Druzsin Ferenc

Szabad száj – rendületlenül!

Arany János szatirikus pársorosai

    Bár Arany nem beszélt úton-útfélen élet- és művészetfilozófiájáról, költeményeiben és leveleiben világosan kirajzolódik, olykor szinte „tételesen” meg is fogalmazódik alkotótevékenységének vezérlő elve. A Buda halálában¹ ezt olvashatjuk: „Józan okos mérték. Ez folyamok partja, / Mely rohanó tettek árját visszatartja.” Egyik levelében² alkotó személyisége rejtegetett, egyéni sajátosságát beszéli ki: „Én csak bizonyos objectiv állapotban tudom kezelni az érzelmeket. Hol valami engem közelről, mélyen sebez, ott hallgatok.”
    Valóban: a Tolditól a nagykőrösi évek lírájáig, a Buda halálától az Epilogus „objectiv” humoráig ez jellemzi az Arany-életművet. Ha némelykor mégis túlcsap az indulat a kijelölt „mértéken”, hogy ne kényszerüljön hallgatásra, elrejti arcát is, lelkét is valamilyen tárgyias kép, archetípus vagy metafora mögé, és Bolond Istókként, szőlős gazdaként, „a fák sebeit kötöző” kertészként, halottait elsirató Ráchelként szólal meg.
    Ismerősek ezek az Arany-szerepek; a „nagy” művek túlnyomó része e pozíciók valamelyikéből keletkezett.
    Vannak azonban – kiváltképp a hatvanas évektől kezdődően – a fő sodor mögött olyan apró, pár soros írások, amelyekben legfeljebb félig-meddig sikerült az elrejtőzés. Többnyire aktuális közügy, amit bennük szóvá tesz, és mintha nem is nagyon akarná titkolni: én szólok, közügyben szólok, szóemelésem szatíra!
    Ezt a félig „takarásba” húzódó Aranyt, aki súlyos dolgokat mond ki a kis versek fedezéke mögül, kevéssé ismerjük. Maga a költő nem jelentette meg pár soros „felvetéseit”, nem sorolta be a két „összes” egyikébe sem. Először fia, Arany László bocsátotta az olvasók elé; tele bizonytalansággal a lépés helyességét illetően. A Hátrahagyott versek „Bevezetésében”³ ezt olvassuk:
    „Vajon érdekkel fogadja-e mindezt a közönség? Vajon éppen a leginkább érdeklődők nem csalódnak-e várakozásukban (…)
    De vajon nem ártok-e a közzététellel a boldogult emléke iránt tartozó kegyeletnek is? Szabad-e az alkotó művész műtermének minden forgácsát köz-szemlére tenni? Szabad-e a költő terveinek, eszméinek, ötleteinek kidolgozatlan vagy félig kész darabjait föltárni a világ előtt?
    S ha egykor majd lehetne is: elérkezett-e már erre az idő?”
    Ma már ez nem kérdés. Mára feladat lett belőle: a legértékesebbeket az olvasók figyelmébe kell ajánlani.
    Három „pársorost” emelek ki közülük – majdnem találomra; nem több és nem más céllal, mint hogy láthatóvá tegyem Arany János költészetének azokat az értékeit, amelyek nehezen kapnak nyilvánosságot. Arany László megítélése szerint csupán a „Rögtönzések, tréfák, sóhajok” és a „Forgácsok” összefoglaló címet érdemlik, a Kritikai kiadásban pedig Mondacsok ezek, és Forgácsok, tréfák⁴, s a VI. kötetbe szorulnak. Ezekben a rövid versekben – immár hányadszor rugaszkodom neki a kimondásnak – a bátran, határozott szóval bíráló Arany János szólal meg, mégpedig közéleti-politikai szatírában. [Olyan versekről van szó, mint a Mondacsok közé sorolt Félmagyarság (1860), a Cilinder (1860), a Demokrata-nóta (1867), az Emlékre (1869); a Forgácsok gyűjteményéből pedig a Báró Kemény Zsigmondhoz (1865), a Civilizáció (1877), a Régi adoma (1879), a Hasadnak rendületlenül (1880 körül) és mások.]
    A három vers, amelyet írásomban szeretnék bemutatni: a Cilinder, a Civilizáció, és a Hasadnak rendületlenül.

    Cilinder. A Kritikai kiadás VI. kötete a költemény szellemi-történelmi környezetéről az alábbiakat írja:
    „1860-ban tüntetésül országszerte divatba jött a magyar viselet. (…) Arany nem volt barátja a külsőségekben nyilvánuló hazafiaskodásnak, különben is visszásnak találta a felemás magyarkodást: attilához a pantallót, kaputrokhoz a csizmát.”⁵
    Más baja, lényegesebb kifogása volt Aranynak, mint ami a kritikai kiadásban olvasható; a hatvanas évek elején zajló „átöltözés” (átöltöztetés?) mint politikai „mozgalom” – az nem tetszett neki. Úgy látta mindezt, mint a politika rugójára mozgó világot, össznépi bábjátékot. Hogy ne kelljen elhallgatnia vagy félig-kimondással beérnie; ahogy a nagykőrösi évek lírájában, most is tárgyiasította a bajt: átemelte a jelenséget egy általánosabb, tárgyira tompított képbe, majd pedig a jelenség metaforisztikus képiségébe. Így lett a négysoros vers „főhőse” és mindenfajta üres külsőség metaforája a cilinder, s így vált kimondhatóvá az egyébként kimondhatatlan.
    A négysoros szatírában (úgyszólván Kölcsey „előírása”⁶ szerint) megvan a komikum elengedhetetlen feltétele, az „elmésség”.

A kalapom cilinder,
Nem holmi csekélység:
Ha fölteszem: magasság,
Ha leveszem: mélység.

    Az „elmésség” az első rápillantásra nem más ebben a négy sorban, mint a népi észjárás kedélyes, megmosolyogtató szellemessége. Kis odafigyeléssel kiderül: a szellemesség ezúttal a komikum egyik válfaja, a tiszta komikum, amely Barta János szerint „önmagában megálló, transzparencia nélküli (…) világ: a nevetés tiszta fluiduma.”⁷ Ahogy a népi észjárás nyelvi produktumaiból, a szólásokból, a közmondásokból, Arany soraiból is „tanulság”, mégpedig talányos színezetű tanulság süt ki. Ha a két utolsó sor végére odaillesztenénk a kérdést: Mi az?, szabályszerű találós kérdés lenne belőle.
    Azzal, hogy a szellemesség, minden könnyedsége ellenére vagy éppen azáltal, eléri a tiszta komikum mértékét, igazat adva Kölcseynek, „behatását aesteticává csinálja”⁸. Ám az alaposabb olvasat felismerteti velünk, hogy „a nevetés tiszta fluiduma” mögöttesében mégis ott bujkál valami „transzparencia”-féle, azaz felismerszik az Arany-vers „bensőségértéke”⁹. Felismerszik az, hogy a „magasság” és a „mélység” az általános emberi értékrendben átellenben vannak, továbbá, hogy bár elvileg a gondolati, tartalmi „mélység” az érték, a gyakorlatban a „magasság”, jelesül a „cilinder” a társadalmi érvényesülés jelmeze. Ez a „hiba”, Bergsonnal szólva ez a „komikus hiba”¹⁰ – az imént elmondottakból következően – a társadalom megítélésében nem számít hibának, így a tiszta komikum korrekciós szerepében, jótékony terápiájában nem lehet bízni.
    Nem bízta rá „ügyét” Arany János sem: „aesteticává” csinált négysorosában a tiszta komikum és a bensőségérték egymásra (egymásba?) vetítésével megteremtette az érem harmadik oldalát, a néhány sorba tömörített közéleti-politikai szatírát.
    Ha az általános értékrend képleténél egy fokkal konkrétabb jelentéstartalmú képet is kipróbálunk, akkor újabb értelmezhetőséghez jutunk, ráadásul nemcsak konkrétabbhoz, hanem valószínűbbhöz is.
    „Ha fölteszem: magasság (…)”
    Nem nehéz megérezni Arany János állításában a szatírát: ez a „magasság” lényegét tekintve ál-magasság, látszat; olyan magasság, amely nem ember-voltunk lényegéből származik: ez tárgy-lényegű, cilinder-lényegű!
    „Ha leveszem: mélység.”
    Ha „leveszem”: lefedetlen-elleplezetlen marad a fej. A fedetlen emberfej – „mélység”, amelyhez szinte reflexszerűen kötődik az asszociáció; üreg, üresség, s végül a következtetés: a „mélység” – az üres emberfej!
    Mi ebből a „tanulság”, illetve mi arra a bizonyos találós kérdésre a valószínűsíthető válasz?
    A cilinder (a lényeg álcázására szolgáló mindenkori öltözet) az álság jelmeze, amely arra jó, hogy elrejtse a lényeg hiányát!

    1877 után keletkezett a Civilizáció

Ezelőtt a háborúban
Nem követtek semmi elvet,
Az erősebb a gyengétől
Amit elvehetett, elvett.

Most nem úgy van. A világot
Értekezlet igazgatja:
S az erősebb ha mi csinyt tesz,
Összeül és – helybenhagyja.

    „(…) a berlini kongresszusra vonatkozik, melyen az európai nagyhatalmak részben jóváhagyták azokat az intézkedéseket, amelyeket a cári Oroszország a török háborút befejező sanstefanói békékben magának biztosított.”¹¹
    „Gyengébb” és „erősebb” országok – máig létező kategóriák. Az erősebbek többnyire háborúban szokták érvényesíteni akaratukat. Háborúzni pedig úgy háborúztak, hogy „Nem követtek semmi elvet”; barbár gyakorlat „rendezte” az országokon átérő ügyes-bajos dolgokat:

„Az erősebb a gyengétől
Amit elvehetett, elvett.”

    Arany végletesen ironikus állapotot ismert fel: a kiszolgáltatottak utolsó mentsvára, elégtétele, a komikum ebben a helyzetben a minimumra zsugorodik; furcsa fintor csupán az irónia és a humor határán.
    A második strófa látszólag lényeges fordulatról „tudósít”: „Most nem úgy van. A világot / értekezlet igazgatja”, s a történések (a „változások”) eme pontján mintha azt érezné az olvasó, hogy a gyengék sorsát a „civilizáció” legalább szatírává oldja (amelyben, mint tudjuk, benne van, ha nem is a kiszolgáltatottak fölényhelyzete, de a változás több-kevesebb esélye, vagy legalább a szatirizáló változásba vetett hite). Ám a felismert valóság, és ennek megfelelően Arany komikuma az utolsó sorokban megsemmisít minden reményt: az „értekezlet”, amely „igazgatja” a világot, a múltbeli barbárság helyébe a cinizmust, az irónia újkori „szalonképesített” (?!) változatát állította:

„S az erősebb, ha mi csinyt tesz,
Összeül és – helybehagyja.”

    Felesleges dolog lenne – mondjuk a XX. századra – aktualizálni Arany János sorait : az itt valójában a kérdés, hogy képesek vagyunk-e hinni a leleplezés és a kinevetés terápiájában, vagy marad az irónia – a mentsvár és a változás reménye nélkül.
    A felező nyolcasok dalos könnyedsége jól érzékelhető kontrasztot teremt a statikussá rugalmatlanodott iróniához.

    És végül a harmadik költemény, melynek címe: Hasadnak rendületlenül (1880 körül).
    Zavarba ejtő vers: első olvasásra a Szózat „szent” szavai, magasztos gondolatköre valamint a hétköznapiság és a „vásári beszéd” groteszk „keveréke”.
    Mi okozza a zavart? A jóízlés sérül-e ebben a keverékben, vagy netán tilalom zárja el a magasztos tematikát a groteszk komikum elől?
    Baj lenne, ha akármilyen hivatkozással kitiltanánk a nevetést bármilyen eszme- és témakörből; ez tulajdonképpen azt jelentené, hogy művészeten kívüli tényező döntésére bízzuk, megengedi-e a komikumot, vagy nem. Már Kölcsey Ferenc tudta, hogy senki más, mint az alkotó, és semmi más, mint az alkotó művészete e jog birtokosa, tilalmi lajstrom pedig nem létezik.
    „Nincs semmi annyira jó, nemes, nagy és szeretetre s tiszteletre méltó, hogy komikai felvilágításban nevetségessé ne tétessék; s a művészi szépség kisebbedik-e Aristophanesben, midőn Euripidest vagy Sokratest, vagy éppen az istenségeket teszi nevetség tárgyává? Amikor Lukianus a religió legszentebb tárgyait a bohóság alakjában állítja elő, nem éppen annyi szépséggel ragyog-e: mint midőn a philosophiának álorczás követőin oly érdemlett csapásokat von keresztül?”¹²
    Kölcsey költészete maga a „bizonyíték” a „komikai felvilágítás” egyetemességére. A Himnusz „szomszédja” a Vanitatum vanitas: nagyjából két hónapnyi idő és egy elbeszélő költemény (Remete) választja el őket egymástól időben és kötetben, ám ez utóbbiban látszatra a Himnusz téziseinek negációja szólal meg. Természetesen nem tagadja a komikum a „komoly” sorokat, csupán azok antitézisével lett egész a világ, amelyben Madách dialektikája, „a végtelen érzete” és „az arasznyi lét” világot szabályozó együtthatása fogalmazódik meg. Példaként csupán egyetlen ilyen „párhuzamot” idézek fel: a Himnuszban

„Zászlónk gyakran plántálád
Vad török sáncára,
S nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára.”

    A Vanitatum vanitasban

„Mátyás dicső csatázási,
Napoleon hódítási,
S waterlooi diadal:
Mind csak kakasviadal.”

    Arany sokat „épített” Kölcsey komikum-felfogására: a Vanitatum vanitas többször felbukkan művészetfilozófiájában. 1859 májusában elkeseredett barátjának, Tompa Mihálynak a következő testi-lelki nyavalyák ellen való „orvosságot” ajánlja: „(…) a napokban igen jó kedélyflastromra találtam bukkanni, s ez Kölcsey »Vanitatum vanitas«-a, melyet máskor csak tréfára vettem, de most betű szerint hiszem, vallom és követem (..).” 1865-ben „Báró Kemény Zsigmondhoz” című, komikumba foglalt verses „rímtanában” azt írta, hogy

„Tanulnának Kölcseynktől
És más régibb bölcseinktől
»Phidias amit farag –«
Hogy rímelnek! Ecce! Íme!…
(A manóba! Nincs is ríme):
»Berovátkolt kődarab – «”

    Van példánk a pálya végéről is. 1880. december 10-én írta be az Őszikék legvégére az En philosophe című négystrófás kis verset; mérleg ez a költemény, melyben a visszapillantás egyenlege az, hogy

„Most látom, hogy ami volt,
Eltűnt édes mámor;
»Vanitatum vanitas«
Maga is a húmor.”

    Zavarba ejtő vers a Hasadnak rendületlenül – írtam az imént. Természetesen korrigálnom kell: a megállapítás helyesen úgy hangzik, hogy Arany versétől zavarba jövünk, ám erről nem Arany komikuma tehet, hanem a mi szemérmes viszonyulásunk bizonyos témákhoz. S még az tehet, ami ezzel oksági összefüggésben áll; komikumbeli ismereteink fogyatékossága.
    Íme a két és fél strófa:

Hasadnak rendületlenül
            Légy híve, ó magyar!
Bölcsődtül kezdve sírodig
            Ezt ápold, ezt takard.
A nagy világon ekivül
            Nincs más, amit mivelj:
Áldjon vagy verjen sors keze
            Itt enned, innod kell.

Ez a föld, melyen annyiszor
            Apáid vére folyt,
Ez a föld másra sem való,
            Csakhogy eltékozold.
Itt küzdtenek honért a hős
Árpádnak hadai;
Botorság volna ezt a hont
            Neked fenntartani.

Szabadság! Itten hordozák
            Véres zászlóidat,
Szabad száj! Itt csikorgatod
            Véres fogaidat.

    Az első versszak, ahogy a két és fél strófányi töredék „egésze”: szatíra. Egyenes beszéd a rejtjelezés legcsekélyebb szándéka nélkül. A nyolc sorból három (a 2., az 5. és a 7.) majdnem szóra egyezik a Szózat első strófájának megfelelő részével, a többi négyes és hármas jambus sor a Vörösmarty-verssel megegyező belső tagolódással. (Annyi „álcázás” mégis van benne, hogy a Szózat négysoros strófáit összevonta nyolcsorosba; persze maga Arany is tudja, hogy ez pusztán játék, a komikum eszköze, és nem rejtett el vele semmit.)
    Az első sor olvastán megdöbbenünk: jól olvastuk? A ’rendületlenül’ szó költészetünkben (és tudatunkban) a magasztos, a fenséges eszmékhez, gondolatokhoz rendelődött, kiváltképp a Szózat óta. A „légy híve, ó magyar!” –sor meg is erősíti, hogy tilosban járunk, amikor mindezt a testiség komikumában (a népi nevetéskultúrában) őshonos „has”-hoz kapcsoljuk. A negyedik sor, az „Ezt ápold, ezt takard” tartalma talán mégis old valamicskét az első két sor abszurdján, hiszen ez legalább valóságos célra irányuló intelem, csak éppen a vásári nyelv komikuma hangszerelésében. Mert ez lefokozás:¹³ a „szentségek” lerántása” a dolog¹⁴ szintjére (’haza’ és ’has’), az ünnepélyesből a köznapiba¹⁵ (a „Mely ápol s eltakar”-sor tartalmának fejtetőre állítása: „Ezt ápold, ezt takard.”). A versszak utolsó sora („Itt enned, innod kell”) viszont már egyértelművé teszi; Arany János nem szentségcsúfolásba vitte olvasóját, hanem a magyar történelem egyik tipikusságát szatirizálta: a dáridózó, lakmározó létforma úgy igyekszik szalonképessé tenni magát, hogy magasztos eszmékhez, gondolatokhoz rendelt szókincsbe, nem „testére” (nem is testre, hanem lélekre) szabott nyelvi öltözékbe rejti közönséges, „testi” lényegét.
    Nem először szatirizálja Arany az „itt enned, innod kell” életfilozófiát. Ismerjük ugyancsak „nehéz” költeményét, a János pap országát, melyet még 1848-ban írt. A legfogósabb kérdés érintése („Krisztus szent vallásának” „keresztény tivornyá”-ban való ünneplése) felesleges tehertétele lenne tanulmányomnak; csupán a tárgyhoz szorosan kötődő motívumot, a metaforává vált ’János pap országa’ egyik tipikus ismertető jegyét, az eszem-iszom „népszokását” idézem fel. Nos ennek a János papnak

„Udvarán örökké tombolt
A lakzi, kaláka,
Hét mérföldre érzett a szag
S úgy hítták ezt a vidéket:
János pap országa.”

    Még egy strófát idézek az országos népünnepélyből:

„Sült ökör hevert szanaszét
János udvarában,
Két szarván boros csobányok,
Kard az oldalában.
Akinek tetszett, odament,
Az ökörből vágott,
S jót ivott rá a csobányból,
Nem is könnyen hagyta aztán
Ezt a jó országot.”

    A Hasadnak rendületlenül szerint nincs ez másként a XIX. század végén sem. Legfeljebb annyi a változás, hogy életfilozófia lett az egykori gyakorlatból: „Itt enned, innod kell.”
    A második strófától nem jövünk zavarba. Nemcsak azért, mert az első nyolc sorban kellő immunitást szereztünk; nincs mitől zavarba jönnünk. Tényeket, bírálatokat sorjáztatnak a sorok, ám hiányzik belőlük a komikum többlete. Két bírálat, két tételmondat, két tény ez a versszak: az apák örökségét eltékozló utódok – az egyik; Árpád és a hon mai fenntartói összehasonlításának képtelensége – a másik. De hiányzik belőle a komikum, kiváltképp a komikum „elmésségéből” sugárzó esztétikum.
    A harmadik, a négysoros záróstrófa után „elnézzük” a költőnek az átmeneti komikumtalanságot; összetett költői értékek sűrűsödnek ezekbe a sorokba.
    A „szabályszerű” első és második sorra két teljesen „szózattalan” sor következik, mégis az az olvasó érzése, hogy minden szó telitalálat, és benne lappang a szatíra. A Szózat ’szabadság’ szavát a század végén a ’szabad száj’ váltotta fel; a két szó közti tartalmi különbség, a kontraszt groteszk komikumát fokozza a sorközépi rímeltetés feleslegessége, öncélú játékossága. A ’szabad száj’ egyúttal összefoglaló neve (közös nevezője) mindazoknak a jelenségeknek, amelyek a ’szabadság’ otromba átértelmezéséből származnak, s amelyeket mint ’komikus hibát’ szatirikus sorokban már korábban is többször megfogalmazott. Egyszer a Vojtina Ars poeticá-jában („Ki a hazáról mond nagyot, sokat: / Csak rajta! Nem hiába kurjogat. / De bár a hont szeretjük egyaránt: / Van a modorban néha, ami bánt (…)”), többnyire azonban ezekben a bizonyos pársorosokban („Deák Ferenc, megélünk mi / Kend nélkül, / Kívánjuk a szabadságot / Rend nélkül”; „Ti vagytok-é, kik most szavaztok, / Szatócsok és részeg parasztok, / S megvesztek általa!?!” stb.). Ám ezek a szatirikus szavak nem jártak sok eredménnyel: a Hasadnak rendületlenül utolsó másfél sora mintha egy végső kimondási kísérlet akarna lenni; nem a humor vagy a szatíra – fentebb idézett – szelídebb szavával, hanem – merjem-e leírni – „expresszionista” hang- és színharsánysággal:

„Szabad száj! Itt csikorgatod
              Véres fogaidat.”

    A Kritikai kiadás azt írja erről a versről, hogy „A Szózat parodisztikus kifordítása (…).”
    Erről még beszélni kell: a paródia kérdéséről.
    Arról, hogy természetesen téved a Kritikai kiadás jegyzete: a Hasadnak rendületlenül – nem paródia, így a Szózat paródiája sem lehet. A paródia poétikai alapkérdése ugyanis az, hogy célpontjában a mű áll, vagy írója alkotómódszere, írói jellegzetességei, és a létrehozott írás, maga a paródia komikusan (komikumban) újraköltött alkotás. Itt minderről szó sincs!
    A Hasadnak rendületlenül: travesztia; egy közismert alkotó (Vörösmarty) közismert művének (Szózat) szövegébe egy másik alkotó (Arany János) aktuális mondanivalót helyez, éspedig úgy, hogy nem utánozza és nem költi újra. Ellenben kihagyásokkal átveszi a legismertebb szókapcsolatokat, sorokat, szövegrészeket, és a „kihagyott” helyekbe csempészi az aktuális, a közérdekű gondolatok félsorát-sorát. Alapkérdés az eredeti mű közismertsége, éspedig azért, hogy azonnal felismerhetők legyenek a belé plántált „új”, „idegen” szövegek. Ez a felismerés vezet el a travesztia voltaképpeni céljához: a degradáció komikumához.
    Arany János éppen ezt akarta; a Hasadnak rendületlenül ennek a degradációnak a szatirikus „töredék-remeke”.

Jegyzetek
  ¹ Az idézet a Buda halála első énekéből való
  ² In: Arany János levelezése író-barátaival. II. k. Budapest, 1889. Ráth Mór 92.
  ³ Arany János Hátrahagyott versei. I–II. Budapest, 1886. Ráth Mór
  ⁴ Arany János Összes Művei. VI. kötet. Budapest, 1952. Akadémiai Kiadó.
  ⁵ Arany János Összes Művei. VI. kötet. Budapest, 1952. Akadémiai Kiadó. 236.
  ⁶ Kölcsey Ferencz: Komikumról. Élet és Literatúra. II. 1827.
  ⁷ In: Barta János: A pálya végén. Budapest, 1987.
  ⁸ Kölcsey I. m.
  ⁹ Szintén Barta Jánostól származó kategória: a szépirodalmi műben az emberi értékek jelenléte.
¹⁰ H. Bergson: A nevetés. Budapest, 1986. Gondolat Kiadó. 3. kiadás
¹¹ Az idézet a kritikai kiadás (A. J. Ö. m. VI. Budapest, 1952. Akadémiai Kiadó) jegyzetéből való.
¹² Kölcsey Ferencz: I. m.
¹³ M Bahtyin: Francois Rabelais művészete (…). Budapest, 1982. Európa Kiadó
¹⁴ H. Bergson: A nevetés. Budapest, 1986. Gondolat Kiadó, 70.
¹⁵ H. Bergson: I. m. 112.