a férfi életében a gondtalan, boldog idők. Megnősült, talán még gyermeke is született, de amint távoznia kellett az országból, szerető hitvese nem volt hajlandó osztozkodni a „rosszban”, vagyis elásni magát egy apró balkáni ország apró falujában.
    Így történt hát, hogy Tunka kénytelen volt egyedül, magányosan és megtörten visszatérni szülőfalujába, Poliba.
    Remélte, hogy érkezése nem kavar majd nagy port a falusiak között, de tévedett. Mert amint a hírhedt férfi bevonult, Poliban azonnal az érdeklődés középpontjává lett. A tér, mely eddig üresen állt, hirtelen megtelt emberekkel, a lakók felsorakoztak legszebb, legdíszesebb ünneplőruháikba. A gyerekek virágokat szórtak az útjába, és dalokkal kedveskedtek (átírva néhol az „igazi hős és hazafi” szavakat Tunka hangzatos nevére). A férfi pedig teljesen el volt varázsolva a kedvességtől, mely lágyan körbeölelte jelenlétével.
    Sőt, észrevette azt is, hogy az asszonyok megfürödtek, a férfiak pedig meg is borotválták szőrtől borított arcukat a fennkölt alkalom kedvéért, mivel ez igen nagy megtiszteltetésnek számított a kis faluban.
    És bár az öreg szíve ekkor volt a legboldogabb, öröme mégis hamar szertefoszlott, amint rájött, miért ez a nagy felhajtás.
    Poliban mindenki abban a hitben élt, hogy Tunka, mivel Amerikából tért haza, hatalmas összegeket halmozott fel a hosszú évek során.
    Arról viszont, hogy valójában mivel foglalkozott a férfi kint vagy hogy miért is jött a haza, senki nem tudott. Sokan azt remélték, hogy fel akarja virágoztatni szeretett faluját, mások pedig azt gondolták, hencegésből tette meg a nagy utat és hagyta ott az ígéret földjét.
    De mindnyájuk találgatása messze állt az igazságtól. Főleg a polgármesteré, akinek lelki szemei előtt már lepergett, mire is fogja használni azt a sok pénzt, amit majd Tunka ajánl fel neki, vagyis az apró falunak.
    Főleg ezért ragaszkodott Poli első embere ehhez az ünnepséghez, melyből csak a vörös szőnyeg hibádzott, de az is csak azért, mert az anyóknak már nem volt ideje azt teljes hosszában tökéletesen megvarrni.
    Tunka, amint meglátta a díszmenetet, tudta, hogy nincs visszaút, be kell vallania mindent, hiszen noha királyként bántak vele, tudta, a tejben-vajban fürösztés nem tart majd sokáig. Amikor aztán nehezen, de szóhoz jutott a dicshimnuszok közepette, azonnal belefogott történetébe, és amint ahhoz a részhez jutott, hogy pénzét elkobozták a hatóságok, ergo nincs egy huncut vasa sem, a lakók érdeklődése, akár egy nem öntözött virág, olyan hamar elfonnyadt, és mire a férfi körbenézett, hogy valami együttérzést csikarjon ki a tekintetekből, már nem talált senkit az addig zajos és nyüzsgő téren. Mindenki a Régi étteremben múlatta az időt, az asszonyok és a férfiak pedig csak szidták egymást, amiért meghajoltak egy nincstelen, szegény ördög előtt.
    A hírhedt férfi évekkel ezelőtt, amikor elindult az ígéret földjére, nem hagyott hátra semmit. Szülei már rég meghaltak, rokonaival nem jött ki túl jól, és munkát sem adott neki senki, mivel köztudott volt róla, hogy gyakran a pohár fenekére nézett, napszaktól függetlenítve szomját.
    Megbízhatatlan, állították róla, és amint a férfi rákényszerült, hogy újra Poliban vállaljon munkát, ugyanazokba a gátakba ütközött szüntelen. Senki nem felejtette el neki híres bevonulását, amit azóta is a kudarcok között tartottak számon faluban. Nehezen, de sikerült újra beilleszkednie, még ha a tisztelet, mely falun mindenkinek kijárt, nem övezte az öreget.
    Ezek ellenére Tunka hamar szállást talált, de azon sajnos egy lóval kellett osztozkodnia.
    Úgy esett, hogy a férfi unokatestvérének, a félnótás, ufóvadász Icsónak istállójában hajthatta éjjelente álomra ősz fejét.
    „Egy gonddal kevesebb” – gondolta magában mindennap. Elégedett volt azzal, amije volt, vagy inkább, amije nem volt. Azt gondolta, az élet így szép, és esze ágában sem volt változtatni rajta.
    Minden este ott ült a Régi étteremben, és várta, hogy meghívják egy italra. Így tett ma is, amint meglátta Kincses mamát és Ivánt befordulni az utcán.
    – Na, ma mi újat mesélsz nekünk? – szólt a házaspár, majd leadta rendelését a pincérnek.
    – Sziasztok! Gyertek, foglaltam nektek asztalt! – szólt Tunka, és karjaiba zárta barátait, mivel ha italról volt szó, az egész falu a barátja volt…
    Poliban egyébként ez volt a szokás, ha a legendás férfi az étteremben mulatta át az éjszakát. Az emberek sajnálták, ezért gyakran meghívták egy felesre, és hagyták mesélni előző életéről és hírhedt főnökéről. Majd idővel, akárcsak minden más, ez is unalmas szórakozássá vált a falubeliek számára, így Tunka felesei egyre csökkentek, a férfi pedig egyre csak soványodott. Senki nem tudta, mi a teendő ilyenkor. Segíteni akartak, de tehetetlennek érezték magukat. A férfi pedig egyáltalán nem kért a segítségből…
    Történt aztán egy nap, hogy a Régi étterembe városi zenészek jöttek, akiknek feladata volt, hogy élő muzsikával szórakoztassák a vendégeket. Tunka is ott volt aznap este, és amint meghallotta a balkáni zenét, melynek dallama oly csábítóan és oly hívogatóan szállt fülébe, szó nélkül pattant fel szépen terített asztalára, és elkezdett táncolni. Hangos csörömpölés hallatszott, a vendégek felnéztek poharaik mögül. De a férfit semmi nem zavarhatta meg. Átadta magát a ritmusnak, és Poli csak ámult azon, hogy milyen jól tette azt.
    Ettől a naptól kezdve Tunka előtt új lehetőségek nyíltak meg, már ami a pénz vagy inkább a pálinkaszerzést illeti. Az emberek már nem történeteit köszönték meg azzal, hogy meghívták egy italra, hanem fergeteges táncát és azt, ahogy asztalaikon ropta, anélkül hogy egy pillanatra is elszédült vagy lefordult volna arról.
    Így esett, hogy a falu kedvence a Régi étterem kabalájává vált, egy kellékké, amely nélkülözhetetlennek tűnt, ha az embernek mulatozni támadt kedve esténként.

    Egyik nap aztán hírül vitték a polgármesternek a minisztérium értesítését, miszerint hamarosan látogatók tisztelik majd meg a lakókat.
    Ennek többek között az az egyszerű oka volt, hogy Poli mintafalunak számított, a szocializmus bástyájának, és természetesen követendő példának az ország többi térsége számára. Így hát gyakori volt, hogy követek érkeztek ide a világ minden pontjáról, és csodájára jártak az itteni életnek, a kedves kis történeteknek és az itt élőknek egyaránt.
    A nevezetes napon egy afrikai országból vártak látogatókat a lakók. Teljes lázban égtek, hiszen tudták, vagy inkább csak tudni vélték, hogy az afrikai népek nagyon mások, és igen kíváncsiak voltak rá, hogy pontosan miben is áll ez a másság.
    A polgármester azonnal belefogott a szervezkedésbe. Fontosnak találta, hogy Poli valóban azt a látszatot mutassa, hogy itt mindenki boldog és jól él. Ezen a napon nem volt helye semmi rendellenesnek vagy szokatlannak, noha a lakók mindig is bővelkedtek ilyen és ehhez hasonló dolgokban.
    A falu első polgára felkerekedett hát, hogy megkeresse Emilt, a falu bolondját, hogy anyját meggyőzze arról, mit kell tennie ilyen esetben. És mivel az asszony jó és hű lakó volt (vagyis magát annak tartó), zokszó nélkül teljesítette a kérést, és fiát csokoládéval és némi kakaóval hamar be is csalogatta a házba, majd elzárta őt kedvenc kis ösvényétől ezen az ünnepélyes és különleges napon.
    Már csak Tunka nem illett a képbe sehogy sem. Részeg volt szinte a nap minden szakában, és bűzlött, jobban, mint a többiek Poliban, mivel az a hiedelem járta, hogy ha az emberek gyakran fürdenek, elkopik a bőrük, így az asszonyok és a férfiak nem kísértették a sorsot, és hetente csak egyszer vonultak be fürdőszobáik melegébe, Tunka pedig hozzájuk képest még ennél is ritkábban hódolt ennek a szokásnak.
    Egy szó, mint száz, nem kívánatos személlyé vált azon a bizonyos napon, de a polgármester tudta, hogy a férfit pár sörrel és felessel hamar az ügy oldalára állíthatja.
    A követek pontosan érkeztek. Nem volt rajtuk semmi különleges, öltöny és zakó, némelyiken szemüveg, Poli mégis úgy bámulta őket, mintha az állatkert nyitotta volna meg kapuit egy különleges alkalom folytán.
    A beszélgetés pedig akadozott. A követek nem beszélték jól a nyelveket, melyen a polgármester szólt hozzájuk, így a kedves mosolyok közepette kiült a kétségbeesés és idegesség mindkét fél arcán.
    Senki nem tudta, mi a teendő, míg valakinek eszébe nem jutott Tunka és az ő angoltudása, amely Amerikában ragadt rá, míg kint élt. Elmentek hát páran, hogy megkeressék a férfit, akit kedvenc lakótársa, a lova mellett találtak, kissé kapatos és bűzös állapotban. Hamar kijózanították, megfürdették (vagyis megtöltötték a csirkeetetőt vízzel, majd belehajították), így Tunka frissen és üdén indult neki, hogy megmutassa szeretett falujának, hogy jó ő még valamire.
    Amint megérkezett a központba, ahol már várták, hamar összebarátkozott a követekkel, akik melegen üdvözölték, örülve a ténynek, hogy van kihez szólni, és van kinek végighallgatni válaszát. A polgármester és a Poli-beliek nem sokat értettek a beszélgetésből, és az eset után Tunka se nagyon emlékezett sokra, de a vendégek arcáról azt lehetett leolvasni, hogy minden o.k., és jól érzik magukat.
    Igen ám, de amint a polgármester elindult volna, hogy bemutassa a falut, és meséljen annak történelméről és jelentőségéről, Tunka úgy döntött, hogy inkább egy különleges túrára viszi újdonsült barátait, így leszakadva a díszkísérettől, elindultak a folyópart felé.
    A folyóparton ugyanis, a falu legszélén, volt egy kocsma, ahol burjánzott az erkölcstelenség, mivel köztudott volt róla, hogy itt zajlott esténként hosszú évtizedek óta a „pucér tangó”.
    A helyet az öreg Ruma vezette, aki már vagy kilencvenéves volt, és régóta, mióta csak az eszét tudta, ebből a mesterségből élt meg, nem is rosszul. Az asszony a pletykafészek becenévre hallgatott, amiért képtelen volt arra, hogy csöndben maradjon, amint információhoz jutott.
    Azt beszélték róla, hogy ledér és romlott lányokat alkalmazott, hogy a férfiak kedvére tegyenek, ha azt megfizetik nekik busásan. Lényegében ennyiből állt a pucér tangó néven elhíresült orgia, mely mint jelenség söpört végig a falun. Mindenki tudott róla, de senki nem merte biztosan állítani, hogy létezik a dolog, hisz aki ott volt, az nem dicsekedett el vele.
    Tunka és kísérete sem tett másképpen ezen a dicső napon, mármint ami a dicsekvés részét illeti. A követek bevonultak ugyan Ruma házába, de onnan csak reggel jöttek ki, másnapos állapotban, széles mosollyal, sovány pénztárcával. Köszönetet mondtak a vendéglátásért, majd hamar továbbálltak, a polgármester pedig, hisz úriember volt, csak elmenetelük után háborodott fel viselkedésük szerinte alacsony színvonalán.
    Tunka az eset után nem sokkal meghalt. Magányosan, barátok, rokonok nélkül, nincstelenül.
    Úgy, hogy csak egyetlenegy dolgot hagyott maga után: történeteit, melyeket az idősek azóta is mesélnek a fiataloknak, azért, hogy szórakoztassák őket, vagy csak azért, hogy megtörjék a csendet szomorú délutánokon, esős estéken, mikor semmi dolga nem akad a falusiaknak, ők ilyenkor az égre emelik kalapjukat, és lesütött szemekkel koccintanak az első és egyetlen, híres-hírhedt poli lakos emlékére, halkan mormogva a szavakat: „Sose feledünk el téged…”

Hadzsipetkova Krisztina (1984) a külkereskedelmi főiskola hallgatója. Ez első közlése a Poli falut bemutató történetfüzérből.