Konsztantin Pavlov

Naftalin

Ah, a zsoké nadrágja, sajna,
jobban emlékeztet bennünket
a zsokéra, mint maga a zsoké, mert
ugye, ő… ó, istenem, ha elképzelem…
De róla később.
A nadrágszár kipúposodik a térdeken
előre és oldalra,
ragyog a bőrrel alábélelt ülep.
Ez elég,
hogy újra lássuk:
a tartást,
a startot,
a finist.
És leginkább a győzelmet,
ami katasztrófával végződött
az utolsó versenyen.
Concours hyppique!

Ó, naftalin!
Kristályok csillagképe!
Te szúrod meg őt!
Te szúrod meg a molyt,
ami ragadozva kúszik fölfelé
a zsoké nadrágszárán.
A lágyékán!
A moly felnyihog!
Felszökken a fájdalomtól!
A ruhásszekrény üvegén,
mint nagyítón át:
vad ló,
lasszóval fogott musztáng,
be nem tört vadállat,
Ugrás föl – meggörbülve,
ugrás oldalra,
ugrás az ellenkező irányba,
a hátsó lábakra.
Lassan elcsendesedik majd,
megadja magát.
De miért rezzenek össze én!
És miért ez a kéjes kívánság,
hogy egy ugrással csörömpöljek át
a szekrény üvegén?
És hogy megragadjam a lovacska nyakát?
Hogy belevágjam sarkamat a véknyába?
Nem kellene néznem.

De most megértem a laboránsnőt.
Megértem szégyenét,
ok nélküli pirulását:
A mikroszkóp látómezejében
hatalmas mikroba:
ugrások – fölfelé, oldalra, vissza.
Vad ló!
Szép ló!
Erotikus áram remegteti a laboránsnőt –
az izgalom, hogy megszelídítsd, a megszelídíthetetlent –
hogy meglovagold ezt a mikroszkopikus lovat,
hogy megzabolázd a combjaid között…
Reszketnek a laboránsnő combjai.
Reszket a mikroszkóp fókusza.
Nincs lovacska,
csak érthetetlen szégyen van:
Nem! Nem a levetett lovas szégyene,
nem! –
a cselekedet nem szégyenít meg.
Valami más –
de ez kétszer olyan szégyenlőssé tesz bennünket.

Idáig minden –
többek között,
Emlékezzünk most a zsokéra:
az utolsó startra
és a győzelemre,
ami katasztrófával végződött.
A ló neve Naftalin volt.
Micsoda ötlet!
Micsoda egybeesés!
A terepen – ahol járása tigrisé!
Az akadályokon – ahol röpülése madáré!
És amikor megtorpant a finisben,
és amikor porban fürdette a zsokét,
maga aratta le a tapsokat!
Öreg ló volt!
Tapasztalt ló volt!
Ravasz volt!
Naftalin!
És amikor…
Mi?
A temetési menetben
fekete bársonnyal leterítve,
legelöl lépkedett szépen,
senki nem gondolt a zsokéra –
mindannyian őt nézték!
A győzelmek trófeái pedig
annyira de annyira illettek hozzá!
Az övéi Toltak!
Csak az övéi!
Immár.
Lám, ez érthető.
Minden úgy van, ahogyan kell.
A ló megöli a lovast –
nem most először.

A ruhásszekrény panteon:
a zsoké nadrágjai,
az ezredes zubbonya,
a tábornok lampaszai,
az apáca fehérneműje,
az áruló kendője,
a koldus tarisznyája,
a kesztyű,
a selyemharisnya,
és a harisnyaszárba dugott bankjegy
és…
És világos, hogy ez nem halhatatlanság,
sőt, nem is hosszú-életűség.

Ó, naftalin!
Kristályok csillagképe!
Szúrd meg!
Szúrd meg a molyt!
Hogy felszökkenjen!
Hogy fölnyihogjon!
Hogy bolondul hányja-vesse magát –
a nadrágokon,
a lampaszokon,
a váll-lapokon,
a kőtáblákon!
Agonizáló életből
változtasd viharrá.

Vagy?
Valójában?

Utassy József fordítása

Konsztantin Pavlov (1933) költő, drámaíró. 1966–1975 között munkahely és közlési lehetőség nélkül maradt. Filmforgatókönyveiből, jegyzeteiből, verseiből a Napkút Kiadó 2006-ban kötetet jelent meg.