Merényi Krisztián

A pontyó halfaj kihalása

    Álmomban Pontyó barátom hallá változik.
    Ábrázata megduzzad, párnás szája csücsöri lesz, feje eldeformálódik.
    Másnap tanácstalanul bámulom. Miután a zsúfolt talponállóban megebédelünk, megkérdem tőle:
    – Nem kajáltál volna inkább kukoricát?
    – Menj a hülyeségeddel! Mi ez a baromság?
    – Álmomban hallá változtál, és felettébb idióta mosollyal úszkáltál egy trópusi tóban.
    – Szerinted én hal vagyok?
    Úgy kérdi, mint aki retteg a választól.
    – Néha olyan vagy, mint aki tényleg halasodik.
    Pontyó összeráncolja homlokát.
    – Érdekes, ezt mások is pedzegették a koleszban.

    Reggel telefoncsengetés ébreszt. Pontyó zokog a telefonkagylóba:
    – Nem hittem az ok nélküli átváltozásban. A franc essen bele! Épp a vizsgák előtt! De mitől? Mi a fészkes fenétől? Alárendelem magam. Beérem annyival, amennyi jár. Lemondok terveimről. Egy langyos tavacskában szeretnék élni.
    Meggyőzött, nem kételkedtem őszinteségében. Napról napra igénytelenebb lesz. Bevallja, hogy nem bírja sokáig. Könyörög, hogy segítsek. Óriásikat tátog; légszomj gyötri. Tőmondatokat böffent öblösödő hangján. Szavait alig érteni.
    Pontyót másnap vidékre szállítom bátyám nyaralójába. Nem árulom el tervemet, a közelgő tortúra elriasztaná.
    Tesóm borral kínál minket. Barátom mohón hörpinti fel. Az italba kevert altatótól hamarosan álomba merül. Becipeljük a műtőhelyiségbe.
    Leválasztjuk a fejet a testről. Az asztalra pakolt agy nagyobb részét testvéremmel találomra a hulladékgyűjtőbe dobja. „Csupán a helyet foglalta.” A kloákaként funkcionáló bélnyúlványt, a gyomor egy részét, a szívet és néhány létfontosságú, leegyszerűsített belső szervet a fejbe műtjük. Az agymaradványt visszaoperáljuk. A csücsöri szájat még csücsöribbé nyújtjuk. Így könnyen szippanthatja fel az iszapban hemzsegő férgeket és csigákat. „Az anyagcserével nem lehet gond.” Az összeillesztett fejre tőpontyuszonyokat varrunk. Hisszük, hogy a testidegen mell-, farok- és hátúszó megfelelően fogja mozgatni a duzzadt fejet. Az ér és idegsebészeti műveletek a legkomplikáltabbak.
    A testet hűtőkamrába fektetjük. Az átalakított Pontyó egy benedvesített szivacson szendereg. Sokszorosítjuk, majd a létrehozott hasonmásokat vizsgálgatjuk. Testvérem unottan:
    – Valamit elszúrtam, a többiek mérete eltér a szabványtól.
    A pontyómásokat a furgon egyik hordójába öntjük. A bugyborékoló fejhalak a fenékre süllyednek. Barátomat vizes rongyba csavarjuk. Kocsiba pattanunk. Óvatosan haladunk, nehogy összekoccanjanak. Súlyuk az egykilóstól (ilyen Pontyó) nyolckilósig terjed. A napfényes, elhagyott tavat néhol sűrű nádas borítja. Körös-körül zöld, vadvirágok, öblök. Ideális élettér. A példányokat a vízbe zúdítjuk. A hangszálak megmaradtak, reménykedünk, hogy talán némelyik fog beszélni.
    Bátyám ismét felmordul:
    – Bocs, de a kopoltyúval nem volt türelmem szarakodni. Tüdővel lélegeznek. Ha nem jönnek fel hamarosan, akkor kipurcantak.
    Kalkulációink szerint maximum öt percig bírják oxigén nélkül. Felszínre emelkedik az első. Kábultan slukkol a levegőből, majd alámerül. Sorban érkeznek. Engem csupán a farkuszonyánál piros masnival megjelölt barátom érdekel. Remélem, butulásának mértéke nem lesz nagyobb az eltávolított agy arányánál. Nagy sokára felbukkan Pontyó. Álmosan harap a levegőbe. Zavartan köröz a felszínen, sumákul leplezi, hogy felismert. Elégedettnek tűnik, magatartása rideg. Ez inkább afféle durcás közöny, mintsem az elhülyülés jele. Akárhogy hangsúlyozom a szavakat, ügyet sem vet rám. Végül egy felém irányzott bugyuta mosollyal társai közé merül.
    Elcsendesedik a víz. A környékre sötétség szakad. A felszínre emelkedő álmatag fejhalak apró körökben úszkálnak, melluszonyukat lebegtetik, háttal a víz színére fordulnak. Becsukódik szemük, csücsöri harmonikaszájuk kinyílik. Alvás közben sem merülnek el vagy billennek oldalra. Puha bölcsőként ringatja őket az éjsötét víz.

    Hajnalban kikocsikázom a tóhoz. A még alvó példányok távolabb sodródtak egymástól. A többiek bizonyára a fenéken kotorásznak zsenge táplálék után. Az életrevalóbbak a nádrostok közé, a csendesebb öblökbe vagy a vízbe nyúló fák ágaihoz fészkelték magukat.
    Pontyó az egyik legfrekventáltabb öböl tavirózsái között lapul. Közelembe csalom kedvenc Batári Gábor-versével; nagyot csobbant a katarzis-élménytől. Szemét úgy mereszti, mint egy vadidegenre. Kevés értelmet fedezek fel tekintetében. Melluszonyait alig mozgatja, helyben lebeg. Mintha csak azt kérdezné: „Mi jogon mersz engem, a tó urát megzavarni?” Felé nyújtom megmaradt csokoládémat. Nemes pózt erőltet magára.
    – Fenébe is! Ne nézz már ostobának! Tudom, hogy kéred! Vedd el!
    Darabig még játssza a durcás arisztokratát, de az olvadozó csokoládé láttán nem bír magával, összes idegszálával az édességre összpontosít. Ritmustalanul pislog.
    – Több nádast! Ide a csokit, te szemét!
    Csupán felületes problémák foglalkoztatják. A csokoládét odadobom neki.
    Másnap, ahogy a fűre telepedek, így fogad:
    – Hol a csoki, te szemét? Csoki kell! Francos férgek és csigák, félévet nem vizsgáztam. Se zene, se mozi. Anyu biztos keres.

    Hétvégén horgászni kezdek rájuk. Legalább szórakoztassanak, ha már ennyi energiát öltem beléjük.
    Fogok egy négykilósat kukaccal. Amint kiakasztom szájából a horgot, áradni kezd belőle a szó; megállás nélkül verseket szaval. Ámulva nézem a füvön vergődő, vérző egyedet. Benne öröklődött Pontyó lírai vénája. A meghatottságtól visszaengedem.
    Nem válik be a kukorica és a kenyérbél, tejcsokoládét tűzök a horogra. Nemsokára egy valamivel apróbbat fogok, ám az aljas a horog kiszabadításakor az ujjamba harap. „Ez még arra sem méltó, hogy felfaljam!” Visszavágom a tóba. Akkorát csattan, mintha palacsintasütővel sújtanék a tükörvízre. Alighogy elmerül, kiugrik a tóból, és fintorgó pofácskájából iszapos latyakot spriccel a képembe. Levegővétel után terebélyes karikákat rajzol a felszínre. Bekötözöm kezemet és folytatom a pecázást.
    A következő áldozat lefelel amerikanisztikából. Kiválóan teljesít, útjára engedem. Fogok még négyet, de nem visz rá a lélek, hogy eltegyem őket, mindegyikben van valami pontyós.
    Pontyó fején tavirózsával jelenik meg.
    – Hoztál csokit, te szemét?
    Odaadom a szokásos fejadagját, így legalább tisztességesen „végiglebegi” mondandómat.
    Hétvégére hazautazom. Este telefoncsörgés.
    – Halló, ki az?
    – Szervusz, Gabi néni vagyok. Tudsz valamit a fiamról? Állítólag veled látták utoljára.
    – Nem hinném… na jó, minek tagadjam, egyszerűbb, ha tisztázzuk. Gondolom maguknak is feltűnt, hogy, az utóbbi időkben mennyit változott.
    – Hogy mit csinált?
    – Hát… a szája kicsücsörödött, az arca párnásabbá, szeme vizenyősebbé…
    – Miféle badarságot hordasz össze? A fiam olyan, mint bármelyik fiatal. Áruld el, hol van!
    – Fejhallá műtöttük. Nem bírta elviselni az emberi létet, fulladt, értelmetlenségeket beszélt. Összehoztuk az álmát, hallá tettük. Testét hibernáltuk… De kérem, ne zaklassa! Retteg öntől!
    – Uramisten! Hogy tehettetek ilyet? Ehhez nincs jogotok!
    Elsírja magát. Azzal nyugtatom, hogy amennyiben fia a szárazon marad, elpusztul. Nem figyel rám, leteszem a kagylót.
    Sorra érkeznek a telefonhívások. Hol Pontyó barátai, hol a rokonok zaklatnak.
    Másnap reggel az anya ismét ostromol:
    – Ti vagdaltátok szét, tessék rendbe tenni! Kérjetek bármit, kivéve pénzt, mert erre nincs, de egy vasárnapi ebédet ötötökre is megfőzök, csak egyezzünk meg végre! Legalább a testet adjátok vissza.
    Az idegkimerültség hatására az anya hangnemet vált:
    – Figyelj, te szaros! Dutyiban végzed, ha nem értesz a szóból!!!

    Barátom tartja azt a jó ötvenes intelligenciaszintet, nem okosodik, nem butul.
    Cudarul beborul; frontok vonulnak át felettünk. Vadul dühöng az északi szélvihar. Nádszálak szakadnak ki az iszapból, fűzfaágak csapkodnak ostorként. Az anyavízből kiemelkedő víztaréj néhol egybekel a levegővel.
    A fejhalak ábrázatán félelem, bizonytalanság és a szokásosnál is ostobább kifejezés. Pontyó sem fest különbül a többieknél. Igyekszem szóra bírni. Csak pislog, mintha azt gondolná: „Nem ártana menekülni, Isten tudja, mi készül lesújtani az égből.”
    Pontyóék a partvonalhoz lapulnak. Néhányan a nádcsonkoknál és a növényzet között találnak menedéket. Egyikük a tó közepén lubickol. A vígan ficánkoló fejhal nem a bátorságot örökölte, hanem azt az emberi tapasztalatot, miszerint a természet kisebbfajta viszontagságaitól szükségtelen rettegni.
    Kihúzok egyet a partközelben billegők közül, beszélek hozzá, de az csak összefüggéstelenül sorolja a szavakat.
    Az óvatosan kiemelt Pontyó a középső ujjamba harap, szeme bekancsalodik, görcsösen remeg, mintha elbutulásának súlyosságával azonosulna. Végtagok híján, pánikba esve kívánja megértetni velem tehetetlen lázadását. Visszahullik a vízbe.
    Fejhalak emelkednek a víz színére, majd újabb példányok lökődnek fel élettelenül. A kóros butulás végezhetett velük. Vagy talán a szívük lázadhatott fel: nem pumpálja tovább a vért az ostoba agyba.
    Pontyó bújócskát, majd fogócskát játszik; eltűnik a kövek között, leúszik a mélybe, visszaevickél, mielőtt elkaphatnám, tovasiklik kezem közül. A sodródó tetemek között sem unja meg az incselkedést.
    – Ugye, hoztál csokit, te szemét?
    Átfagyott kezemmel a nadrágzsebemben kotorászom. Úgy startol az édességre, akár az ülepen szúrt pávián. Mohóságának csapdájába esik. Elkapom. Igyekszik ismét úgy fickándozni, hogy megharaphasson.

    A házhoz vezető úton fél métereket ugrál az autó.
    Barátomat négy óra alatt emberré műtjük. A száj csücsöri, szeme halványvizenyős. A frissen olvadozó test összerogy a teher alatt. Izotópikusan ingereljük, hogy elbírja saját súlyát. Bátyám ismét:
    – Bocs, megint elcsesztem valamit, de szarni és zabálni azért fog tudni. Kamatyolni tutira nem.
    Olyan bamba lett, mint egy taposott túrós rétes.
    Pontyó édesanyja az ajtó előtt várt ránk. Anyai ösztöne súghatta neki, hogy hamarosan megérkezik a fia. Átkarolja gyermekét, és a tévé előtti fotelbe ülteti.
    Naponta telefonálok. Az anya optimistán:
    – Sokkal jobb a színe, igaz még nem eszi, amit régen.
    – Beszél?
    – Nem, de csak idő kérdése…
    Évfolyamtársai és tanárai is benéznek hozzá, de nem maradnak sokáig. Én is ellátogatok Pontyóhoz. Ugyanabban a fotelban gubbaszt, lassan, sípolva veszi a levegőt.
    Édesanyja egy csészét hoz a konyhából, tartalmát kevergetve így szól:
    – Tudod, hogy a jövő héten lesz a születésnapja? Szép nagyfiú, bizony ám.
    Gyermekét simogatja és elkezdi az etetést.
    – Ez az egy, amit hajlandó megenni. Mennyit kísérletezgettem, amíg végre… Sokat fogyott, most pótoljuk a kilókat.
    Megcsörren a telefon. Az asztalra tett csészében különféle fajtájú, méretű férgek nyüzsögnek.