Középkori pajzán költészet

A tizenegyedik század végén, a mai Dél-Franciaország területén kialakult „udvari szerelem” meghódította Nyugat-Európát. A lovag tiszteletteljes hódolattal, áhítatos rajongással tekintett a többnyire társadalmilag is felette álló, az anya-imágó mintájára elképzelt hölgyre. De a lovagok és trubadúrok nemcsak a kastélyok lefüggönyzött szobáiban, a pórnéptől kőfalakkal védett, zárt kertjeiben keresték a szerelmet. Az „út szélén”, a folyóparton különféle társadalmi osztályok (és különféle irodalmi-zenei hagyományok) találkoztak, hanem a költemények szerint itt adott randevút a középkori lovag a pásztorlánykának. Ebben a „nem megfelelő  emberekhez” fűződő szerelemben  helyet kapott nemcsak a  humor, a trágárság, az olykor-olykor plebejus hangvételű társadalmi tematika, hanem  a női vágyak is, melyek az udvari költészetben tabunak számítottak.
    A középkori obszcén költészetből, ebből a sajátos non-komformista költészetből Bánki Éva, Győrei Zsolt, Jeney Zoltán, Katona Tünde, Ladányi-Túróczy Csilla, Szigeti Csaba összeállításában közlünk egy válogatást.

(Bánki Éva)

Német

Kol von Niunzen
(XII. század)

Ahonnan mérgesen…

1.
Ahonnan mérgesen tilt ki e fránya nő,
Tenyérnél nem nagyobb bozót és legelő.
Ha szolgálatomért megkapnám birtokát,
Azon más férfiú már nem hághatna át.
Bizony, feltöröm én, úgy segítsen az ég,
Mert bár takarja most a hó, fér földjébe mag még elég.

2.
Szép hölgyemhez ültem, kedvem ágaskodott,
Igen felhevültem attól, mit láttam ott.
Engem ekképp föl nem csigázhatott
Egy szépség sem eleddig.
Ily kéjt csupán az a remény adott,
Mely jó szívén melegszik.

3.
Áldom e hölgy dicső nevét,
S hogy ő erényre mily dicsőn törekszik.
Ha hű marad, én is aképp,
Ha megveti, ki mit se vét,
Hát bökje át vásznát, ha ily tüzet szít,
A tűm, s fakasszon szép zenét.

Jeney Zoltán fordítása

Oswald von Wolkenstein
(1376–1445)

Kedvvel, keccsel…

Kedvvel, keccsel, bájjal s andalodón, ragyogón, szeliden, vidulón,
halkan, tündökölőn, kacagón, vígan, virulón
ébredj, úrnőm! Nyújtóztasd puha, gyöngéd
tested gömbölyü, fényes gyöngyét!
Két ragyogó szemeid vesd fel,
lopva figyeljed, leskeld:
égi mezőt föl nap heve pörköl,
szikrázó, aranyos tüzü láng.
Hát gyere, pördül a tánc!
Ékítsen koszorú, fűillatu pánt,
égszinü, mézszinü, rézszinü, vérszinü
kékes, mélylila, sárga virágból font csodalánc!

Még pihenőn, pihegőn már, még szuszogón, susogón már, úgy somolyogva
nyíljék mézes, kényesen édes szókra
felfeselő s feleselő, piros ajkad:
lángja szivem mélyén perzsel, sose hamvad,
s úgy éljek, hogy ezerszer
nyugtalanít és felver
mély álmomból, mely rád gondol,
s arra, mi hívogató e gyönyörteli rés,
míg mosolyog s megigéz,
benne fogacskák: tiszta, fehér kerités.
Mily nevető, hevitő, iruló-piruló
szép festmény, gyönyörű mintát ami híven idéz!

Húzná, hozná, vonzná szíve sietni, kiszedni, kivetni szivemből
azt a nehéz, elemésztő kínt, ami bent öl!
Mert hozzája fehér, kicsi melle ha érne,
gyötrelmem lecsitulna bizony s elalélne.
Gyógyitaná a csodás szép
lányka szivem meg másképp
mindama jajból, benne mi sajdul,
mint pajkos-víg gerjedelemre ha kel?
Szájon a szája, a nyelvhez a nyelv,
hasra hasacska feszüljön, a mellre kebel,
bőrhöz a bőr ér, pöndör szőrhöz a szőr –
édes kéj, örök-új, eleven, nem apad sosem el!

Győrei Zsolt fordítása