Alek Popov

Jelentéstevő

    Abban az időben rettenetesen büszke voltam arra, hogy az Államvédelmi Hatóságnál dolgozom, habár hivatalom teljességgel jelentéktelen tűnt. Reggel kilenc felé végigjártam az irodákat, begyűjtöttem a jelentéseket, és a fogadószobában hagytam őket. Délután öt óra felé újból körbejártam, hogy kicseréljem az írógépek tönkrement szalagjait, és fehér papírral töltsem meg őket. Egy ezüstös targoncával közlekedtem a folyosón; szerettem hallgatni a kis, dundi gumikerekek csikorgását a kanyarokban, amikor gázt adtam a sima mozaikon. Más feladatom nem volt.
    Nappal az Államvédelmi Hatóság egész hatalmas épületében csak három személy tartózkodott: a portás, Ani és én. Kissé nyomasztott, de legalább nyugodtan dolgozhattunk. A portás ritkán hagyta el a bejárat melletti üvegbódét – komor, szürke egyenruhás ember, különösebb ismertetőjegyek nélkül. Jelenléte puszta formalitás volt, a bejárat érzékelőrendszere figyelmesen megvizsgálta tenyerem lenyomatát, mielőtt beengedett volna. A portás este nyolc felé ment el, bezárta az ajtót, és egy hatalmas, rozsdás láncot lakatolt rá. Kiszámoltam, hogy több mint tizenkét órát tölt el a bódéban. Mikor eszik? Mikor pihen? Lehet, hogy tulajdonképpen ketten vannak, csak hasonlítanak egymásra? Néha ugyanezt gondoltam magamról és Aniról is… Anit igazi szépségnek lehetett volna nevezni, ha nem lett volna az az üres, tévelygő tekintete. Magas, karcsú, szőke… De az ő hivatalában egészen más tulajdonságokat értékeltek. Ani vak volt. És neki volt a leghosszabb nyelve, amit csak el lehet képzelni. Néha kicsúszott a szájából, és rózsaszínűen, a nyáltól csillogva lógott le egészen az álla alá. Ani reggelenként, hét óra tájban érkezett meg, két teljes órával énelőttem, és a falakat tapogatva járta be a szobákat. Minden iroda közepén egy kis íróasztal állt, rajta írógép; a teleírt lapok jobbra, az üresek balra hevertek. Ani feladata abból állt, hogy a teleírt lapokat egy nagy, sárgás borítékba helyezze. Ekkor került bevetésre szuperhosszú, nedves nyelve. Placcs! Erre azért volt szükség, nehogy valaki az alkalmazottak közül kísértésbe essen, és belenézzen a jelentésekbe. Ani még ha akarta volna, akkor sem tehette volna meg. Egyszer megkérdeztem tőle: „Te, Ani, nem unod, hogy borítékokat ragasztgass?” Elmosolyodott, és kihúzott egy dobozkát a kötényéből – apró, kék drazsék voltak benne. Bekaptam egyet, savanyú volt, a szám megtelt sűrű, ragadós nyállal.
    Ani mintaszerű alkalmazott volt, de még a legjobb szakemberek sem tévedhetetlenek. Egy reggel éppen szokásos kötelességemet teljesítettem, amikor valami rettenetesre bukkantam. Egy papírlapra a padlón. Egy leejtett lapra! Egy ideig meredten bámultam a fehér papírdarabot, melyen fekete sorok fénylettek. Aztán óvatosan felemeltem. Semmi kétség, valamelyik jelentéshez tartozott. Ani véletlenül leejthette, más magyarázatot nem találtam. Égetni kezdte az ujjaimat, ezek titkos információk voltak. Szigorúan titkosak! A tekintetem a hatalmas, sárgás borítékra tévedt, melyen az operatív munkatárs száma állt. Arra gondoltam, hogy kinyitom, és visszadugom a kicsúszott lapot. De eszembe jutott, hogy így még nagyobb vétséget követnék el… Összegyűrhetném, és kidobhatnám egy szemétvödörbe valahol odakinn. De akkor az, akinek a jelentést szánták, bizonyára észrevenné, hogy hiányzik egy oldal. Vizsgálat kezdődne: hogyan, mikor, hol veszett el? És előbb vagy utóbb hozzánk vezetnének a szálak: Ani születése óta vak, tehát csakis nekem állhatott érdekemben ilyesmi. Ani leejtette, én pedig elloptam! Őt elbocsátják, engem pedig elítélnek…! Eltaposnak! Sőt, már maga a tény, hogy elolvastam egy egész oldal titkos információt – hiszen senki sem hinné el, hogy nem tettem meg –, elegendő indok lenne ahhoz, hogy rám támadjanak.
    Egész nap nyomasztó előérzetem volt. Nem dobhattam el azt az átkozott lapot, és még kevésbé tarthattam magamnál. Nem tudtam, hová vihetném. Mindig is rejtély volt számomra, ki írja a jelentéseket. És mikor? Azt feltételeztem, hogy az operatív munkatársak késő este jönnek, tizenkettő után, nappal biztosan az ellenséget követik. Egyedül ez a magyarázat tűnt logikusnak. Elképzeltem, hogy éjszaka az épület megtelik élettel. A gépek kattognak, a folyosókon fürge, tetterős férfiak nyüzsögnek… Hirtelen mentő ötletem támadt. Visszaviszem a lapot annak az operatív dolgozónak, akinek a jelentéséből kiesett! Személyesen adom át neki, és elmagyarázom az esetet. Habár szigorúan tilos volt az alkalmazottak közül bárkinek is az épületben tartózkodnia nyolc óra után, ez a megoldás tűnt a legelfogadhatóbbnak. Azonkívül volt egy objektív okom is. Lehet, hogy megdicsérnek érte… Lehet, hogy kitüntetnek!
    A félhomályos folyosón tüzes ragyogással égtek a targonca vörös féklámpái. A mélyén óriási, kovácsoltréz ötágú csillag lógott. Az ötödik emeleten voltam, annak az irodának az ajtaja előtt, ahol a leejtett lapot találtam. Tíz óra múlt. Az épület üres. A hideg kőfalakra süket csönd nehezedett. Féltem. Néhányszor megfordult a fejemben, hogy el kellene tűnnöm. De csak várakoztam, a csöndtől és a félhomálytól megbabonázva, és úgy éreztem, mintha a targonca vörös szemei belém fúródnának. Hallgatóztam: miden pillanatban reménykedve hallani véltem, hogy az üres folyosón visszhangot vernek az operatív munkatársak sietős léptei. De senki sem jött. A percek lassan teltek. A csend egyre sűrűbbé vált. Lehet, hogy ma szabadnapjuk van?… Hirtelen éles, nyekergő hang szállt felém, melytől a vérem is megfagyott. Az ötágú csillag komor körvonala a folyosó mélyén megmozdult. Sugarai esetlenül forogni kezdtek lefelé, és a csillag lefordult. Újból csönd lett. De már semmi sem volt olyan, mint előtte. Éreztem, hogy láthatatlan, hideg sugarak hatolnak bőröm rostjaiba. A fordított ötágú csillag rettenetes fejhez hasonlított; két, vastag szarva között valamiféle fekete erő koncentrálódott. Még egy negyedóra telt el feszült várakozásban, amikor a közeli ajtó mögül felhangzott az írógép kopogása. Beosont anélkül, hogy észrevettem volna! A kulcslyukhoz közelítettem a fülem; az írógép kattogott, mint a géppuska. Összeszedtem a bátorságom, és kopogtattam. De senki sem válaszolt, csak a billentyűk kalapálása hallatszott bentről. Biztosan semmit sem hall, úgy belefeledkezett a gépelésbe. Zavar és feszélyezettség fogott el, hogy megtöröm munkája ritmusát. És mégis megragadtam a kilincset. Beléptem… A szűk irodát kékes, hidegen villódzó fény világította be. Éppen arra készültem, hogy elmotyogjak valamiféle bocsánatkérést, amikor felfedeztem, hogy az íróasztal mögött nincs senki. A szoba üres volt. És ennek ellenére a gép őrült gyorsasággal írt; a billentyűk ugráltak, a henger jobbra-balra mozgott, a tabulátor minden sor végén acélosan felcsilingelt. Magam sem tudom, hogyan kerültem újra a küszöbön kívülre. Az állkapcsom remegett. Az írógépek tízesével, százasával küldtek felém dühös sortüzeket. Újból a szemembe ötlött a megfordult csillag vészjósló körvonala a folyosó mélyén. Kétségbeesetten iramodtam a szomszéd ajtóhoz: a szoba üres volt, a gép mohón rágta a papírt. A következő irodában – ugyanez. Bolyongtam a folyosón, és válogatás nélkül nyitogattam az ajtókat. Hogy lássam, a gépek buzgón írnak-e. Írtak. A billentyűk lyukakat vájtak a papírba és a fejembe. Az ajtók tátongtak, a szobákban semmi élet, csak a neonlámpák kísérteties fénye világított. El kellett tűnnöm innen. Mindenáron! A lifthez futottam, és ujjamat a puha gombba mélyesztettem.
    A vasajtó hangtalanul nyílt ki. A vakítóan kivilágított kabin küszöbén hatalmas ember állt. A férfi körülbelül két méter magas volt, pompás, kékes egyenruhát viselt csillogó tábornoki váll-lappal. Mélyen a homlokába húzva hordta szemellenzős sapkáját, melyen fordított, rubin ötágú csillag díszelgett.
    – Mit keresel itt ilyenkor, fiacskám? – kérdezte.
    Hangjában nyoma sem volt csodálkozásnak vagy haragnak. Nyugodtan és kissé tompán beszélt, kifejezéstelenül.
    – Tábornok elvtárs – motyogtam, és zavartan turkáltam a zsebeimben –, találtam egy papírlapot, át szeretném adni önnek.
    Nem tudtam levenni szemem az arcáról: az állkapcsát, az orrát, a pofacsontját puha, vörhenyes szőrzet borította. Szemei nem látszottak a szemellenzőtől. Megtaláltam végre a papírlapot, és reszketve nyújtottam oda. Nem mutatott érdeklődést iránta. Olyan embernek tűnt, aki mindent tud.
    – Gyere velem! – mondta.
    Beléptem a kabinba. A lift a felső emeletre vitt minket. Onnan kanyargós fémlépcső vezetett fel a tetőre. Fent hideg szél fújt, és az ég olyan színben játszott, mint a piszkos cserepek. A felhők rejtélyesen vonultak, mintha valaki gigantikus puzzle-t rakna ki odafönt. A sima, lapos tetőn néhány hosszúkás, nedves folt villant fel homályosan. A város sötét volt, csak az utcai lámpák remegő, kékes hálózata pislogott. Az írógépek kattogása úgy halt el a messzi éjszakában, mint a zuhogó eső visszhangja.
    – Fiacskám, megszegted a szabályzatot – fordult felém a tábornok –, habár nemes szándékkal tetted…
    Úgy szorongattam a jelentésből kiesett lapot, mintha az lett volna az egyetlen menedékem.
    – Ezenkívül szigorúan titkos információkba nyertél közvetlen betekintést – tette hozzá. – Mihez kezdjek veled?
    Jeges borzongás járt át. Vártam az ítéletemet… A tábornok hallgatott, óriási alakja fenyegetően magasodott fölém.
    – Mi mást tehetnék, mint hogy előléptetlek – mordult rám váratlanul. – Végül is rendes gyerek vagy.
    Éreztem, hogy térdem megroggyan az izgalomtól. Előléptetnek… El sem tudtam hinni. Elvégre ő mondta: „Rendes gyerek vagy, mi mást tehetnék?” Vagyis…
    – Hűséges leszel hozzám? – kérdezte szigorúan.
    – Igen! – válaszoltam szívrepesve.
    – És teljesíteni fogod a parancsokat?
    – Igen, igen! – ismételgettem ostobán.
    – Alá kell írnod – mondta hivatalosan a hatalmas férfi, és kihúzott a hátsó zsebéből egy bőr számlakönyvet.
    Megragadta a kezem, és a szájához emelte. Éreztem, hogy tűéles fogai a mutatóujjamba mélyednek. Pokoli fájdalom járt át. A fogak felszakították a bőrömet, a húsomat, és egészen a csontig hatoltak. Vér fröcskölte be keskeny ajkát. Vérző ujjamat a papírra helyezte. Egyfajta hieroglifát firkált bele…
    – Gratulálok! – mondta. – Mától az állam szeme és füle vagy. Esténként megjelensz itt, és jelentéseket fogsz írni arról, hogy mit láttál, mit hallottál. Saját irodád és írógéped lesz.
    Értetlenül bámultam rá, a fájdalomtól és a rémülettől megborzadva.
    – Nem is örülsz? – kérdezte.
    A tábornok elmosolyodott; apró, éles fogait sárgás penész borította. Súlyos, büdös szag csapott meg. Hirtelen kinyújtotta hatalmas karjait, derékon ragadott, és a feje fölé emelt. Mint egy tehetetlen rovar, úgy csapkodtam végtagjaimmal. Szemei mint lángoló, bíbor golyók hatoltak belém egy pillanatra. Arcán a vörös sörték égnek meredtek. Óriási lépésekkel a tető széléhez menetelt, és rettenetes erővel a szakadékba hajított.

    Már néhány méterrel azelőtt, hogy halálra zúztam volna magam a cementburkolaton, halott voltam a rémülettől. Ügyesen és gyorsan kicsusszantam kőként zuhanó testemből. Nagyon könnyű és fürge voltam. Mint láthatatlan éjjeli pillangó köröztem az utcai lámpák körül. Még igencsak össze voltam zavarodva. De hamarosan rájöttem, hogy nem vagyok egyedül. Sokan voltunk! Társaim segítettek, hogy eligazodjam az új helyzetben, és megszokjam meglepő állapotomat. És íme, már közülük való vagyok. Átosonok a falakon, leülök az emberek asztalára, és hallgatom, miről beszélnek. Vagy belebújok a telefonkagylóba. Néha ráülök valamelyik ember vállára, és egész nap magával hordoz anélkül, hogy észrevenné. Sem a vécén, sem az ágyban nem válok meg tőle. Őrködöm… Aztán késő éjszaka, amikor hallom a fordított csillag leküzdhetetlen hívását, a többiekkel együtt elrepülök a városközpontban lévő, hatalmas épülethez. Ott van az irodám. Vár rám az írógép, a hivatalsegéd új, hófehér lappal töltötte meg. Már csak az marad hátra, hogy begépeljem soron következő jelentésemet.

Iván Andrea fordítása

Alek Popov (1966) kilenc prózakötetet írt. Diplomataként dolgozott a londoni bolgár nagykövetségen. 2001-ben kiadott Miszija London című könyve 2004-ben magyarul is megjelent. (Ismertető e számunk Ablak rovatában.)