A hatalom nyomai

    Manapság egyre több olyan kötet akad a könyvesboltokban botorkáló olvasó kezébe, mely nem egyébre vállalkozik, mint a közelmúlt, pontosabban szólva, a kilencvenes éveket megelőző időszak bemutatására. S ráadásul teszi ezt (azaz írja) – többek között – egy olyan nemzedék, mely akkoriban gyerekként élte meg a kelet-európai diktatórikus rendszerek hétköznapjait. Mit lát egy gyerek, mit fog fel az őt körülvevő világból, vajon észreveszi-e a kényszerű hallgatást, a sorozatos hazugságokat, a megalkuvásokat, egyszóval mindazt, ami az elnyomó hatalomnak köszönhetően belengi az itt vagy ott élők mindennapjait. Dragomán György második regénye, A fehér király hasonlóra vállalkozik. Olyan könyvlelet, mely kordokumentumként is felfogható, s mely egy olyan korszak lenyomata próbál lenni, melyben a valóság abszurditása alakítja az emlékezet mélyéről felbukkanó történeteket.
    A regény hőse és egyben mesélője Dzsátá, a tizenhárom-tizennégy éves kamasz fiú, aki egy nap arra ér haza az iskolából, hogy édesapja éppen beszállni készül egy nagy szürke furgonba. Az autó nem fekete, azonban egyből felidézi a „nagy fekete autók” hangulatát, melyek egyszerűen megérkeztek az ember háza elé, aztán valaki kijött, beültették a nagy fekete autóba, s sokáig nem tért vissza. Dzsátá, mondhatni, szerencsés, válthat még pár szót apjával, akit sürgősen a tenger mellé visznek, mivel szükség van rá egy kutatóintézetben. Kegyes hazugsággal kezdődik Dzsátá története, aki szinte büszke arra, milyen fontos ember lett az apja, miközben egyelőre nem is sejti, hogy a „kutatóintézet” nem más, mint egy munkatábor a Duna-csatornánál. Az első hazugság, melyet aztán egyre több követ. Hazugságok, titkok, rejtélyek, melyek minduntalan átszövik a kisváros lakóinak életét, s melyek egyre inkább beépülnek a kamaszok mindennapjaiba.
    Dzsátá elbeszélése valójában már az apja elhurcolása után kezdődik, s a történetek nem fűzhetők fel egy egységes kronológiára. Az elbeszélő hol előre-, hol visszaugrik az időben, mintha az elbeszélt történet egésze töredékes lenne, mintha az emlékezet néhol kihagyna, néhol pedig erősebben működne. S mégis, a töredékesség ellenére is, kerek, egész történetet kap az olvasó, hiszen a befogadó képzeletére van bízva, hogy bizonyos hiányokat feltöltsön, hogy megtalálja a történeteket összekapcsoló, gyakran rejtett szálakat és bújtatott motívumokat. Csupán egyet emelnék ki, melyet már részben említettem is. A történet elején szürke furgon jön Dzsátá édesapjáért, mely aztán a Duna-csatornához viszi. A történet végén, a regény utolsó „felvonásában” a Dzsátá nagyapjának temetésére hazahozott édesapát az egyre forrósodó hangulat miatt újra elviszik. A fiú, kilépve a ravatalozóból, megpillant egy szintén szürke rabszállító kocsit, mely kifelé gurul a temetőből. A kocsi, amely először furgon, immáron rabszállítóvá válik. Valami történt közben, hazugságok lepleződtek le, titkokról lebbent fel a fátyol, s a kamasz kezdi egyre élesebben látni az őt körülvevő világot. A kocsi után rohanó fiú, mint a regény utolsó filmkockája, szintén hiányt, befejezetlenséget sugall, s ismét az olvasó képzelete következik.
    S hogyan jutunk az iskolából hazaérkező fiútól a botrányos temetésig: abszurd történeteken keresztül, melyek egy olyan világot tárnak szemünk elé, mely bárhol lehetett a kor Kelet-Európájában. Az állandó befejezetlenség hangulata lepi el az elbeszélt történeteket; a tér elemei is hiányosak. A játszótér avagy a grund, ahol a fiúk focizni szoktak, átépítés alatt áll. A munkások megérkeznek, leteszik a lakhelyül szolgáló bódét, majd befogják a fiúkat árkot ásni, s végül eltűnnek. Vagy az építkezés, ahol Dzsátá és a barátja halálos ugrásra készülnek, csak hogy ne kelljen egy hazugság miatt másnap az iskolában felelősséget vállalni. Hideg, töredékes környezet, melynek leírása azonban korántsem olyan aprólékos, mint Dragomán előző regényében, A pusztítás könyvében. Az előző kötetre erőteljesen rányomta bélyegét a táj, a város, a helyiségek részletező leírása, mely funkcióján túl talán kissé hosszadalmasra is sikeredett. A második regényben szintén fontos a környezet, azonban ez inkább csak élő háttér, a hangsúly a szereplők tettein, cselekedetein van. Igencsak emlékezetes az egyik fejezet; mintha A Pál utcai fiúk csatája elevenedne fel, mikor Dzsátáék a szomszédos utcai fiúkkal keverednek mindent eldöntő „háborúba”. Az ok pedig nem más, mint egy labda. Csakhogy a kamaszok csatájának meglehetősen vészjósló előjelei vannak: a bergmanncsövekbe gombostűvel élesített papírlövedékeket sodortak, s a hadüzenetként küldött, lefejezett fehér galamb sem ígért semmi jót. Majd a harc közben felfedezett lándzsa, melyre egy vérző, nejlonnal letakart fejet húztak – a távolból legalábbis úgy tűnt a fiúknak –, ennél is tovább viszi az olvasót. Golding A legyek ura című regényének ominózus fejezete idéződik meg, mikor Jack, a vadászok vezetője egy karóra húzza a lefejezett vadmalac fejét. Dragománnál végül kiderül ugyan, hogy az nem más, mint a labda, azonban a hátborzongató érzés ekkor már nem vonható vissza, mind a fiúkra, mind az olvasóra hatással van.
    Történik mindez valahol Kelet-Európában, ahol a hatalom megfertőzte az emberek legbensőségesebb perceit. S hogy miképpen látja ezt egy kamasz, aki éppen rácsodálkozik a világra? Sok mindent tréfaként fog fel, s az abszurd, megmagyarázhatatlan eseményeket a felnőttek kiszámíthatatlan világának tulajdonítja, legalábbis eleinte. Történik mindez Kelet-Európában, azonban a regényben szereplő gyerekek nevei közelebb visznek történetünk helyszínéhez: a Romulusz, Rémusz, Trajan nevek mind a román történelem fiktív részére utalnak, s ezáltal a kelet-európai régió mellett körvonalazódni kezd a hetvenes-nyolcvanas évek Romániája is. Mindezt azonban csak a nevek árulják el. Az elbeszélő nem részletezi a helyszínt, nem konkretizálja az adott várost. A diktatórikus rendszer a fontos, mely kiszámítja a benne élők minden lépését és gondolatát, s mely otthagyja nyomait az emberek minden mozdulatában; a rendszer, mely egy sakkgépre hasonlít, akit nem lehet megverni, csak akkor, ha megszegjük az általa alkotott szabályokat: „tudtam, hogy nem fogom hagyni, hogy megmattoljon, azért sem, és akkor kinyúltam, és lekaptam a tábláról a fehér királyt, az automata meg a kezem után nyúlt, csak úgy lassacskán, nyikordulva, én sokkal gyorsabb voltam, és az automata akkor hangosan felmordult…”

    Dragomán György: A fehér király. Magvető Kiadó, Budapest, 2005.

Vincze Ferenc