Kultúrateremtő ősemlékezés
Péli Tamás, a magyarországi hivatásos cigány képzőművészet megteremtője és korszaknyitó alkotója negyvenhat évet élt – felfokozott tempóval, magát nem kímélve, két végén égetve a gyertyát, kettős szorításban, a tiziani kor reményével és a közeli vég sejtelmével. Első olajfestményét tizenkét éves korában, 1960-ban festette, utolsó kiállított képeit 1993-ban szignálta. Alig több mint három évtized adatott neki, hogy kibontakoztathassa életművét. A szűkre szabott idő ellenére a teljesség élményét adó életművet hozott létre.
Mik ennek az életműnek a jellemzői? Péli indulása idején azt a célt tűzte ki maga elé, úgy hozza létre a maga festészetét, hogy egyben cigány képzőművészetet teremt, s ezt a művészetet bekapcsolja az európai képzőművészet áramkörébe. Ennek a kultúrateremtő programnak a kibontakoztatását a roma alkotó értelmiség s ezen belül a művészértelmiség leglényegesebb és legsürgetőbb feladatának tartotta. Egy interjúban 1993-ban kivételes éleslátással fogalmazta meg a megvalósításra váró programot: „Tulajdonképpen arra gondolok, hogy a cigányság Magyarországon hiába él itt hétszáz esztendeje, most kezd megszületni. Amíg az értelmisége nem jelent meg, legyen az bár egy kis szellemi elit, amely megvalósítja ezt a népet, megírja történetét, lejegyzi dalait, megfesti történetüket, megformálja az üzeneteket, s beviszi őket a kultúra világába, az örökkévalóságba, addig – ez minden más népnél is így van – nem válhat egyenrangúvá a népek közösségében.”
Péli már indulása idején rátalált arra az útra, amely alkatával, tehetségének természetével, céljaival összhangban volt. Azt a művészetszemléletet, stílust, amellyel maradéktalanul azonosulni tudott, a reneszánszban fedezte fel. Egybeesett mindez a családi tradícióval és a tágabb roma közösség hagyományával is. A művészettörténet nagy egyéniségei közül Leonardo da Vinci volt az, akinek nevét a romák jó része ismerte, akinek Utolsó vacsora című képe reprodukcióban, olajnyomatban nagyon sok roma családban szentképként függött a falon. Már képzőművészeti gimnazista korában a bűvkörébe vonta Pélit a reneszánsz festészet. Első-, másodéves lehetett, amikor társai gúnyolódásainak hatására kiűzetvén a kalandromantikából, s a többiek által művelt tanulmányrajzokat is unva, reneszánszos képeket kezdett festeni. Ezzel a törekvésével öntudatlanul is kapcsolódott a korabeli fiatal magyar festészetnek a reneszánszos és ikonos hagyományokhoz visszanyúló s abból megújuló irányzatához (Vak asszony – 1964–65; Nő, hajában aranycsattal – 1965; Krisztus és Bűnbánó Magdolna – 1967; Krisztus – 1967). Ez a reneszánszos inspiráció az amszterdami Képzőművészeti Akadémián töltött évek alatt tovább gazdagodott: „Nagyon gyorsan megtaláltam azt, hogy nekem mi tetszik, és azóta is egyfolytában, talán ennek a mámorában magamra lelve, különböző kalandokba keveredve, ide térek vissza, ennek a reneszánsz festészetnek és a barokknak a bűvöletébe” – állapítja meg már érett művészként, belső indíttatásairól és mestereiről szólva.
Ám Péli Tamás nem csupán művészetének éltető forrását találta meg a reneszánszban, hanem önmagát is reneszánsz egyéniséggé formálta. A reneszánsz számára az öntudatra ébredt, az élet teljességét megélni kívánó ember kitágult világát jelentette. Ezért idézi egyik költeményében félreérthetetlen azonosulással, egyszerre példaképként és cimboraként Cellini emlékét: „Magas volt az Angyalvár fala? / Jó volt zuhanni a szabadság felé? / Benvenuto Cellini nem félted a rendet. / Vágtatva nevettél pápák, királyok / haragján. / Jó lovak, szép cimborák voltak társaid. / Félted a halált, Te halhatatlan? / Bátor éjszakák, harcos nappalok / az ébredő Európában. / Reneszánsz templom-kupolák. Paloták. / Michelangelo, / kit – egy a száz közül – tiszteltél. // Benvenuto Cellini, de jó volt élni!”
Reneszánsz alkotóegyéniség a XX. század utolsó harmadában? Lehetséges ez? Megélheti-e az ember az élet teljességét egy olyan korban, amely őt folytonosan korlátozni akarja? S ami még nehezebb, megidézhető-e a művészetben az élet teljessége? Vagy legalábbis az élet teljessége utáni vágy ebben az egyre jobban elgépiesedő, elidegenedő, neurotikus világban? Lehet-e még tárgya a művészetnek nem csupán az emberi kapcsolatok kiüresedése, hanem olyan, elavultnak tekintett fogalmak, mint szerelem, barátság, hűség, szenvedés és életöröm, életvágy és elmúlás?
Az ideáljai és a kor valósága között feszülő ellentmondásokat Péli maga is érzékelte, s ugyanebben a versben, 1979-ben, harmincegy évesen, a kínzó problémát meg is fogalmazta: „Kőhalmazok közt nyújtózom, hogy / elérjem kezed egy csókra. / Nyakamon ül a XX. század, hazug / háborúk. Európa / lassan, fáradtan érlek el. / Ékszerész, szobrász, gyilkos Mesterem, / öreg csavargó.” (10 év magány)
Hollandiai periódusában alkotásmódja allegorikus és szimbolikus megjelenítésmóddal gazdagodott. Magyarországra hazatérve, egy évtizedes előkészület után, hozzáfogott monumentális terveinek megvalósításához. Munkásságának kiemelkedő alkotásai az 1972-ben a Budapest, XIII. kerületben lévő Dagály utcai Szabó Ervin könyvtár részére készített pannója. Három olyan magyar történelmi személyiséget állít elénk, aki magának Pélinek is példaképe volt: Julianus barát és Kőrösi Csoma Sándor útja a cigányság őshazakeresésére rímel, a hollandiai professzorságot odahagyó és Erdélybe visszatérő Apáczai Csere János pedig saját hollandiai tanulmányait és Magyarországra való visszatérését juttatja eszébe.
„Ez a három nagy magyar, aki nekem példaképem, az én életutamnak is meghatározó figurája. E nélkül a triptichon nélkül nem tudtam volna a tiszadobi képet sem olyan tempóban és olyan higgadtan elkészíteni, és úgy, hogy közben az a bizonyos kettős aranypánt is meglegyen a képen.” A triptichon szimbolikus kép. Kőrösi Csoma Sándor feje felett ott a magyar trikolór az indiai zászlóval, a felröppenő turulmadárral, amelynek koronája a Nap, mégpedig egy napkerék. Ily módon a magyar, a cigány és az indiai szimbolika ötvöződik a képen. A Julianus barátot idéző kompozícióba a Fehérlófia monda szövődik bele:
„Ilyen üzeneteket tartalmaz ez a kompozíció. Nagyon szeretem ezt a képet. A pannót különben nem fizették ki, mert túlzottan magyaros vállalkozásnak minősítették. Le kellett volna bizonyos motívumokat festenem róla, a trikolórt, a turult, meg Julianus barátot. De én nem festettem le, mert azt mondtam, hogy nálam ez nem üzleti kérdés. A kemény avantgárdot ekkor már elfogadta a művészetpolitika, mert talán nem tudták, hogy miről van szó, de amikor ilyen konkrét volt az üzenet, akkor a kulturális politikának nagyon kemény volt az ellenállása. Én azonban a voksom letettem az asztalra egy olyan, a magyar identitásomat igazoló képpel, mint amilyen a Szabó Ervin könyvtárbeli pannó.”
A másik mű, a Születés című, 42 négyzetméteres pannó a művész legnagyobb monumentális alkotása, amely a cigányság születését, történelmi útját, vándorlását és Magyarországra érkezését, a magyar társadalomba való integrálódását jeleníti meg. A pannó központi figurája Káli, az ősanya, aki fiút szül. Minden motívumsor az ő személyének rendelődik alá. Mellette egy nomád fejedelem (istenség?) lovon. A kép az idő múlását és az időtlenséget egyaránt sugallja. A születés nincs pontosan időhöz kötve, folytonos, újra és újra megtörténhet, megtörténik. Ebben az időtlenségben, ennek alárendelve jelennek meg a vándorlás jelenetei, a cigánymesterségek képviselői, a kovács, a cigányság és a magyarság közös történelmének epizódjai, a cigányok részvétele a magyarok szabadságharcaiban, a Bocskai-felkeléstől, Thököly kurucain át, a Rákóczi-szabadságharcig és 1848-ig. A mű gazdag szimbolikus állatmotívumokban is. A már említett kígyómotívum mellett megjelenik a galamb mint a béke és tisztaság szimbóluma, és baljós jelentéssel egy fekete, hollószerű madár meg egy hatalmas ragadozó madár, a pusztítás jelképeként. A ló nemcsak a nomád istenség hordozójaként ábrázolódik a képen, hanem harci paripaként és a cigány ember társaként, szenvedő és beteg állatként is.
Péli hideg és meleg színek ellentéteire építi kompozícióját, ám a színerőt visszafogja, mély tüzűvé, fojtottá teszi.
A Születés egyszerre fogalmazza meg a cigányság vándorlását, Magyarországra érkezését és a magyarsággal közös történelmét. A pannónak az idők folyamán legendája támadt. Az elmúlt három évtized során a cigány és magyar értelmiségiek egyaránt sokan elzarándokoltak Tiszadobra, hogy megtekintsék a grandiózus művet. Péli tanúja volt egyszer egy iskolai csoport látogatásának. A terembe belépő zsivajgó, beszélgető-nevetgélő gyermekek a pannót meglátva hirtelen elnémultak. Hatalmába kerítette őket az a szuggesztív atmoszféra, ami a műből áradt. Az időtlenség tartományában élnek ennek a monumentális képnek a figurái, és különös, súlyos csendje van az egész műnek.
Péli 1988-ban hozzáfogott a Jézus-problematika megfogalmazásához. Jézus személyisége pályája kezdete óta foglalkoztatta. Tizenhat éves korában megfestette Krisztus és Mária Magdolna című kompozícióját, majd a Krisztus-festményt. Hollandiában 1970-ben megalkotta ennek a periódusnak kiemelkedő darabját, a Cigány Krisztust. Ezt követően két évtizedig hordozta magában a Krisztus-problematikát, s az elmélkedések és tapasztalatok eredményeként hirtelen megfogalmazódott benne a képsorozat terve – februártól áprilisig, két és fél hónapos, hatalmas iramú munkával megfestette a 15 képből álló Jézus-sorozatot, amelynek teljes felülete nagyobb, mint a Születés című pannó mérete, több mint ötven négyzetméter, tehát ha összeraknánk az egyes táblákat, egy ötven négyzetméteres ikonosztáz állna össze belőlük. A sorozat képei a különböző sorsélmények és magatartásformák drámai erejű, szuggesztív megidézései. A jézusi út és áldozatvállalás drámai-pszichikai csomópontjait fogalmazza meg az elárultatástól a szenvedéseken, a megkísértésen át a feltámadásig, egyszerre érzékeltetve az emberi és az isteni együttlétét. Különböző sorsokat, magatartásformákat szembesít és ütköztet a Jézus és Júdás, a Jézus, Pilátus és Kajafás, valamint a Jézus és Tamás című kompozíciókon.
A sorozat portréiban megfogalmazódik a negyvenéves művész mindazon tapasztalata, amit az emberi jellemről, sorsról, hűségről és hűtlenségről, tisztességről és aljasságról, hitről és kétkedésről szerzett addigi életében; s egyben számvetés és ítélkezés is ez egy eresztékeiben recsegő-megroppanó, korrupt világ fölött, és figyelmeztetés is a rendszerváltozás előestéjén. A Jézus-sorozat kijelöli azokat a morális alapokat, amelyekre lehetne és kellene építkezni.
Grafikai gondolkodására és kifejezésmódjára elsősorban Szalay Lajos, a legjelentékenyebb XX. századi magyar grafikus munkássága volt felszabadító hatással. Szalay mondta egyszer tréfásan, hogy a magyar grafika kitalálta a törvénytelen apa fogalmát. Valóban, voltak, akik kölcsönöztek kifejezőeszközöket Szalaytól, ám elhallgatták ezt az inspirációt, ezért többnyire nem is tudták végigvinni a nevezett hagyományt. Péli viszont nyíltan és örömmel hivatkozott erre a szellemi találkozásra, és tovább is vitte, beolvasztotta ezt az inspirációt, gazdagítva jellegzetes pélis grafikai gondolkodás- és kifejezésmódját. „Hát ezt pluszként merem vállalni – állapítja meg Szalayról szólva –, mert aki azt mondja, hogy nem hatott rá Szalay, az hazudik. Velem kortárs művész ma alig van, aki ki tudott volna csúszni a hatása alól.”
Képviselőként a gyakran unalmas vagy vitára késztető interpellációk alatt is rajzolt. Rajzait padtársa és képviselőtársa, Kiss Péter külön kötetben, Parlamenti jegyzetek címmel még a művész életében megjelentette. E rajzok egy része az interpellációkhoz fűzött szatirikus grafikai széljegyzet. Más részük markáns korkép a kilencvenes évek közérzetéről, pszichikai, magatartásbeli és társadalmi konfliktusairól, a világ belső egyensúlyvesztéséről. Mintha csak Radnóti Miklós gondolatmenetét folytatná: „Mindig gyilkolnak valahol, / lehunyt pillájú völgy / ölén, fürkésző ormokon”. Egymással viaskodó emberek, üldöző és üldözött, az erőszak különböző formáinak kivetítése acsargó és kiszolgáltatott állatfigurákba, a férfi és nő kapcsolatának ideális és torz formái jelennek meg rajzain, gyakran groteszken, expresszív, fantasztikus víziószerűséggel.
A magyarországi roma képzőművészek között ő volt a festőkirály. Tehetsége, iskolateremtő-képessége és egyéniségének vonzereje, kisugárzó hatása folytán központi szerepet játszott a cigány képzőművészek között, sőt, mondhatni, az egész roma művészértelmiségnek meghatározó erejű vezéregyénisége volt.
Péli a reneszánsztól és a barokktól inspirálva, az európai és a keleti kultúra jelképeihez visszanyúlva sajátos, egyéni, mitikus, mitologikus művészetet teremtett. Az archaikusat és a mait ötvözte ösztönös erővel és tudatosan is művészetében. Önnön sorsélményeit, személyes életének mozzanatait, szituációit is mitikus síkra tudta emelni. S ezzel a mitikus képi gondolkodással létezésélményünket mérhetetlenül kitágítja, a köznapi esetlegességből, szürkeségből kiemelve méltóságot ad az emberi sorsot kifejező gesztusoknak, és bekapcsol bennünket a létezés megszakíthatatlan folyamatába. Művészetének ez ad különleges szuggesztivitást és egyediséget. „Minden embernek van ősemlékezete a génjeiben. Ezért emlékezünk, emlékezhetünk a sárkányokra… Az ősemlékezés teszi lehetővé, hogy mítoszokat teremtsünk, és a mítoszokkal mint valósággal is szembesüljünk… Talán ez az oka, hogy ilyen jó barátságba kerülök én nagyon távoli korokkal. S hogy ez mérhetetlenül felbolydít, ez csak azért lehet, mert ha nem is a testem, de ennek tartalmaként a lelkem, vagy nem tudom, minek is nevezzem, megjárt már évezredeket…”
Kerékgyártó István