Ilyen-olyan társadalom, ilyen-olyan írók

Beszélgetés Zlatomir Zlatanovval

    – Hogy érzi magát a könyvpiacon, amelyről hiányoznak a kulcsfigurák: az irodalmi ügynökök?
    – Nem hálás bolgár szerző könyvét terjeszteni, saját magunknak kell könyveinket „elsóznunk”, vagy a barátainknak adjuk ki őket. Biztosan van kereslet, és ez neveléssel is kialakítható. Jóllehet itt irodalmi klikkekről és „maffiákról” kell beszélni, amelyek a kulisszák mögött betöltik ezt a szerepet, neveket, szövegeket, értelmiségi hangulatokat erőltetnek ránk. Az írás színtere meg az olvasás színtere között nálunk nincs semmiféle érintkezés, annak hídfőit mindenestül lerombolták. Nem vagyunk olvasó társadalom.
    – Mennyiben érvényes az a közkeletű tétel, hogy a bolgár író és a bolgár könyv haldoklik?
    – A kérdés pusztán annyi, hogyan írjunk meg valamit, s mire fel. Legelőször pedig azt kell tisztáznunk, mi az, hogy bolgár. Valami illő kifejezéssel megfogalmazható-e. Most nagy ekörül a zűrzavar. Ma rakosgatjuk össze annak elemeit. Bizonyos nyitás nélkül mégiscsak lehetetlen még a helyi szellemi szükségletek kiszolgálása is. A geopolitikai átrendeződés azonban rossz irányba visz bennünket.
    – A bezárkózás bajosan lehet kiút…
    – Elveszünk a jelentéktelenségben. Ennek pedig nincsenek fokozatai. Ez csak most kezd tudatosulni bennünk. Nálunk mindig fontos szerepet játszanak az „Apa” vagy az „Anya” képében a felsőbbségek, amelyek politikai értelemben kívülről jönnek. A férfiasság s a posztmodern lényege az, hogy légy a magad ura. Anyagi és szellemi tartalékaink azonban roppant szűkösek, és ez minden erőfeszítést értelmetlenné tesz.
    – Ilyen összefüggésben mi az író dolga?
    – Az írás nálunk mindig meg akar felelni valaminek, valamilyen létezőhöz méri magát. Holott sajátos küldetésére kellene figyelnie, mert a művészet mindig öntörvényű. Egyedül az lehet jelentőségteljes, ami belülről fakad. A bolgár ember a hagyományból bálványt csinált, minden újat ízekre szedve a múltba temetkezik, szemlélete erős regionális jelleget mutat. Hiányzik számára a nyugati ember alapvető egzisztenciális értékmérői közül nem is egy. Például a semmitől, az ürességtől való félelem. Eszmeiségét, művészetfelfogását mindig telezsúfolta kicsinyességekkel.
    – Nem segíthetne ennek az irodalmiasság „leküzdése”?
    – Palimpszesztre írunk mindannyian, nyomokat nyomokra. Az ilyen összefüggések meg nem értését egyre jobban megsínyli kultúránk, az európaiakhoz képest torz módon fejlődünk, akár annak valami nyúlványa. Nyílt titok, hogy nincs európai rangú írónk. Van, aki bízik a csodában s abban, hogy az a regionális bezártságban születik meg. Kísérletet tettek még valamiféle csúcsok nélküli irodalom megteremtésére is. Írónak lenni a mai társadalomban azt jelenti, hogy részese kell legyél a kollektív mítosznak. Hogy szereped foglyává válj. Az író itt nem több jelölőnél: ő szervezi a konjunktúra bizonyos fokig diszkurzív erőfeszítéseit. A nagyok, mint Tolsztoj vagy Eliot, valami irodalmon túlira törekedtek, ami misztikus, vallási jelleget ölt. Az igazságot olyképpen mímelve, mintha annak a társadalom és az egyén lennének a letéteményesei, a sajtó arat: elvtelensége a paródia és a gondolatmentesség szintjére húz le mindent. Az írók kullognak az események után.
    – Visszahúzódnak, talán ez az oka?
    – Erről van szó, s hozzászoktak az arisztotelészi típusú irodalom megbízható fogalmaihoz, amelyek már alkalmazhatatlanok. A bolgár író kész azonosulni a társadalmi közvélekedésben a szerepéről kialakított elképzeléssel, ez a szerep pedig komoly elhivatottságot és nemzeti szellemet feltételez. A normális helyzet megosztottsággal járna, megosztottsággal a nyugati mentalitással egybecsengő elit kultúra s a lapos tömegkultúra között. Egy hanyatló nemzetnek lehetnek kiváló írói, de a tény, hogy nincsenek nyugati típusú filozófusaink, sokat elárul intellektuális tartalékainkról.
    – Erre a nézetre könnyedén rá lehet ütni a nemzeti nihilizmus pecsétjét.
    – Inkább a nyugati ember intellektuális finnyássága szól belőlem, nem a nemzeti nihilizmus. Sajnálatos volna, ha megpróbálnánk ellenszegülni a nyugati gondolkodásmódnak, mely mélységesen kifinomult, agyafúrt és művelt. Ahogy Dosztojevszkij mondja: ott megtanulták, hogy könyveiket bekössék, itt még nem. A szlávok kevésbé fejlettek kulturálisan, ez nyilvánvaló, ám nem is barbárok. Inkább valamiféle invalidusai a modernségnek. S értéket tulajdonítva neki felmagasztalják önnön ügyefogyottságukat, hogy elviselhető legyen. Ily módon nyugtatgatják és altatják el magukat. Van egy ilyen-olyan társadalom, vannak ilyen-olyan írók, van egy ilyen-olyan irodalom, ebben merül ki az erkölcsiségünk. Gyökeres fordulat ebben, azonnali átalakulás, sajnos, elképzelhetetlen.

Szondi György fordítása

Zlatomir Zlatanov (1953) verseskönyvek, esszé- és prózakötetek szerzője.