Dejan Enev

Sós és édes

    – Apa, megfőtt a bab.
    – Hadd főjön még egy kicsit!
    – Megkeveljem?
    – Keverd meg!
    – És azt a másikat hogy hívják?
    – Azt kompótnak hívják.
    – Miélt hívják kompótnak?
    – Nem tudom. Így hívják és kész.
    – Azt is megkeveljem?
    – Keverd meg! Hé… várj! Azt mondtam, várj! Ne ugyanazzal a kanállal.
    – Miélt ne ugyanazzal?
    – Csak. Mert az egyik sós, a másik pedig édes.
    – És a pitka elkészült?
    – Már biztosan elkészült.
    – Megnézzem?
    – Nézd meg! De vigyázz, nehogy megégesd magad!
    – Vigyázok.
    – Megsült?
    – Nem.
    – Hogyhogy nem? Te, hiszen ez már jó. Várj, menj el a tűzhelytől, majd én kiveszem.
    – Apa!
    – Igen?
    – Miélt úgy mondják, hogy „megkel” a tészta, amikol nem is kel fel, hanem a sütőben fekszik?
    – Mert úgy kell mondani. Honnan tudjam, miért.
    – Mikol eszünk?
    – Nemsokára.
    – Miélt nem lehet összekevelni a sósat az édessel?
    – Mert akkor kotyvalék lesz belőle.
    – Mi az a kotyvalék?
    – Amikor a sósat összekevered az édessel.
    – De amikol a babot eszem, utána pedig a kompótot, a hasamban úgyis összekeveledik.
    – Amikor babot eszem, utána kompótot, úgy kell mondani…
    – Jó. Amikol babot eszem, aztán kompótot… Na, mondd mál!
    – Mit mondjak?
    – Nem keveledik össze a hasamban?
    – Na, ide figyelj! Te tudsz egyszerre sírni is meg nevetni is?
    – Tudok.
    – Tudsz a fenét!
    – Na, jó. Nem tudok. De akkol anya hogy tud? Amikol telefonon beszélünk, a hangja egyszelle szomolú és vidám.
    – Hagyd az anyádat! Az anyák már csak ilyenek.
    – Mikol hívjuk fel anyát?
    – Később. Most dolgozik a pizzériában.
    – De hát mál este van, hogyhogy dolgozik?
    – Amerikában még nincs este.
    – Ott most mennyi az idő?
    – Számolj vissza 7 órát! 7-et vagy 8-at, nem tudom pontosan. Itt most hány óra van?
    – Hadd nézzem meg az óládat! 10 és egy fél.
    – Tehát fél tizenegy.
    – Igen. Fél tizenegy.
    – Akkor mennyi az idő New York-ban?
    – Nem tudom.
    – Ide figyelj! Visszaszámolunk 7 órát: 10, 9, 8, 7, 6, 5, 4… Tehát délután fél négy. Anya 5-ig dolgozik. Utána másfél órát utazik a lakásáig… Legkésőbb fél hétre, na jó, hétre otthon van. És akkor itt, Bulgáriában, mennyi lesz az idő?
    – Fél nyolc.
    – Nem gondolkozol.
    – De gondolkozom.
    – Nem gondolkozol. Egyáltalán nem használod az agyadat. Úgy viselkedsz, mint egy tökfej.
    – Te vagy a tökfej.
    – Jó. Én is tökfej vagyok. Ne veszekedjünk! Amikor itt este fél tizenegy van, akkor New Yorkban délután fél négy. Azaz… amikor ott este 7 van, itt – hozzáadunk még 7 órát, számoljunk csak – 7-től 12-ig van 5 óra és még kettő –, vagyis akkor itt éjjel kettő van. Érted?
    – Éltem.
    – Még egyszer elmondjam?
    – Ne!
    – Tehát nem vagy tökfej?
    – Egyáltalán nem vagyok tökfej. Te vagy a tökfej.
    – Jó, jó… Hriszto, várj, ne haragudj! Ne veszekedjünk! Néz minket a Télapó az ablakon keresztül. Ahol veszekednek, oda nem megy be.
    – Hozzánk mikol jön?
    – Amikor elalszol. Ha a gyerekek alszanak, csöndesen beoson, leteszi az ajándékot a karácsonyfa alá, és eliramodik.
    – Nekem mit hoz majd?
    – Mit kértél?
    – Távilányítós autót.
    – Akkor azt hoz… távirányítós autót.
    – De mál nem azt akalok.
    – Hát mit akarsz?
    – Mobiltelefont, hogy beszélhessek anyával. Tudtad, hogy a gyelekek közül mál Kilcsónak is van mobilja? Meg Bobinak. És Malianának is.
    – Nem tudtam. A Télapó nem fakír. Amit kértél, azt fog hozni.
    – És egyébként sincs kalácsonyfánk.
    – Hogyhogy nincs! Hát ez akkor micsoda?
    – Ez csak egy ág, nem kalácsonyfa.
    – Dehogynem fa. Ne légy ilyen! Álmos vagy, és összevissza beszélsz. Na, üljünk le és együnk!
    – Naöljönkleisögyünk, naöljönkleisögyünk, naöljönkleisögyünk……..
    – Tessék, tedd a pitkát az asztalra. Ez a te babod. Ez meg az enyém. Tedd ki a kanalakat! Itt van a te kompótod. Itt az enyém. Várj! Még ne kezdj enni! Először meggyújtjuk a mécsest, és elmondjuk a miatyánkot. Így. Ha akarod, mondd utánam! Kész vagy? Mi atyánk,…
    – Mi atyánk,…
    – ….ki vagy a mennyekben,….
    – ….ki vagy a mennyekben,….
    – ….szenteltessék meg a te neved;….
    – ….szenteltessék meg a te neved;….
    – ….Jöjjön el a te országod;….
    – ….Jöjjön el a te olszágod;….
    – ….legyen meg a te akaratod,….
    – ….legyen meg a te akalatod,….
    – ….mint a mennyben, úgy a földön is….
    – ….mint a mennyben, úgy a földön is….
    – ….A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma….
    – ….A mi mindennapi kenyelünket add meg nékünk ma….
    – ….És bocsásd meg a mi vétkeinket,….
    – ….És bocsásd meg a mi vétkeinket,….
    – ….miképpen mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeztek;….
    – ….miképpen mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeztek;….
    – ….És ne vígy minket a kísértésbe,….
    – ….És ne vígy minket a kíséltésbe,….
    – ….de szabadíts meg minket a gonosztól…..
    – ….de szabadíts meg minket a gonosztól…..
    – Így! Most ülj le! Kérsz egy kis bort?
    – Kélek.
    – Egészségedre, fiam!
    – Egészségedle, apa!
    – Lássunk hozzá! Nézd, milyen szép pitkát sütöttünk!
    – Apa?
    – Mondjad, Hriszto!
    – Mi az a „Mi atyánk”?
    – Az atya apát jelent. A mi atyánk pedig annyit jelent: „a mi apánk”.
    – És ki az a „mi apánk”?
    – Az az Atyaisten. A mi Jézus Urunk édesapja.
    – Aha. Világos. Apa, kéldezhetek valamit?
    – Kérdezz, fiam!
    – Ehetem együtt a babot a kompóttal?
    – Eheted, fiam, eheted.

Márcember valahányadikán

Bojko Lambovszkinak

    Felesége bekopogott a szobája ajtaján, nem nyitott be, csak bekiáltott, hogy érte jönnek kocsival. És hogy valamikor holnap jön vissza. Jó, kiáltotta erre ő, és ugyanabban a helyzetben maradt – hason fekve, arcát a párnába fúrva.
    Sokáig feküdt így, még azután is, hogy hallotta a bejárati ajtó becsapódását. Majd hirtelen olyan erővel emelte fel a fejét és a vállát, hogy a gerince megroppant. Akkor fogta fel, hogy holnapig borzalmasan sok óra van hátra, és ő nem tudta, mihez kezdjen ezekkel az órákkal.
    Nem tudott tovább aludni. Már három napja aludt kisebb megszakításokkal. Elképzelhetetlen volt számára, hogy elhagyja a lakását, és az utcákon sétálgasson, ez rettenetesebbnek tűnt, mint újra kezdeni az általános iskola első osztályát.
    A szobában lassan besötétedett, ezt tulajdonképpen a halántékával érzékelte, mivel továbbra is csukott szemmel feküdt. A sötétség, mint hűvös fuvallat, lassan körbefogta.
    Felkelt, és bekapcsolta a televíziót. Kapcsolgatta a csatornákat, de semmit sem talált, ami lekötötte volna a figyelmét, és kikapcsolta. Ismét eszébe jutott, milyen messze van még a holnap. Akár a földet is megkerülhetné addig. Aztán bizonyára újra elaludt egy kis időre. Dobogó szívvel ébredt fel, az iménti nyomasztó álom még hatása alatt tartotta. New Yorkról álmodott. Ez különös volt, hiszen sosem járt még New Yorkban, és az elképzelései erről a városról, a kanyonutcákról vagy mikről is, meg a felhőkarcolókról, igen homályosak voltak. Álmában azonban megdöbbentően világosan és pontosan látta a várost, pontosabban a helyet, ahol járt. A Broadwayen járt. Fogalma sem volt róla, honnan tudta, hogy ez a Broadway. Éppen úton volt valahová, és beszállt a metróba. Hirtelen az egész utca felemelkedett, függőleges irányt vett, és gigantikus felhőkarcolóvá változott. A metró pedig, mint egy hatalmas lift, sebesen vitte felfelé. Ekkor felébredt.
    A szobában a hőmérséklet rohamosan csökkent. Még jó, hogy eszébe jutott magára húzni a pokrócot – hogy mikor, arra nem emlékezett. A videó óráján lévő rubin számjegyek éjfélt mutattak. Évekkel ezelőtt az ilyen végtelennek tűnő éjszakákon felkelt, és töltött magának egy italt. Már az első pohár ellazította, a második után megragadta a telefont, és hívogatni kezdte az ismerőseit betűrend szerint – úgy, ahogy a noteszében szerepeltek. Időnként egy-egy jóindulatú beszélgetőpartnerre bukkant, és ő maga is elcsodálkozott – milyen könnyed, szórakoztató és vidám beszélgetőpartner is tud lenni. Közben tovább töltögetett. Csak akkor hagyta abba a telefonálgatást, amikor kiürült az üveg. Gyakran előfordult, hogy másnap reggel nem emlékezett az utolsó beszélgetésekre.
    De mostanában már inni sem szokott, ezt a menedéket is megvonták tőle.
    Az olvasásról is már rég lemondott. Pontosabban volt valamilyen könyve, ami ott kallódott a feje mellett az éjjeliszekrényen. Néha elővette, és olvasni kezdte onnan, ahol úgy gondolta, hogy tart. De nem emlékezett sem a szereplőkre, sem arra, hogy mi történik velük. Ugyanilyen eredménnyel olvasgathatta volna a tapéta hieroglifaszerű mintáit is.
    Valaha, nagyon régen, verseket írt ilyenkor. A versek maguktól jöttek; ő mélyen belül nem vallotta költőnek magát, mivel nem tartotta érdemnek a lejegyzésüket. De később kiadta a verseket, melyek változatlanul mindenkinek tetszettek, és nagyon dicsérték érte. Az utóbbi években ismét megpróbálta előadni a versírásos trükköt, de kudarcot vallott. Az ezüst húr, mely korábban időről időre megpendült a lelkében, vitathatatlanul, véglegesen és helyrehozhatatlanul elszakadt.
    Felkelt, kiment a konyhába, és megivott egy pohár tejet. Kinézett az ablakon, de leszállt a köd, és kint semmit sem látott – csak az utcai lámpák fénycsóvái hatoltak át a ködön, sárga, szétmázolódott foltokká válva, mint megannyi lengedező napraforgó.
    Ismét bement a szobájába, és visszafeküdt az ágyba.
    Hány verset is írt életében – kinyomtatottat és nem kinyomtatottat –: talán ezernél is többet. Néhány ritka kivételtől eltekintve szinte nem emlékezett a tartalmukra sem.
    A bejárati ajtó zárja csattant. Lépéseket hallott. Aztán a felesége hangját hallotta:
    – Én vagyok. Hazajöttem.
    A hangokból tudta, hogy a felesége bement a fürdőszobába és megengedte a vizet.
    Hála istennek! Semmi más nem volt fontos, csak az, hogy itt van, hogy itthon van.
    A feje mellett lévő könyv után nyúlt, és megragadta – Beszélgetések Joszif Brodszkival Szolomon Volkovtól. Visszalapozott az előző oldalra, hogy felidézze a szöveget. És azonnal egy olyan szakasszal találta szemben magát, ami elkábította:
    „Brodszki: …De emlékszem az első, százszázalékos, úgy vélem, New Yorki-i álmomra. Azt álmodtam, hogy el kell mennem innen, Grenech Village-ből valahova a 120. vagy a 130. utcába. Hogy elérjem a célomat, be kell szállnom a metróba. Amikor beszállok, hirtelen észreveszem, hogy az egész Broadway – azaz mondjuk innentől a Harlemig, vagy még tovább – megemelkedik, és függőlegessé merevedik. Vagyis ez az egész hosszú utca váratlanul hatalmas felhőkarcolóvá válik. A metró már nem metró többé, hanem lift. Igyekszem valahova felfelé, miközben érzem, hogy a Broadway a hátsó mancsaira áll. Megrendítő érzés volt!”
    Nem emlékezett, hogy olvasta-e már ezt a szakaszt, vagy sem. De így álmodott, vagyis pontosan ezt – Broadway a hátsó mancsain.
    Abbahagyta az olvasást, és behunyta a szemét. Ebben a pillanatban megjelent a fejében valami, ami annyira egyértelmű volt, hogy először nem értette, mi is az. Aztán megértette. Egy rövid költemény volt az, csak néhány versszakos, ami ott lebegett rendíthetetlenül a szemhéja mögött, mintha belevésték volna. Biztos volt benne, hogy mindig emlékezni fog rá – és ezért egyáltalán nem szándékozott lejegyezni.

Iván Andrea fordításai

Dejan Enev (1960) bolgár szakos diplomával sokfelé dolgozott fizikai munkásként. Hét elbeszéléskötete közül néggyel hat díjat érdemelt ki.