Harmincnégyben születtem.
Harmincnégy, negyvennégy,
Ötvennégy, ötvenhat.
Odáig eltelt huszonkettő,
Onnantól máig, bizony, ötven.
Mégpedig gyönyörű ötven.
Izgalmas és sikeres ötven.
Lázas és vitatkozós ötven.
Amatőrből profiba váltó ötven.
Kis keresetű, nagy szívű ötven.
„Majd minden ingyen lesz!”, negyven.
„Figyeld, ha megváltozik a rendszer”, negyven.
„Bukjon már meg ez a szocialista,
Ez a szovjetgyarmat-rendszer!”, negyven.
És a változás óta, talán tíz.
Igazi, nagy változás volt ez? Tíz-egynéhány.
Érdekes ez a régi-új kapitalizmus, majdnem tíz.

Diák, színész, rendező a régiben s az újban,
Igazgató a régiben s az újban.

Újra, de most már nagyon boldog színész, az újban.

Mi az, ami mégis annyira bánt, tizenöt?
Talán a közepes profiból erős amatőrbe váltó tizenöt?
Vagy az, hogy ha a futballról akarunk beszélni,
Akkor az edzőkről vitatkozunk?
Ha meg színházról, akkor hosszasan elmélkedünk a rendezőkről?
Profi focisták, profi színészek helyett bátor amatőrök.
Lehet, hogy hatalmas boldogságomban ez fáj?
Vagy csak azért, hogy legyen valami rossz is?
Ez is divat: Valami rosszat látok!… benned!

Leültünk páran, akik már éltünk akkor,
S akik még most is élünk,
Azokkal, akik csak hallottak róla.
S kiderült, hogy ők tudják jobban… és jobban is hangzik.

Minden úgy marad fönn, ahogy írnak róla,
Ahogy filmet csinálnak róla,
Ahogy kiválogatják a fényképeket róla.
Ami meg a szemtanú néma fejében van,
Az vele együtt sírba száll.

Elég sokmindenféleséget látott, aki velem egyidős.
Igazán boldogok lehetünk, mert mi már éltünk
A régi-régi kapitalizmusban, itt voltunk, amikor:
Behozták hozzánk azt a „szocializmusépítésnek”
Nevezett életformát:
Amikor háromévenként utazhattunk,
Háromévenként vehettünk autót,
Egyetlen párt volt, ahová beléphettünk, már aki akart,
Csodálattal nézhettük azt a gyönyörű kapitalizmust,
A rengeteg párttal, rengeteg autóval, lehetőségekkel,
Azt a messze levőt, az elérhetetlent,
Ahová csak disszidensként juthatott a bátrabbja,
Ahonnan hősként jöhetett vissza az ügyesebbje.

Egyszer csak idejött az, ahová vágyakoztunk,
Akár naponta utazhattunk, vehettünk autót,
Beléphettünk vagy alapíthattunk pártokat,
Lehetett akár öt lakásunk is, még üzérkedhettünk is velük,
Hurrá! Idejött személyesen a kapitalizmus!
Egy lépést se kellett tenni se előre, se hátra.
Nem is tettünk. Ki a fenének van kedve utazni, ha lehet?

Legyőztük Hitlert, legyőztük Sztálint, legyőztük Rákosit,
Mert ők már nincsenek, mi meg vagyunk.
És mindig az a győztes, aki talpon marad.

Magyarország a jövő országa,
Magyarország ki van jelölve a jóra,
Magyarország lesz Európa fővárosa.
Ez tény, még akkor is, ha jövő időben mondom.

Ma már rengeteg párt van, pillanatnyilag: kettő,
Minimum ennyi kell a szembenálláshoz,
Minimum ennyi kell az egyet nem értéshez,
Pedig az egyet akaráshoz több kellene.

Egy kör alakú parlamentet kellene építeni
Legalább öt-hat bejárattal,
Hogy megszűnjön a jobb- meg a baloldal,
Ami eleinte tétován fogta egymás kezét,
Mert közel volt a múlt, ami ellen létrejöttek,
Aztán jött a kutatás, hogy ki volt közelebb a múlthoz,
Aztán hajba kaptak, összegabalyodtak,
Most meg, ha nem mondanák,
Nem tudnám, melyik melyik oldal.

De így van ez jól.

Ötvenhattól mostanáig, ötven év,
Én meg már hetvenkettő vagyok.
Határozottan irigylem magamat,
Hogy ennyi mindent megéltem.

Jó volna még egyszer végigcsinálni!