Elena Ognjanova

Buda vára mellett hárman vezetik a táncot…

Magyar témájú bolgár népdalok a XIV–XVI. században

Az évszázados bolgár–magyar kapcsolatok kifejeződése a bolgár népdalokban

    A bolgár népdalok gazdag tárháza több olyan fontos eseményt őrzött meg, illetőleg nagyszámú olyan személyiség nevét örökítette meg, melyek fontos szerepet töltöttek be a bolgár nép sorsában és e nép történelmi fejlődésében. A történelmi és hősi énekek nagy részében, és más népzenei műfajokban is, nemcsak bolgár hősök és események fordulnak elő, de rengeteg külföldi vezér, államférfi, valamint azok tettei, melyek ilyen vagy olyan okból és módon kapcsolatba kerültek a bolgár néppel és a bolgár állammal. Az énekekben szerepelnek törökök, tatárok, cserkeszek és görögök, számtalan hódításuk és túlkapásuk miatt; románok, moldvaiak, szerbek, montenegróiak, bosnyákok, dalmátok, albánok, mely népek nemzeti történelme szorosan összefonódott a bolgár nép történelmével; németek, franciák, angolok, olaszok, osztrákok, a Balkán-félszigetre gyakorolt politikai hatásuk miatt; és sok dalt ihletett meg az orosz nép felszabadító küldetésébe vetett hit, valamint az 1877–1878-as felszabadító hadjárat. Leggyakrabban azonban magyar témák jelennek meg a népdalokban: Buda vára, magyar királyok és bánok, Jankula vitéz, Szibin vitéz, Temesvári Gjuro, a gyermek Szekula, budai fehér Jana, karcsú Sztanka Budáról, a budai királyné, Magyar Fülöp, Szokolina Fülöp, magyar vitézek, szőke magyarok, magyar vitorlások, magyar ládák, sárga forintok, fehér magyar asszonyok…
    Ezeknek a daloknak a változatossága és terjedelme felveti a kérdést, miért éppen a magyarok fordulnak elő ilyen gyakorisággal a bolgár énekekben? És miért éppen a magyarok, illetve azok történelmi sorsa vált oly közelivé a bolgár népi énekesek számára, hogy annyi kiváló magyar államférfit és vezért örökítettek meg évszázados szóbeli históriáikban?
    Hogy meg tudjuk válaszolni e kérdést, akár csak futólagosan is, lépjünk vissza néhány évszázadot a két nép történelmében.

    Amikor a magyar törzsek szövetsége a IX. században elfoglalta az egész Kárpát-medencét, az Északi-Kárpátoktól Nándorfehérvárig, a Bécsi-medencétől Moldováig lévő területet egy nép telepítette be, mely türk típusú állami felépítéssel és életmóddal rendelkezett, és számtalan elemet hozott magával korábbi, más népekkel való kapcsolataiból is, melyekkel évszázadokon át együtt kalandozott, mint például a hunok, kazárok és bolgárok. A magyarok történelmi emlékei, erdélyi és más középkori krónikák információkat őriztek meg például arról a hagyományról, hogy Attila, a hunok királya és a magyar uralkodók közös ősöktől származtak. Erről szól a csodaszarvas-legenda is, mely szerint a hunok és a magyarok ősei közt volt Dúl és Belár (Bolgár) kán.
    Ezeken a – szinte mitikus – kapcsolatokon kívül a magyarok letelepedése után új kapcsolatok is létrejöttek a két nép között, ugyanis Magyarország egyik szomszédos országa a Bolgár Cárság volt. Sőt mi több, a magyar földek dél-keleti részén, a Marostól délre eső területeken, valószínűleg a magyar állam megalapítás, után is éltek bolgárok és a bolgárokhoz oly közeli türk csoportok, melyekről egy sor földrajzi elnevezés ad vitathatatlan etimológiai bizonyítékot. Magyarország érdeklődött Bulgária iránt, akár a Bizánci Birodalom része volt az, akár önálló államként működött. Politikai és diplomáciai kapcsolataikról számtalan dokumentum és régészeti lelet tanúskodik.
    A bolgárok és a magyarok közti kétoldalú kapcsolatok nem szakadtak meg a középkorban, sem háborús, sem békés időkben, a két szomszédos állam folytatta a kölcsönös tapasztalatcserét. Érdeklődtek egymás sorsa, politikája, valamint királyaik, cárjaik, nemeseik, bánjaik és vajdáik élete iránt. Megemlékeztek olyan eseményekről, melyeknek mindenekelőtt a szomszédos ország számára volt jelentősége. Így a bolgár dalokban megtisztelő helyet foglal el Budavár, valamint kiemelt szerepe van a magyar hadvezéreknek és királyoknak, és megemlítenek több, javarészt magyarok lakta, Duna menti települést. Az oszmán törökök megjelenése a Balkán-félszigeten még közelebb hozta egymáshoz a magyar és a bolgár népet, ahogy más szomszédos népeket is: románokat, szerbeket, görögöket, montenegróiakat, albánokat. Habár szervezetlenül, de ezek az országok segítő kezet nyújtottak egymásnak, megpróbáltak közös erővel fellépni az oszmán birodalom ellen.
    Bulgária végleges elfoglalása után Magyarország vált az oszmán birodalom fő célpontjává.
    Ivan Sisman cár fia, Fruzsin Magyarországon telepedett le. Haláláig élvezte Zsigmond király vendégszeretetét, és fontos diplomáciai küldetéseket hajtott végre. A király megbízható, tehetséges embernek tartotta. Egy 1425-ből származó királyi dokumentum tanúsítja, hogy Fruzsin már a dokumentum keletkezése előtti években Magyarországon tartózkodott, és a magyar seregek soraiban csatázott. Bátor, vitéz, határozott katonaként és diplomataként tűnt ki, és érdemeiért megkapta a lipai földbirtokot Temesvár körzetében, mely fekvését tekintve fontos stratégiai feladatot töltött be a török támadások visszaverésében Dél-Magyarországon. Fruzsinnal együtt más, kiváltságokkal rendelkező bolgár katonák is letelepedtek e területen. Egy 1428-as dokumentumban Zsigmond király felmenti a Visegrád mellett letelepült bolgárokat az adófizetési kötelezettségek alól. A bolgárok ezen kiváltságait többször megerősítették a XVI. század kezdetéig.
    A betelepült bolgárok valószínűleg rokonokat, hozzátartozókat hagytak hátra hazájukban, akikkel később is fenntartották kapcsolataikat. Ellenkező esetben nehéz lenne megmagyarázni, miért is olyan népszerűek a bolgár népdalokban a törökök ellen harcoló magyar uralkodók és vezetők. A dalok említést tesznek Endre, Béla és István királyról, Hunyadi Jánosról, Székely Jánosról és a magyar kormányzat alá tartozó román bánról, Péterről. A legtöbb dal azonban az utolsó magyar királynéról, Izabelláról szól, kinek férje, Szapolyai János a török szultán támogatásával nyerte el a magyar trónt.

    A magyar királyok sok-sok csatában harcoltak az egyesült keresztény seregek élén a törökök ellen, s ez elég nyomós okot szolgáltatott arra, hogy felkorbácsolja a népdalénekesek nemzeti öntudatát. Alkotásaikban halhatatlanná tettek minden jelentősebb ütközetet, mely bolgár földön zajlott. Így az ütközetek nem szigetelődtek el a rabságban sínylődő bolgár nép sorsától. Ellenkezőleg, lehetőséget képviseltek nemzeti és politikai szabadságuk kivívására. Természetesen a népdalokba belekerült jelentős számú valótlan elem is, egyrészt az alkotók tájékozatlansága miatt, hiszen azokban az időkben nem juthattak írásos híradásokhoz, és mindenről hallomásból értesültek, másrészt pedig az előadók gyakran megmásították a személyneveket és a különböző eseményeket, nem naiv felfogásból vagy feledékenységből, inkább abbeli vágyukból, hogy különösen érdekfeszítő elbeszélést hozzanak létre, melyet a hallgatóság könnyebben megjegyez.
    Itt hangsúlyoznunk kell, hogy a népdalok nem egy csapásra keletkeznek, és soha nem maradnak meg kezdeti formájukban. Változásokon esnek át, mind tartalmukat, mind dallamukat tekintve. Máskülönben nem lennének népdalok, nem javultak és csiszolódtak volna évszázadokon keresztül, és nem hangzottak volna korszerűen nemzedékek fülében korokon át. Az eseményeknek az alkotóra gyakorolt közvetlen hatása sokkal erősebben érzékelhető, mint ahogy ez egy másik személy elbeszéléséből érezhető lenne. Ez különösen arra az időszakra érvényes, mely az oszmán betörésekről és a török hatalom megszilárdulásáról szól Bulgáriában. A történetírás egy sor népdalra hivatkozhat, melyek, ha eltekintünk a lelkes alkotói fantáziától, reális tényekre épülnek. A következő szófiai dal megerősíti ezt az állítást:

Szörnyű zendülés zendült föl
oláhoknál, Bogdánföldön,
túl a Dunán Bolgárhonban,
Dobrudzsa sík rónaságán,
föld hogy rendült, feldöndült,
fölrendült, remegett, jaj, bele
török hatalmas hadától,
magyarok két oly sokától,
sors üldözte bolgároktól.
Három napig viaskodtak,
zúgott a Duna sötétlőn.
Isten ölje, eltörölje
átok törökjét, oszmánját,
jatagánjuktól mind oda.
Ki a késtől utat talált,
Dunán át vetette magát,
Oláhországba szökött át,
oláhokhoz, Bogdánföldre,
magyarok rónás honába…

    Ez a dal a borzalmas 1396-os nikápolyi ütközetről számol be, ahol Zsigmond király vezette az elsősorban magyarokból álló, egyesült keresztény hadsereget, melyhez bolgárok és a Mircea cel Batrin román vajda által vezetett román csapatok csatlakoztak. Mircea cel Batrin vajda már az 1389-es rigómezei csatában is részt vett, 1394-ben Rovine mellett legyőzte Bajazid szultánt, és 1418-ban halt meg. Az ő neve is gyakran előfordul bolgár népdalokban, s érdemes megjegyezni, hogy az énekesek mindig lelkesedéssel és nagy szeretettel emlékeznek meg róla.
    A másik, Szófia knjazsevói városnegyedéből származó dal az 1443-as magyar–török csatát jeleníti meg. A Hunyadi János és I. Jagelló Ulászló vezette magyar csapatok ez évben behatoltak a bolgár földekre. Bevették Nist, Pirotot, Szófiát, és a Trajáni-szorosig, illetve a Zlatica völgyéig jutottak el. A hideg, zord tél megakadályozta, hogy a magyar seregek kiűzzék a törököket és meghódítsák egész Bulgáriát:

Rada te, város lakója,
Rada te, Szófia lánya,
láttál-e hadat vonulni,
vonulni itt, tovamenni?
– Apám, öreg jó atyácskám,
át magyarok serege ment,
amennyi fa az erdőben,
amennyi levél a fákon.
Sebverte paripán jöttek,
vértpáncélba öltözöttek,
jöttek, jöttek, özönlöttek
Zlatica komor faluhoz.
Támadott zúzos zordon tél,
megfagytak mind, ők, atyácskám,
vértpáncélban, jaj, a testük,
vállukon karcsú jó puska,
megfagytak, dermedtek holttá,
sebverte veres paripák…

    Ulászló király és Hunyadi János épségben térnek haza megmaradt seregeikkel, és győzteseknek kijáró ünnepléssel fogadják őket Budán. Sok más fogollyal együtt magukkal hurcolják a török hadvezért, Keszim pasát is. Szegeden aláírják a tíz évre szóló fegyverszünetet, de a magyar hadvezérek már a következő évben megszegik az egyezséget. A magyar király egy kisebb sereggel a török birodalom ellen vonul. Hunyadi ismét mellette harcol. Győzedelmesen menetelnek át Orsován, Vidinen, Orjahovón, Nikápolyon (itt egyesülnek Drakul vajda néhány ezer embert számláló lovascsapatával), Tirnovón, Razgradon, Sumenen, Provadiján Várna felé, és Petrics, valamint Mihalics falunál találkoznak a II. Murad szultán által vezetett, többszörös túlerővel rendelkező török sereggel. A csata kegyetlen és egyenlőtlen. Zsigmond királyt körülveszik és megölik. Karóra tűzött fejét az előrenyomuló oszmán hordák előtt hordozzák. Hunyadinak, aki ezek után még több egymást követő ütközetben csatázik a törökökkel, sikerül megmentenie seregének egy részét.
    Az egyetlen dal, mely az 1444-es várnai csatát örökíti meg, a Miladonov testvérek gyűjteményében jelent meg:

Három tánc föl körben Budavár tövében.
Az elsőnek élén helyre Angelina,
másodiknak élén ifjú Jankulica,
harmadiknak élén ifjú Szekulica…

    A szép Angelina személye a királynőt, Jagelló Ulászló hitvesét jeleníti meg; a fiatal Jankulica Hunyadi János felesége, akiről oly sok dal szól; a fiatal Szekulica pedig hitvestársa Székely Jánosnak, aki Hunyadi nővérének volt a fia, s a második rigómezei csatában esett el.
    A XIV–XV. század eseményeit ábrázoló hősi énekek kedvelt hőse, Jankula vajda nem marad el népszerűségben a híres bolgár hős, Krali Markó mögött. Nem kétséges, hogy a bolgár nép Hunyadi Jánosnak állít örök emléket a következő nevekkel: Janko Szibinjanin, a szibini Janko, Szibin Janko, Janko vitéz, Jankul jó vitéz, Jankula bán, a koszovói Janko.
    A másik magyar hadvezér, akit a bolgár népdalok gyakorta megemlítenek, a gyermek Szekula, vagyis Székely János, Hunyadi János unokaöccse. Megemlítik még a következő neveken: Szeko kis gyermek, Szekula gyerek Jagodinból, a szibini Szekula, Szekula vajda, Szekulcso… Szekula kölyök nem marad el erőben és hősiességben nagybátyja mögött. Erősebb ő a híres és dicső vitézeknél is, és súlyos csapásoktól menti meg őket, például Krali Markót, Milos Ordjanint, Jankula vajdát, Gruica vajdát, Deli Tatomircsét és Debel Novak hajdutot.
    Nagyon népszerű és színes ábrázolású a bolgár hősi énekekben Magyar Fülöp alakja. Nehéz megállapítani, melyik vitéz szolgált e népdalhős prototípusaként. Hunyadi Jánosnál és Székely Jánosnál nem ütközünk ilyen nehézségekbe, mivel ott gyakran megjelennek konkrét történelmi események, rokoni kapcsolatok, a szabadságért és a függetlenségért vívott harcok időpontjai és helyszínei. Néhány történész azt feltételezi, hogy Magyar Fülöp népdalhős személye a bajor herceget, Fülöp palotagrófot rejti, aki Bécs fő védelmezője volt 1529-ben, az első török ostrom idején. Mások úgy vélik, hogy egyike Zeta uralkodójának, II. Balassa tisztviselőinek.
    A bolgár népi alkotásokban gyakran megjelenik az utolsó magyar királyné személye. Ez elég érthetetlennek tűnhet, mivel tudjuk, hogy a királyné nem játszott lényeges szerepet a magyar–bolgár kapcsolatokban, neve mégis sokszor előfordul a bolgár dalokban, mégpedig különböző műfajokban: szerelmi, történelmi, arató-, fonóbeli és táncdalokban. A következő nevek rejtik személyét: fehér Jana Buda városából, az ifjú királynő Budáról, a budai ifjú királyné, a szép, budai Rada, karcsú Sztanka Buda városából… Hogy megértsük a bolgár énekesek erős rokonszenvét a magyar királynő iránt, akit dalaikban halhatatlanná tettek, vissza kell forgatnunk a történelem kerekét.
    Az 1526-os augusztusi mohácsi csatában meghal II. Lajos király, és a magyar trón elárvul. Az országgyűlés Szapolyai János, erdélyi vajdát választja meg királynak, aki az osztrák császárral verseng a trónért, a szultán támogatását is felhasználva ehhez. Szapolyai felesége Jagello Izabella, I. Zsigmond lengyel király leánya. A fiatal királyné ereiben szláv vér folyik. Ez minden kétséget kizárva felkeltette a bolgár énekesek rokonszenvét, de egyetlenegy énekben sem említik meg Izabella királynét eredeti nevén.
    1540-ben, 15 nappal Szapolyai János halála előtt, Izabellának fia születik: Szapolyai János Zsigmond. Az önmagát erdélyi vajdának kikiáltó magyar nemes, Majláth István elhíreszteli, hogy a királyné nem szült trónörököst. Hogy bebizonyítsa a hír alaptalanságát, és fiát a trón törvényes örökösének ismertesse el, Izabella a szultáni követ jelenlétében szoptatja meg gyermekét, ezzel győzve meg a szultánt anyaságáról. A krónikák feljegyzik, hogy amikor a török megpillantotta a szopó gyermeket, térdre borult, megcsókolta a gyermek lábacskáit, és a szultán nevében magyar királynak nyilvánította ki.
    Később a törökök beveszik Budát. Izabella királynét Erdélybe telepítik, fővárosa Gyulafehérvár lesz, mely Lippához közel fekszik, ahová Fruzsin, Ivan-Sisman fia is települt egykoron. A következő években a magyar nemesek több politikai kísérletet tesznek arra, hogy korlátozzák a királynő hatalmát, így látva kiutat a nemzeti-területi megosztottságból. Mindezek ellenére Izabella sorsa mélyen meghatotta kortársait, való és valótlan történeteket meséltek életéről és szenvedéseiről. A részvét igen fontos előfeltétele a dalok keletkezésének, és ilyen esetben nemcsak az együttérzés, de a megénekelt hős vagy hősnő erkölcsi támogatása is megmutatkozik a műben.
    E néhány népdalpéldából és történeti adatból, melyekre rámutattam (részletesebben az 1980-ban kiadott, Bolgár–magyar kulturális kapcsolatok című könyvemben), világossá válik a folklór és a történelem szoros kapcsolata. A történetíró nem támaszkodhat teljes mértékben a dalokban és mondákban szereplő események leírására, és nem ítélheti meg ezekből az adott történelmi személyiség tevékenységét, de e művek eszközként használhatók arra, hogy emlékeztessenek eseményekre és hősökre, és segítséget adjanak e hősök felkutatására és megvilágítására. Ez különösen azokra a dalokra érvényes, melyekben a sok évszázados bolgár–magyar viszonyok tükröződnek. Amíg jó volt a kapcsolat a két nép között, az érdekek kölcsönösek, a történelmi sors közeli, visszatükrözik ezt a népdalok, évszázadokon át megőrizve olyan neveket, eseményeket, eseteket, melyeknek mindig nagy jelentősége lesz a bolgár és a magyar történelem számára. És az a körülmény, hogy ilyen énekek Bulgária szinte minden táján léteznek, néhányat máig is énekelnek, bizonyíték a nem múló, ép és erős történelmi kapcsolatra, melynek kezdete a bolgár állam keletkezésére, immáron 13 évszázadra nyúlik vissza.

Iván Andrea fordítása
A versbetéteket Szondi György fordította

Elena Ognjanova (1928) folklórkutató, szerkesztő, író. Számos könyve foglalkozik népszerűsítően és tudományosan a bolgár mondákkal, népdalokkal, népszokásokkal, ünnepekkel. Öt (önéletrajzi jellegű) prózai könyv szerzője.