Marija Sztankova

Sötét történetek

A föld vonzásának sajátosságai

    A Viktória-tó vizében, liliomlevelek és liliomvirágok között, egy béka felforgatta a fizika törvényeit, amikor felröppent.
    A víz felszíne sima és átlátszó volt. A mélyén feküdve a béka mindent látott, mintha ablakon keresztül nézelődött volna. Még nem éltek emberek errefelé. A vízben még nem hevertek a szokásos szemetek. A békának fogalma sem volt róla, hol található a Viktória-tó.
    Voltak legyek, szitakötők, vadméhek, apró madarak és mindenféle élelem. Az a furcsa az élelemben, hogy sohasem megy magától oda a megéhezőhöz. Az pedig még furcsább, hogy az talál a legnehezebben élelmet, aki éhes. Az élet furcsaságai nem feszélyezték a békát. Nyugodtan feküdt az iszapban, és bekapta, ami mozgott. Ahogy szokás.
    Aztán valami helyet cserélt a lapos fejében. Egyfajta nyugalom kerítette hatalmába. Lehet, hogy a körülötte lévő víztömegtől, lehet, hogy más okból. A béka felnézett. Látta a lila eget, a lila felhőket, a lila szitakötőket, a lila legyeket… Miért lila? Mert a béka számára a színeknek nincs jelentőségük.
    Valami belül melegedni kezdett a testében. Érezni kezdte a szívét. Erősen vert. Még erősebben. Nagyon erősen. Valamiféle feszültség tört előre a gyomrából a torka felé. A béka kissé kiúszott az iszapból. Csak a szemei voltak a felszínen. Felbámult a lila égre, és úgy maradt. Dermedten. Mintha felfogta volna a világmindenség nagyságát. Mintha megértette volna a dolgok lényegét.
    Ekkor két szitakötő repült át felette egymásba kapaszkodva.
    Egy béka soha nem tudná megmagyarázni, mit miért tesz. A magyarázatok azoknak valók, akik nem képesek megérteni a világmindenséget. Egy béka csak az érzéseit követi.
    Összezsugorodott. A szíve dörömbölt, kilőtte magát. Egyenesen előre. Még magasabbra. A legyek és a szitakötők fölé. A lila nap irányába. A teste könnyűvé vált, a béka repülni kezdett. Gyönyörűen. A víz felett szárazság volt. A teste átalakult a levegőben, a szíve nyugodtan lüktetett. A repülés könnyedsége. Újabb átalakulás. Szitakötő. Élelem. Ösztön. A ragadós nyelv kilőtt, a szitakötő betöltötte a nedves szájat. A test elnehezedett, és visszazuhant a vízbe. A béka nyelt egyet. Finom. Feküdt az iszapban, és megfogadta, többet nem eszik repülés közben. Az egyik zavarja a másikat. Nem tudta, mi mit zavar, de ennek nem volt semmi jelentőssége. A fontos az volt, hogy csak az éhes békák repülnek. A kövérek leesnek.
    És éppen, amikor ráébredt erre a fontos életigazságra, a békát lenyelte egy másik béka. Egy hatalmas. Lusta. Amelyik nem vágyik repülni. Amelyik mereven fekszik a meleg iszapban. Amelyik nem képes filozofikus elmélkedésekre. Bekapta, lenyelte, és nem böffentett, mert a békák nem böfögnek. Finom. És éppen, amikor újból elszenderedett volna, a kövér békát kíméletlenül elcsípte egy rövidlátó gém csőre. A gém annyira elcsodálkozott a fogástól, hogy egy pillanatra elengedte. Nem engedte el. Három fordulat, és a kövér, nedvdús, vizes húsdarab már ott is volt a gyomrában. A gém elégedetten slattyogott tovább a sekély vízben, büszkeség töltötte el, s mivel rövidlátó volt, nem vette észre a rókát, mely őt kémlelte a nádasból. A róka a vízbe vetette magát, és két rántással eltörte a gém hosszú nyakát. Nyugalommal telve indult útnak, mert biztosítva volt az élelme arra a napra… Ez a dolog a táplálkozással minden élőlényt sújt. Egyvalami világos: mindenki enni akar. Ez rendjén való. Sőt természetes.
    Ha léteztek volna emberek a Viktória-tó környékén ebben a pillanatban, akkor valaki feltétlenül megölte volna a rókát. Nem azért, mert éhes. Megölte volna, mert ember, aki akkor is öl, ha nem éhes. Aki elpusztulhat autószerencsétlenségben vagy akármi másban. Ilyen az élet. Természetes.
    A Viktória-tó környékén nem voltak emberek. Csak a Sors volt ott, ami mindenkié. És ez így van rendjén.

    Óriási volt, mivel boldogtalan volt. Boldogtalan volt, mivelhogy jólelkű volt. Jólelkű volt, mert nem voltak rossz szándékai. Leugrott az erkélyről, mert így látta a dolgokat. Mert összeszedte a bátorságát, hogy átugorjon a korláton. Mert megunta, hogy kövér és boldogtalan legyen, és nem látott más kiutat ezen kívül. Lefelé. A szíve vadul vert.
    Repült. A teste könnyeddé vált. Finom és könnyű lett, mint egy toll, melyet a szél repít. Átfordult néhányszor. Ezt nem tudta volna megtenni, amíg a földön marad. Soha. A szíve nyugodtan dobogott. Sőt ujjongott. Jókedv. Szépség. Szabadság. Nyugalom. Ütközés. A föld vonzása.
    Feküdt a kövezeten, és hálát adott hatalmas testének, mert puha volt, és felfogta az egész ütést. A lelke nem sérült meg a zuhanástól.
    Fönt, a hetedik emeleten maradt egy gyermek és egy, az ivástól eltompult férfi – a teremtés koronája. Nem vették észre, mi történt. A gyermek kenyérhéjat rágcsált, a férfi pedig a tévé megkettőzött alakjait bámulta. A bemondónő kettéoszlott és újra egyesült, amikor kedve tartotta; egy néger nő énekelt, időnként egyedül, néha egy egész néger kórus kíséretében. Nem volt világos a férfi számára, mit lát, de nem volt jelentősége. A fontos az volt, hogy valami zúgjon. Aztán sikolyok zúgtak. Ütések záporoztak az ajtóra, a gyerek visított, de a felesége hatalmas teste nem mutatkozott. Ez furcsának tűnt a számára. Egy rövid ideig.
    Rájuk meredt, és úgy maradt, amikor megértette, hogy a felesége leugrott az erkélyről anélkül, hogy közölte volna vele. Feldühödött, legszívesebben belerúgott volna néhányszor a rengő hasába, mellbe vágta volna, lekevert volna neki néhány pofont, hogy eleredjen az orra vére; de hát már véres volt. Olyan benyomást keltett, mint aki egyáltalán nem törődik vele. Nem törődött vele. Valóban. Ez így volt rendjén. És természetes.
    Csak a Sors volt körös-körül, ami mindenkié.
    Az öngyilkosság az egyetlen bizonyíték arra, hogy minden ember gyilkossá tud válni. Mindenki siratja az áldozatot. Ki az áldozat?

Valahonnani Szent Teréz

    Több mindenhez értett. Leggyakrabban szállodai vécéket tisztított, de tudott ágyazni, birkát fejni és sóskalevest készíteni. Nem evett belőle, mert az effajta leves nem evésre való, de élvezettel készítette el. A leves gyógyító erejű volt. Visszaadta a szeretetet azok számára, akik elvesztették. Leginkább üldögélni szeretett, és az élet különböző kérdésein töprengeni. Gondolatai könnyedek és kellemesek voltak, mint a pehelypaplan, mint az Aero csokoládé, mint a felső ajkak feletti szőrpihék, mint a déli szellő. Teréznek hívták. Képes volt csodákat előidézni, amikor szerelmes volt, és ez gyakran megesett vele, mégpedig akaratán kívül.
    Az első emléke kora gyermekkorából származott. Futott valami tisztáson. Bizonytalan, dongalábai voltak. Elesett. Két kéz emelte fel. A kezek talpra állították, és az egyik megsimogatta. Teréz nem látta a férfi szemét. Csak a térdeit látta, és azonnal szerelmes lett. A tisztáson kivirágzottak a pitypangok és a százszorszépek, és két könnycsepp, mely az orcáján folyt lefelé, gyönggyé változott. A férfi óvatosan leszedte őket az arcáról, eltette és távozott. Az ő emlékével nőtt fel. Mindenfelé kereste, de többet nem találkozott gyermekkora térdeivel. Aztán megnőtt a teste. Annyira nagy és idegen lett, hogy Teréz nem tudta, mihez is kezdjen vele. Csak egy előnye volt – jóval magasabbra látott az emberi térdeknél. Látta a szemüket! Micsoda szemek! És mennyi! A csodák szállingózni kezdtek, mint az első hó. Váratlanul, csöndesen, örvendezve, nagy pelyhekben – vagyis sokféleképpen egyszerre. A fenyőkön orgona nyílt, a halak sanzonokat zengtek, a fű lilára színeződött, az ég aranyport hintett, és Teréz szíve úgy vágtatott hatalmas testében, mint ló a lovardában tapsra várva. Igen. A szerelem csodálatos érzés, de…
    Kötelezően DE. Mindig van de.
    Amint belenézett egy férfi szemébe, s őszintén és odaadóan beleszeretett, amint fülig szerelmes lett – azonnal teherbe esett. Egyszerűen nem tudta megmagyarázni, hogyan történt. Úgy látszott, ez is hozzátartozott a csodákhoz. Talán ez volt a csodák ára.
    Miután megszülte hetedik gyermekét, Teréz elhatározta, hogy befejezi ezt a históriát. Már egy zsákhoz hasonlított, mely az állandó megtelítődésektől és kiürülésektől eldeformálódott. Fájtak a lábai, kitágultak a visszerei, aranyere volt, terhességi csíkok húzódtak a hasán és a mellén, s a haja elvesztette ragyogását. Büntetni kezdte ellenszegülő testét. Először éheztette. A teste megszépült, feszesebb lett, nem halt meg. Gránátalma és narancs kábító illatát árasztotta. A szeme magától meredt bele az utcán véletlenül arra járó férfiak szemébe. A férfiak megtestesedtek, felfújódtak, Atlaszokká változtak át, egész felhőkarcolókat hordtak a vállukon, megtámasztották a földet, hát hogy ne szeretne bele az ember ilyen lényekbe?
    Teréz elkeseredett lépésre szánta el magát. Kivájta a szemeit. Mindkettőt. És ekkor a kezei önmaguktól érinteni kezdtek. Csak úgy ártatlanul, nem készakarva. És minden érintés után galambok szálltak fel az ujjai közül, a kezét apró tüskék borították el, és a tenyeréből rózsa bújt elő… És kénytelen volt megégetni ezeket a szerelmes kezeket… De a gyötrelmek nem értek véget.
    A teste vanílialiánként ívelt felfelé idegen testeket ölelve körül. Lágy lett, és remegett, mint a karamellkrém a csészében. Ekkor leszegezte. Talált egy magányos sziklát a tengerben, és hozzá kovácsolta a testét. Hogy leszoktassa. Nem ért el vele mást, mint a csodák számának hirtelen növekedését. Férfiak fulladtak a tengerbe mindennap. Testeik maguktól vetődtek a magányos sziklára. A leszegezett Teréz karjaiba. A talpán lévő pörsenésekből és tyúkszemekből életet adó víz áradt. A vízbe fúltak feléledtek, és ámulva csókolgatták e lábakat. A csókjaik be nem hegedő sebeket hagytak maguk után.
    Nem volt választása. Nem állt ellen többé. Elkezdett egy tengerparti szállodában vécéket tisztítani, ágyazni, sóskalevest főzni, melynek erős gyógyhatása volt, és megbékélt a szerelmekkel és a csodákkal.
    Amikor áttelepedett a másik világba, kanonizálni kellett. Csodáinak száma meghaladta a szükséges mennyiséget, és a meggyógyítottak többen voltak a kívánatosnál. Az emberiség felének visszaadta a szeretetet. Egyszerűen nem volt ideje megszeretni a másik felét, tisztán földrajzi okokból, nem rasszizmus vagy más miatt.
    De senki sem tudta, honnan jött. Senki. Sem a megmentettek, sem azok, akiknek visszaadta a szeretetet, sem azok, akik megtanultak szeretni. A saját gyerekeinek sejtelme sem volt róla. És akkor megjelent egy fiatal teológus, aki a bíborosok tanácsa előtt kihirdette, hogy a szeretet nem helyi jelenség, hanem a világmindenségből ered, és pontosan ez okból nem lehet szavakkal kifejezni, csak csodákkal, és a csodák a szeretet megnyilvánulásának legtermészetesebb formái. Itt levegőt vett. A terem üres volt. Minden ájtatos atya (és néhány kevésbé ájtatos) eliramodott értekezéseket írni. Tetszett nekik az eszme. Elkezdték e gyönyörű érzést csoportokra és alcsoportokra osztani, nekiálltak elemezni, leírták, megmagyarázták, és írtak, írtak, írtak…
    Ekkor elveszett. Kifakult. Feloldódott. Elpárolgott valamerre. A szeretet. És ő, a csodatévő már sehol sincs. És csodák sincsenek. Hát annyira fontos volt, honnan is jött Teréz, amikor képes volt csupán egyetlenegy érintéssel az életet szeretetté változtatni?…

Iván Andrea fordításai

Marija Sztankova (1956) gordonkatanári szakon végzett Szófiában. Filmforgatókönyvet, színdarabot és könyvet ír. A két novella a Bejbi lazskinyo (Baby, a hazudós) című 2004-ben kiadott kötetéből való.