Rumen Sztojanov

Arculatfaragók

    Voltak ilyenek Draganovóban, van ott minden, hiszen az a világ közepe – legalábbis nekem. De nemcsak nekem. 1937-ben hajdani fővárosunkban, Veliko Tirnovóban nagy búcsút és kirakodóvásárt rendeztek, amelyen a környező falvak bemutatták termékeiket. Földijeim nem mulasztották el az alkalmat, hogy megmutassák, mire képesek. Hatalmas földgolyóbist fabrikáltak, felrakták egy platóra, elborították kertjeink és dombjaink gyümölcseivel, és elvontatták a cári városba. A három méter átmérőjű földgolyó mestere a helyi ács-fotográfus-festőművész-címfestő volt, aki ponttal jelölte meg a csodás Draganovo falu helyét a glóbuszon. Joggal volt ez a pont a legnagyobb a hozzá hasonlók között, amelyek válogatott államokat jelöltek: vonalak kötötték össze azokkal a helyekkel, ahol fáradhatatlan draganovóiak munkálkodtak. Szeretek lelkesedni földijeim cselekedetei fölött, és abban az óriási, sugarakat kibocsátó pontban a draganovói napot látom, amely bevilágítja a földgolyót. A kép nem túlzó, ha figyelembe vesszük, hogy a falunak több mint hétezer lakosa volt, s ezzel a második helyen állt hazánkban. Anyám első unokatestvére, a mi szóhasználatunkban a kisnagybátyám, megrögzött szófiai, mint én, aki azonban hosszú ideig kertészkedett Csehszlovákiában, azt mesélte, hogy amikor ő ott működött, kétezer draganovói kertész dolgozott külföldön, szülőfalunkban túlnyomórészt asszonyok, öregek, gyerekek maradtak, más falvakból jöttek a napszámosok a mezei és házi munkára. De az arculatteremtésről akartam beszélni. Tehát, ha képesek voltunk ábrázolni, hogy községünk, a pont nagyságából ítélve, a legfontosabb hely a földkerekségen és sugaraival beragyogja azt, miből állt feltalálnunk azt a híres arculatszobrászatot?
    Ha egy lány vagy legény nem volt kapós, annak több oka lehetett, vagy valami fogyatékosság, vagy hogy kétbalkezes volt a gyermek. Ilyenkor aztán a puhatolódzók, kérők, vőfélyek nem döngették a kaput. A szülők elhívtak egy nagyszájú cigányasszonyt, adtak neki valami rissz-rossz ruhaneműt, egy kis lisztet, tojást, útbaigazították, és az elindult a faluban dicsérni a szóban forgó magzatot vagy magzatnőt: milyen jámbor az a jány, milyen ügyibevaló (ügyesen végez minden munkát); milyen dolgos az a legény, és így tovább, töviről hegyire. Egyre kereste az alkalmat a cigányasszony, hogy magasztalja a leányt vagy a legényt, hiszen ezért fogadták föl. Röviden: a talpraesett asszony egy pár elnyűtt bocskor fejében kifaragta és hitelessé tette a közvélemény előtt a leány vagy a legény kedvező képét. Mai szóhasználattal: az a tarka bugyogós, olcsó menyecske arculatteremtő volt, gondja volt rá, hogy álltában-ültében mindegyre faragja valakinek a vonzó képét. Amiért a munkaadója természetben jutalmazta, különösen, ha lakodalomig jutott a dolog. Itt már magától ötlik szemünkbe a párhuzam: legény=pártaktivista, szülői testület=párt. Miért tennék akkor erőszakot a lelkiismeretemen, és tagadnám le, hogy a draganovóiak jóval észak-amerikai sápadtarcú testvéreik előtt felfedezték az arculatszobrászatot? Hiszen a falumbéliek már sokkal azelőtt becsben tartották az arculatfaragó-nőket, hogy Kolumbusz leverte volna a vizes cöveket az Újvilágban. A hajdani arculatszobrászatról tanúskodik a beszédfordulat: „Most, hogy meghalt a cigányasszony, aki dicsért”, olyasféle folytatással, mint „magamnak kell dicsekednem”. Miként a régi görögök mondták, nincsen új a nap alatt; minden új csak elfelejtett régi.
    A néphatalom egy immár múltba süllyedt, de gyönyörű napon – hiszen minden, amit tett, szép volt, gyönyörű volt – jókora husánggal akasztotta meg a cigánytörténelem kerekét: határozat született, hogy nyomban be kell szüntetniük évszázados vándorlásukat, és azonnal meg kell kezdeniük a letelepedett életmódot azon a helyen, ahol a rendelkezés utolérte őket. Ez azonban még madártávlatból sem tette láthatatlanná a teljes azonosságot a hajdani lepcses szájú arculatszobrásznők és az óceánon túli imagemakerek között. A tanulatlan, analfabéta cigányasszonyok ugyanazt tették, amit a később elsokasodott diplomás oxfordi, harvardi, cambridge-i imagemakerek: megszépítették valakinek – aki minden esetben fizetőképes volt – az arculatát, azzal a nemes céllal, hogy a lehető legmagasabb áron legyen eladható a piacon, ahol közvéleménnyel kereskednek, a faluvégitől a párt, nemzet hangulatán át a világ közvéleményéig. Azok a hajdani cigányasszonyok megelőzték azokat a skatulyából kihúzott szemüvegeseket és szemüveges nőket is, akik közönségkapcsolattal keresik a kenyerüket. És végül mi derül ki? Hogy nagy sápadtarcú testvérünk, feltalálva a public relationst meg az imagemakinget, azt fedezte föl, amit agyafúrt földijeim már ősidők óta tudtak. Híres kertészek vagyunk, ezért aztán, a mi szólásunkkal élve, nekünk újonnan megnyitott egyetemi szakokon p(r)osztmodern módon public relationst és imagemakinget tanítani annyi, mint uborkatermesztőnek uborkát eladni.
    Tekintetbe véve a draganovói arculatfaragás eredeti rendeltetését (hogy tudniillik mesterségesen fölverje az elfekvő áru árát, és nyereséggel lehessen túladni rajta a házasulási börzén), ahogyan visszaemlékszem rá, elfog a gyanú, hogy az újsütetű public relations urak és hölgyek, imagemakerek és imagemakernők ugyanezzel foglalkoznak: erkölcsi roncsokat, politikai hullákat szépítgetnek a választói szem számára, behúzzák a csőbe X-et és Y-t, hogy hallassa hangját, ne a nemzet, hanem a fizető púderozott, fehérített, pirosított, kékített, egyszóval demokratizált alak javára.
    Megható emlékekben ringatódzva hozzáteszem, hogy már jóval a dicső és hősi 1944-es, elnézést, 1989-es év előtt szemtanúja voltam, milyen elképesztő módon felgyorsul és elmélyül az arculat és a személyiség szétválása. Valaha a kettő egylényegű volt nálunk: Levszki, Botev talán aranyakat pengetett le bárkinek, hogy gondosan faragja ki arculatukat? Nem egylényegű és oszthatatlan-e nagyjaink bármelyike? Sajnos, külső ördögöktől feltüzelve, nálunk is terjeszteni kezdték a sunnyogók, hogy az ember kettéhasadása bizonyos meggondolások, legfőképpen a saját zsebünk szempontjából sokkal kifizetődőbb, mint az egylényegűség. És az arculat ettől kezdve önálló életet kezdett élni, pontosabban kirúgott a hámból, mint a tüzes paripa. A ravaszdiak rájöttek, hogy az hozza a legnagyobb hasznot, ha átszabják a bibliai bölcsességet: „Tetteikről ismeritek meg őket.” És szép csöndben kifordították: „Arculatukról ismeritek meg őket.” Ez az átalakítás a legnagyobb mértékben sikerült, hála a kezdetben amatőr, később profi arculatfaragásnak, ami végső soron ugyanaz, mint a jól ismert „Ne azt nézd, amit csinálok, azt hallgasd, amit beszélek.” Vagyis az arculat, pontosabban a látszat, korábban elképzelhetetlen fontosságra tett szert: nem az a fontos, milyen vagy, milyen a lényeged, hanem az, hogy milyennek látszol mások szemében. Tehát lényeged csak annyiban bír jelentőséggel, amennyiben alapot ad a külsőségnek, a színlelésnek, amelyre támaszkodhat. Lehet valaki zsugori a csontja velejéig, de kitartóan, tudományosan oktatva, dresszírozva, akár egy vásári majom, nem azt tárja a nyilvánosság elé, amilyen, hanem abbéli tudományát, hogy a legügyesebb fogásokkal meggyőzze környezetét bőkezűségéről, legrosszabb esetben bölcs takarékosságáról. A arculatépítés nem szándékozik megváltoztatni a személyiséget (még csak az kéne, hiszen nem vallás), amelynek képét csiszolgatja, hanem kizárólag annak külső oldala, felszíne iránt érdeklődik, még akkor is, amikor belső adottságaiból indul ki. Egyáltalán nem arról van szó, hogy az imagemaker bárányt akarna csinálni a farkasból (ha valaki arra vágyik, ott a pópa), hanem báránybőrbe bújtatja, és megtanítja a legszelídebbre változtatni hangját, míg csak a környezete el nem hiszi, hogy úgy béget, mint egy valódi bárányka. Ugyan kivel alkudozott Jézus Krisztus, hogy faragjon Neki olyan arculatot, amely különbözik lényegétől, vagy egyik-másik külső vonása hangsúlyozásával tárja fel az Ő titkát?
    Az arculatszobrászat törvényesíti és fejleszti, tökéletesíti a közéleti szereplő-színész fennálló helyzetét, műkedvelőből irigylésre méltó profivá faragja, képes olyan magaslatokra emelni színészi teljesítményét, hogy már ő maga is elhiszi: nem szerepet játszik, hanem valóban pontosan az, amit nagyszerű színpadi alakításban tálal a hiszékeny választóközönség elé. Ma a közéleti szereplő nyilvánvalóan színésszé vált, kényszerűségből vagy hivatásból, aki azt a figurát játssza, amelyet arculatszobrászok hada vert a fejébe mint legjövedelmezőbbet az ő számára. Az arculat fizetőképes tulajdonosát példásan eligazítják az arculatfaragók, milyen körülmények között vesse keresztbe a lábát, és ezt pontosan hogyan tegye, hogy a legnagyobb sikerrel mozdítsa elő önnön piaci báját, tekintettel a legvaskosabb politikai előny kicsalogatására, hogyan viselkedjen közvetlenül a serdülőkkel, hogyan hassa meg a szűkölködő nyugdíjasokat, kinek melyik érzékeny húron játsszék, kinek milyen mosolyt osztogasson, mikor vesse be a legőszintébb pillantását mérhetetlen nagy lelke mélyéből a folyton körüludvarolt választópolgárok előtt, mikor süsse le szemérmesen a pilláit, és így tovább, és a többi, megtanítják a hivatásos színművészet minden lehetséges színpadi trükkjére és fogására, míg egy napon olyan ügyesen ébred, mint egy bűvész, mondhatni szinte skizofrén módon kettéhasadva, az arculat dühödt túlsúlyával a lényeggel szemben.
    A mai politikust az alkalomhoz illően sminkelik és testápolják, mint egy manökent, némelykor egészen addig, amíg jóformán csak a csontok maradnak belőle, hogy a szülőanyja sem ismer rá, és azt sem tudja, melyik kezével hányja magára a keresztet bámulatában annak az embernek a láttán, aki az ő méhéből bukkant e világra, de még álmában sem emlékeztette erre a gondosan kidolgozott arculatra. Ma a közéleti szereplő kötelezően elsőrendű színész, aki rendíthetetlenül végrehajtja arculatfaragó stábjának rendezői utasításait: különben az a veszély fenyegetné, hogy villámlás, mennydörgés és átoközön közepette bukna el már első lépéseinél a politika színpadán. És mivel színpad, e szóban már minden benne van, setesutáknak, még ha végtelenül becsületesek és jó szándékúak is, nincs rajta helye. A politikust számtalan készség elsajátítására dolgozzák meg az arculatszakemberek: hogyan mélyítse meghitt színezetűre a hangját, hogy megérintse a választópolgári lélek legérzékenyebb, titkos húrjait, azzal az ártatlan szándékkal, hogy megszerezze támogatását, milyen utánozhatatlanul könnyed mozdulattal nyúljon az adófizető zsebébe, hogyan tálalja a legédesebben az elkeserítő hírt a küszöbön álló áremelésről, egészében véve, hogyan váljék mindenoldalúan és harmonikusan fejlett cirkuszi személyiséggé, aki a bohóckodástól a melodrámán keresztül a magasztos tragikumig mindenhez ért. Ha pedig ráadásul a kötéltánc, a zsonglőrködés és az állatszelídítés is a kisujjában van, az ilyen politikus az ég ajándéka. (Isten ments, nem Ronald Reagan hollywoodi színészre célzok.) De jaj, a leggondosabban megformált arculat sincs bebiztosítva egyik-másik pompás természeti adottságokkal rendelkező gyakornoknő felbukkanása ellen, és a sziklaszilárd, nagyszerű arculat úgy omlik porrá, mint a homokvár, rettentő slicc nyílik, és könyörtelenül kivillan a meztelen ágyigazság. Hiába a tapasztalt és mindentudó arculatszobrászok falkája, hiábavalók az erőfeszítések, az egész emberiség látja, a költő szavaival élve, hogy „a maszk és smink nélküli nő – vicsorgó, vérszomjas kutya”, vagyis ott áll egy politikus, az arculata nélkül. De ne térjünk el a tárgytól, semmi hasznom abból, ha tárgytól eltért arculatot építek magamnak, tiszta ráfizetés.
    Az arculatfaragott államférfiúnak azt kell tudnia, hogyan mutatkozzék együttérzőnek, nem azt, hogy hogyan legyen együttérzőbb, az legyen a plébánosa gondja. Valaha, egyre hihetetlenebb ez feltartóztathatatlanul változó nézeteink közepette, minél egységesebb volt a személyiség (lényeg és megnyilatkozás), annál vonzóbb volt, példák hosszú sorát kínálja sok évszázados történelmünk, amely bővelkedik nagy egyéniségekben. Tünékenyebben, mint a tavalyi hó, elmúltak azok a tiszta lelkű idők, most a politikust annál többre értékelik, minél eladhatóbb az arculata, vagyis kettőssége, meghasonlottsága, amelytől valaha megóvott bennünket az istenfélelem. Az arculatszobrászat édes és szívbéli gyermeke a p(r)osztmodernség alapját képező „minden árucikk, minden adható-vehető”-nek, beleértve az arculatot is, amelyet tudatosan és előre megfontolt szándékkal választottak le a korábbi emberi egylényegűségről. Miért hagynánk ki az alkalmat, ha az arculatfaragással pénzt lehet keresni, mégpedig nem kis pénzt. Ebből következik, hogy az olyan ősi bölcsességek, mint „Ruhája szerint fogadják, esze szerint búcsúztatják”, és „Előbb az eszét nézd, ahhoz szabd a sapkát”, óceánon túli felújításban így hangzanak: „Arculata szerint fogadják, bajkeverése szerint búcsúztatják” (olykor dutyiba is csukják), és „Előbb az arculatát nézd, ahhoz ásd a gödröt”. Ma a politikus oly tökéletesen bánik arculatával, hogy nyugodtan taníthatná Sztanyiszlavszkij, Brecht és a hozzájuk hasonló színházi nagyságok módszereit. Manapság nem számít szégyennek, ha köztudomásra jut, mennyit nyert rokonszenvesség és báj tekintetében valakinek a közvéleménybeli arculata, mióta ihletetten és áldozatkészen munkálkodik rajta egy élvonalbeli arculatfaragó csoport. Figyelve a vonzó közéleti személyiségek figuráinak ezt az egész műv(ész)i módon színpadra állított seregletét, egyre erősebb az az érzésem, hogy ezek virtuális másolatok, nem pedig tulajdonosaik, személyiségük: a személyiségek nem a maguk valójában állnak elénk, hanem úgy, ahogyan sugallják nekik, hogy a legszélesebb körben fogyaszthatók, legjobban tetszenek azoknak, akiket egyesek már szégyellnek népnek nevezni, mert az az egylényegű Levszki, Botev, Sztambolov áldozatvállalására asszociál, inkább az undorító választópolgárság nevet használja, a mókamesterek pedig, utalva a kárvallottak szüntelen vezetők-politikusok felé való pálfordulásaira – seggnyalópolgárságot. Némelyek az elektorátus fogalmával élnek, a freudizmus itt kielégítetlen tudatalatti vágyak után szaglászhatna, amelyek az erektorátushoz vezetnek. Mindez makacsul fel-felidézi emlékezetemben, hogyan vették el az eszét (no meg az aranyát) a hiszékeny rézbőrűeknek Kolumbusz Kristóf gazfickói egy marék üveggyönggyel. Egyébként ez nem egészen így van: a mai bennszülött választópolgár tudja, hogy az arculatfaragott üveggyöngyök értéktelenek, de szívesen nyögdécsel örömében miattuk, mégiscsak más, ha egy vakító fogsorú, sudár termetű szépfiú etet a maszlaggal, mintha egy fogatlan köpcös, az amerikai indiánokhoz képest a haladásunk kétségtelen. A totalitárius szocializmusban annak közrendű építője úgy tartotta: ők azt hazudják, hogy fizetnek, én azt hazudom, hogy dolgozom érte, ez volt az az íratlan társadalmi szerződés, amely a sírba vitte a történelem legfényesebb rendszerét. A demokratáskodásban az új társadalmi szerződés így hangzik: mi elbűvölő vezetői arculatokat kínálunk neked, te meg úgy teszel, mintha hinnél nekik. Világos, hová juttat bennünket ez az íratlan megállapodás is. Hajdan egy uralkodó „Országomat egy lóért!” kiáltással reszkettette meg a levegőt. Meghalljuk-e valaha a közfelkiáltást: „Országunkat egy politikusért, akinek nincs mintaszerűen kifaragott arculata!”?
    Visszatérve a csodás Draganovo faluhoz, ahol rongyos menyecskék faragták az ártalmatlan ügyefogyottak arculatát, az egyetlen lehetséges következtetés: Draganovo Európában volt/van, mielőtt még az Európa lett volna, vagyis szükségét érezte volna az arculatszobrászatnak. Hiszen mi tanítottuk meg Európát, hogyan kell paprikát ültetni, nem beszélve erről a természeti csodáról, illetve jelenségről: az arculatfaragásról, amely úgy terjed, mint kóbor kutyában a bolha: nem tudom, hogy van a Vadnyugaton, de itt nálunk nem esszük a paradicsomot a karóval együtt, ha az előbbin a közéleti személyiségeket, az utóbbin pedig a kiglancolt vonzó arculatot értjük. Hiszen a totalitárius szocializmusban kötelezően és össznépi összefogással merítettünk a gazdag szovjet tapasztalatból és a még gazdagabb szovjet nyelvből, így tehát az arculatnak az ember helyett (tyúkot a lóért) való ránk erőltetésével kapcsolatban csak ennyit mondok: Nyet. Érdekelne: az USA-ban, amikor az atombombákat szórták Japánra és a napalmokat Vietnamra, ki hozta ezeket a mélységesen emberbarát döntéseket: arculatok vagy emberek? Nézem a tévében, hallgatom a rádióban, amint értelmes emberek és embernők magyarázzák, milyen tudományos módon állítják össze (!) az adott pozitív, mi több, elragadó, sőt mi több, csábító arculatot, és ki tudja, miért, önkéntelenül azok a szerény és névtelen kollégáik jutnak eszembe, akik ama fizetett szolgáltatással keresik a kenyerüket, hogy kisminkelik az elhunytak arcát. Minthogy nem szeretem az idegen szavakat, ők engem még kevésbé, találgatásokba bonyolódom, mivel helyettesítsem az imagemaker szót: az arculatszobrásszal vagy a hullaszépítővel? Anyanyelvünket már gazdagítja a menedzselés és zombiasítás, legfőbb ideje, hogy keblére ölelje testvérszavukat, az imidzselést (arculatfaragást) is. Mivel az új jövevényszó az én alkotásom, jelentése felől magyarázattal tartozom: az imidzselés a zombiasítást váltja fel a politikai hullaszépítéssel és az erkölcsi roncsfelújítással.
    A műv(ész)i kidolgozású közszereplői arculatban az a legjobb, hogy könnyen és váratlanul, de elkerülhetetlenül megreped. Egy világszerte nagyra becsült államfőt egyszer csak zsíros megvesztegetésen kapnak, no nézd csak, kifogástalan arculata ellenére. A vezérnek bilincset kattintanak a csuklójára, és hiába a tudományosan megtervezett, glóriás arculat, a legbaljósabb imagemakerek és public relations-dámák sem tudják megmenteni, leporolják a tenyerüket, és egy búcsú-„pfuj”-jal újabb megbízók után néznek, még ékesszólóbb csekk-könyvekkel, mi sem természetesebb, így aztán az imagemaker egy kicsit mindig imagebetyár- és imagetróger-gyanús.
    Hajdanában „kenyeret és cirkuszt” jelszóval tartották kordában a tömeget. Több mint két vérzivataros évezred során talán sikerült az emberiségnek előrelépnie a „kenyeret és arculatot”-ig? Vagy ha egészen becsületesek akarunk lenni: „Coca Colát és arculatot”-ig? Csoda-e, ha a politikus, a vezető manapság többé-kevésbé, kényszerűségből vagy szabad akaratából, showman? Egy menedzser a lócitromot is el tudja adni, ha csábító a csomagolása, vagyis az arculata. Ebben az életben semmi sem véletlen: az sem, hogy a menedzsment gyanúsan emlékeztet a menazsériára.

Csíkhelyi Lenke fordítása

Rumen Sztojanov (1941) író, költő, műfordító. Hosszú évekig diplomata Brazíliában. A spanyol és portugál irodalom legismertebb fordítója Bulgáriában. Öt verseskönyv és három prózai kötet jelent meg tőle.