Határ Győző

Kötyköli János

    Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Kötyköli János. Azt mondja a felesége Kötyköli Jánosnak:
    – Ide hallgass, te Kötyköli János! Én most elmegyek a vásárra, de úgy vigyázz a kotlósomra, csibéimre, mint a szemed világára; mert ha nem, hát lesz nemulass!
    – Sose félj, kedves feleségem – fogadkozott Kötyköli János – nem lesz abban hiba.
    Az asszony elment a vásárra, Kötyköli János pedig a csibéket terelgette, hajtogatta; még énekelt is nekik:

nem szaladgálsz, nem csipogsz
irgumburgum sírni fogsz
tyúk-mamához kot kot kot
bujjon aki jóllakott
minden napra új mesét
hallhatnak a jó csibék

    De bizony a csibék addig szaladgáltak, addig csipogtak, míg Kötyköli János is megunta a dolgot. Cérnát fogott, az egyik kiscsibe lábát a másikához kötötte, azét meg a harmadikához – és így tovább, körbe-karikába; a legutolsót pedig odahurkolta tyúkmama sarkantyújához: majd csak elkapirgálnak így is – gondolta –, de nem mennek messzire. Hogy ezt így elvégezte, Kötyköli elálmosodott és édesdeden elszenderedett.
    Alig aludhatott egy sort – jön ám a nagy fene héja. Lecsap a héjamadár a tyúkra, viszi-ragadja – de mert a kiscsibék is hozzá vannak kötve, elragadja tyúkanyót csibéstül, és elszáll velük a sűrű fellegeken át.
    Felébred Kötyköli János, dörzsöli a szemét; de bizony akárhogy dörzsöli – sehol a tyúk, sehol a kiscsibék. Inába szállt a bátorsága nagyon, mert már hallotta az asszony szekere zörgését. Hová fusson, mitévő legyen? Nem sokat gondolkozhatott, beszaladt a házba s bebújt a kemencébe.
    Hazajön anyjuk, keresi-kutatja: se csibék, se Kötyköli.
    – Kötyköli János! Hol vagy, te Kötyköli János? Merre bóklálsz, te semmirekellő, hová tetted kotlósomat, csibéimet? Gyere elő, te mákvirág, hadd hasítok szíjat a hátadból!
    Kötykölinek még a foga is vacogott a meleg kemencében, amikor ezt hallotta.
    – Az üstöködnél fogva hozlak le a padlásról, úgy tépázlak, te Kötyköli, úgyis tudom, hogy oda bújtál! – hajkurászta az asszony. Csak úgy arramenet belenéz a kemencébe, s látja ám, hogy odabenn két szem parázslik.
    – Még van egy kevés parazsam – gondolja –, majd előbb megrakjuk a kemencét, s utána megkeressük Kötykölit.
    Azzal már hajigálja is befele a rőzsét, a fát; egy nagy hasáb akkorát ütött Kötyköli lába szárán, hogy a szegény párája feljajdult.
    – Jaj, édes feleségem, itt vagyok, csak ne bánts.
    – Jöszte elő mindjárt, lánchordta Kötykölje! – förmedt rá az asszony, és egy virgácsot tüstént felkapott.
    Kötyköli pedig előmászott a kemencéből; de olyan igaz, amilyen koromfekete volt, a nagy ijedtségtől oly hófehérre változott, mintha lisztben hempergették volna. A felesége nekiállt és úgy eldöngette Kötykölit, hogy maga is megsajnálta: megmosdatta, kibékült vele és odaadta a vásárfiát.
    A következő héten azt mondja az asszony Kötykölinek:
    – Ide hallgass, te Kötyköli János! Én most elmegyek a vásárra, te fejd meg a tehenet és tedd a tűzre, amennyi teje van, de vigyázz, hogy ki ne fusson! Mindenen ott legyen ám a szemed, mert amilyen tutyimutyi vagy, még a fedelet is ellophatják a fejed felől. Hát úgy vigyázz, ha kedves az irhád!
    – Sose félj, kedves feleségem – fogadkozott Kötyköli János –, nem lesz abban hiba.
    Alig szekerezett el az asszony, Kötyköli mindjárt dologhoz látott. A tehenet megfejte, a négy lábát összekötözte, és akármilyen keservesen bőgött, feltette a tűzre; a sajtárt meg a szoba közepére, s kívülről jól rázárta az ajtót a tejre, hogy ki ne fusson. Még egy liszteszsákot is odahengergetett odakint az ajtó elé, maga meg lehevert a fűre, és le nem vette szemét a ház fedeléről, hogy el ne lopják. S azt dúdolgatta:

innen ugyan uk-muk-fuk
se tej koma ki nem fut
se sajtár se házfedél
olyan nincs hogy lába kél!
Süti már a tehenet:
mondva volt Kötykölinek

    Hanem a nagy figyelésben elnyomta az álom. A tehenet odabent éktelenül sütötte a tűz; keservesen elbődült, elszakította kötelékeit, felrúgta a sajtárt. A tej ráfutott a tűzre és a nagy sistergéstől a szegény jószág úgy megijedt, hogy kétakkorát ugrott, mint a kémény, szarvára kapta a fél háztetőt és világgá szaladt vele.
    Felébred Kötyköli, látja, hogy ellopták a fedelet, rosszat sejt – bekukucskál az ajtóhasadékon. Majd holtra vált attól, amit odabenn látott; hát még, amikor meghallotta az asszony szekere zörgését.
    Uccu, hátraszaladt, és belebújt a legnagyobb szalmakazal legközepébe.
    – Kötyköli János! Hol vagy, te Kötyköli János? Merre bitangolsz, kutyafülű? Hová tetted friss tejemet, egy szem tehenemet, házam felől fedelemet? Gyere elő, hadd hasítok szíjat a hátadból!
    Kötyköli úgy reszketett, hogy vele reszketett az egész szalmakazal, s körös-körül csak úgy hullott a szalma. Arra kerül az asszony a vasvillával, s látja ám az előkandikáló árvalányhajat férjeura kalapja mellől.
    – Nem jössz elő mindjárt, te Kötyköli? Azt akarod tán, hogy vasvillával csiklándozzalak?! – kiáltotta az asszony, és megtúrta a kazlat a villával.
    – Jáj! Váj! – bújt elő Kötyköli. – Itt vagyok, édes feleségem, csak ne bánts!
    – Még hogy ne bántsalak, lánchordta Kötykölije?! – förmedt rá az asszony, és a vasvillával úgy eltángálta a remegő Kötykölit, hogy maga is megsajnálta. Akkor kibékült vele, megmosdatta s odaadta a vásárfiát; hanem a szalmakazal, amibe Kötyköli bújt, még harmadnap is reszketett.
    – A következő héten azt mondja az asszony Kötykölinek:
    – Ide hallgass, te Kötyköli János! Én most elmegyek a vásárra, te láss hozzá a tollfosztáshoz, hogy két dunyháravaló legyen, mire visszajövök. Ne vigyázz semmire, mert azzal csak galibát csinálsz: jobb is, ha semmit nem mondok az ilyen sülefüle kétballábasnak; hiszen ha a tó partján ülnél s őriznéd a vizet, még azt is ellopnák mellőled.
    – Sose félj, kedves feleségem – bizonykodott Kötyköli –, nem lesz abban hiba!
    Az asszony elindult a szekéren, de Kötyköli sokáig vakarta a füle tövét. Bántotta nagyon az önérzetét, hogy ennyire semmibe veszik, és erősen fogadkozott, hogy most ez egyszer megmutatja, milyen legény. A zsákot meg a fosztani való tollat levitte a partra; de még előbb vastag istránggal, kötelekkel keresztül-kasul lekötözte a tó vizét, hogy el ne lopják egykönnyen. Azzal hozzálátott nagy buzgón, és csakhamar annyi tollat fosztott, hogy tíz dunyhát is meg lehetett volna tömni vele; közben fél szeme folyvást a vízen volt és ilyesformán énekelt:

tollat foszt és fütyörész
víz-őrízni van itt ész!
Kifog ő a tolvajon:
Van-e huncutabb vajon
s cselesebb Kötykölinél?
mire nem jó a kötél?!

    A nagy tollfosztásba úgy belefáradt Kötyköli, hogy nemsokára elnyomta az álom és hangosan horkolva fújta a kását; de olyan derekasan fújta, hogy minden kásafújtatásnál egy marékravaló fosztott tollat belefújt a tóba. Szellő is kerekedett, az is segített, és csakhamar mind a toll – fosztott, fosztatlan – ott úszott a tó színén. Történetesen arra vetődött egy mutatványos varázsló, aki szelídített sárkánnyal járta a vásárokat. Azt mondja a hétfejű sárkány:
    – Úgy ihatnám a tóból, édes gazdám, álljunk már meg egy szempillantásra.
    – Nem bánom, igyál, SURUMBURUM Sárkány (így hívták a Hétfejűt), csak arra vigyázz, lelkem, hogy el ne oltsad a tüzedet a torkocskádban; mert akkor nem bámul majd a jó nép.
    – Vigyázok, már hogyne vigyáznék, édes gazdám, csak hadd küldök le minden torkocskámon egy kortyocskát – felelte SURUMBURUM. Azzal a hét fejével a magasból máris ráereszkedett a tóra, és itta, itta.
    – Elég lesz már, lelkem SURUMBURUM – intette a gazdája –, mi lesz a tüzeddel?
    – Hiszen még alig ittam, alig egy gyűszűnyit – dorombolt szelíden a sárkány, és tovább vedelt. Addig itta a hét fejével, amíg mind ki nem itta a tó vizét. Az ám; csakhogy a vízen úszó toll kaparni kezdte a torkát, s kegyetlenül megköhögtette. Egyszerre köhögött mind a hét feje, de már csak füstöt okádott, s ettől a füsttől aztán meg is fulladt. A döglött sárkány elnyúlt a parton; a gazdája mérgében még rúgott is rajta egyet-kettőt, csak akkor kezdte megsiratni, amikor hitvány gebéjén már ott poroszkált a hegyek mögött.
    Felébredt Kötyköli is, és tágra meresztette a szemét. Ahogy a sárkányt meglátta, talpra szökött és usgyi, úgy elfutott az úton, hogy hátra se nézett – azaz hogy csak futott volna; mert látja ám szembejövet az asszonyt – javában szekerezik hazafelé s messziről kiáltozza:
    – Kötyköli János! Hol vagy, te Kötyköli János?!
    És pattogtatja ostorát. Hová bújjon hamarjában? Szalad a szérűre, hátraugrik a méhesbe, és bebújik az első kaptárba.
    – Zzzz! Zzzz! Zzzz! – dongták körül a méhek a betolakodót. Éppen százezren voltak. Beleeresztették Kötykölibe mind a százezer fullánkjukat, és ezt már Kötyköli sem állhatta.
    – Ujjujjuj! Jájjáj! Édes feleségem, itt vagyok, csak ne bánts.
    – Hová tetted a tavat? A tóból a vizemet? Így fosztod a tollamat?! Hogy a kakas csípjen meg!
    Az asszony az ostornyéllel olyan istenesen elhegedülte a Kötyköli János nótáját, hogy maga is megsajnálta – mindjárt megbékélt és odaadta neki a vásárfiát; csak akkor vette észre SURUMBURUT, a Sárkányt.
    – Hát ez a Hétfejű miféle? Csak nem te ölted meg, te Kötyköli?!
    – De bizony hogy én! – mondta foghegyről, peckesen dülleszkedve és a sárkánydögöt fitymálva Kötyköli, mert már a vásárfiával játszott. – Eddig jó komák voltunk, de ma igen megharagított.
    – Komád a sárkány?! – kérdezte az asszony, és reszketett, mint a nyárfalevél.
    – Hát.
    – Az a nagy Hétfejű?!
    – Az, aki volt. Sose félj, anyjuk, amíg Kötykölit látod! – mondta János. Beszaladt a házba, előhozta a nagy disznóölő kést és felvágta a sárkány hasát. Hát, uramfia, akár hiszitek, akár nem. Előkerült minden, a kotlós a csibéivel, a tehén, a ház fedele: mind felfalta útközben ez a kóborjáró sárkány, a mutatványosé, SURUMBURU aki volt.
    Volt is nagy öröm Kötyköliéknél, s attól kezdve az asszony is nagyobb tisztelettel nézett Sárkányölő Kötyköli Jánosra.