József Attila Szőnyi Istvánnak…
Az idő homályából felvillanó pillanatképek egy dedikáció ürügyén
Aki dudás akar lenni,
annak pokolra kell menni.
(Népdal)
NÉMETH PÉTER MIKOLA: Szőnyi István családi könyvtárában Zebegényben, a Bartóky utca 7-ben olvasgatva, sajátos Mándy Iván-os hangulatban szemezgetve az életünk, ahogy megáll és kizökken az idő, mindent „átír” és átlényegít az ablakokon át beszűrődő, Dunáról visszatükröződő fény. Így van ez ma is, miként a háttér enteriőrjében a poros polcokon fegyelmezetten ott sorakoznak a huszadik századi és a még korábbi klasszikusok archaikus borítású művei. Meg kell állapítani, hogy, egy kivételesen vallomásos házi könyvtár ez a Szőnyi Emlékmúzeumban. Hiszen, a kíváncsi kutató-olvasó szem számára nagyjából most is jól követhető, hogy Balassitól, Madáchtól, Vörösmartytól, Petőfin, Aranyon, Ady Endrén át Babitsig, Kosztolányiig, Karinthyig, Tóthig egészen Szabó Lőrincig, Berdáig talán, és Jókaitól Krúdyn, Móriczon, Nyírő Józsefen, Németh Lászlón át Márai Sándorig, Ottlikig és Mándy Ivánig kiknek a remekeit olvashatta Szőnyi Mester. Esténként, ahogy számtalanszor meg is festette, a petróleumos lámpa puha, sárgás fényénél milyen szellemi ívet követhetett. És hogy kortársai közül kikkel, milyen írókkal, teremtő lelkekkel állt, ha nem is mindig személyes, szívbéli, ám szellemtörténeti szempontból életútját is befolyásoló, esetenként meghatározó kapcsolatban. Ebben a beszédes könyvgyűjteményben találtunk rá újrakötött formájában, szinte véletlenül egy olyan kivételes remekműre, mint József Attila KÜLVÁROSI ÉJ című verseskönyve, amelyben, többek között a ma már egyértelműen klasszikusnak számító Mondd, mit érlel, A hetedik, a Munkások, a Medvetánc című opuszok első közlése található, s amely 1932-ben jelent meg a költő magánkiadásában. József Attila még ugyanabban az esztendőben gyöngybetűivel dedikálta könyvét az akkor már neves festőnek, a következő szöveggel: „Szőnyi Istvánnak barátsággal és szeretettel. Bp. 1932. okt. József Attila”. Vajon mit tudhatunk arról, miként kerülhettek ők kapcsolatba? S egyáltalán, milyen viszonyban állhattak egymással?
SZŐNYI ZSUZSA: Apám szinte mindenkit ismert az akkori szellemi életből. Mi 30-ban költöztünk Budapestre a Baross utca 21. alá, illetve fölé az ötödik emeletre, ahol egy műtermes lakás volt, amit Pogány Móricz építész építtetett magának nagy üvegablakokkal a legfelső szinten. Apám ezt a műteremlakást bérelte, ahol volt egy magániskolája is, amiből úgy gondolta, hogy meg lehet majd élnünk. Nehezen ugyan, de hát… És akkoriban nagyon sok művész járt hozzánk, nemcsak az iskolába, hanem egyáltalán, ebbe a műterembe: szobrászok, festők és mások. Ő mindenkit befogadott. S ismeretségi körében nemcsak képzőművészek, de irodalmárok, írók és költők is voltak. Így ismerhette meg József Attilát is. Azután meg minden héten a Gresham kávéházban volt egy asztaluk, ahová akkoriban ezek az értelmiségiek, művészek eljártak. Lehet, hogy József Attilát ott ismerte meg. Én nem tudom pontosan, hogy ők hol találkozhattak életükben először, ám azt tudom, hogy ott, a Baross utcában többször is járt minálunk a költő. És hát anyámnak nem tetszett. Az nem tetszett, hogy Attila mindig más és más nőkkel jelent meg, akik mondjuk, úgy finoman, hát nem voltak a legtökéletesebb úri lányok. Anyám ezért egy kissé neheztelt Attilára, s azt mondta apámnak, hogy ezt azért mégse. Ugyanakkor azt nem mondhatta, hogy ezeket a nőket ne hozza többé. Gondolom, hogy apám ezek után máshol találkozott vele.
– Emlékszel-e arra, hogy 1932 táján mit festett édesapád? Ezt azért kérdezem, mert József Attila kötete, a Külvárosi éj, a proletársorsról, a kétségbeejtő, nincstelen, kilátástalan helyzetről, tipikus emberi sorsokról beszél. Arról, hogy
Meg arról, hogy
Vajon miről gondolkozik, miről beszél ebben az időszakban festészetében Szőnyi?
– Gondolom, ugyanerről, mert van neki ebből az időből egy nagyon szép képe, ahol fel lehet ismerni, hogy anyám és én vagyunk rajta, én olyan hat- vagy hétéves kislányként, majdnem hogy rongyos ruhában állok, anyám ül a széken nagy gondba borultan, mint egy szegény proletárasszony. Szóval egy ilyen képet festett meg, ami József Attila hatására utal, vagy hát inkább a vele való barátságára emlékeztet.
– Meg van még ez a kép valahol?
– Igen, megvan, férjem, Triznya Mátyás rokonságánál látható. Valószínű, hogy létezik róla repró is. Azután volt egy nagy képe, az Eladó borjú (1933). Az is egy olyan tipikusan kétségbeejtő helyzet, amikor a paraszt annyira elszegényedett, annyira nincs már betevő falatjuk az embereknek, hogy kénytelenek eladni a borjút, eladni a jövőjüket. Ez a nagy kép azt ábrázolja, hogy egy falusi asszony áll ottan kétségbeesetten, s természetesen a borjú is ott van, és ott álldogálnak körülöttük a gyerekek is, s az egyik alak a kerítésnek vagy a falnak támaszkodva áll, az Derkovits Gyula. Vele is jóban volt apám. S mindenki tudja, hogy az egyik alak Derkovitsot ábrázolja, aki szintén egy nagyon szegény, nehéz sorsú ember volt.
– Szőnyi István, ma divatos szavakkal élve úgy mondhatjuk, hogy mély empátiakészséggel megáldott, túlontúl érzékeny ember hírében állhatott, szociálisan szenzibilis lélek volt tehát. Részvéttel viseltetett az elesettek, társadalmi létükben fenyegetettek iránt. De úgy is lehet mondanunk, hogy „egyszerűen csak” ember tudott maradni az embertelenségben, akkor is, a második világháborúra készülődő harmincas években, a legnehezebb időkben, amikor a Külvárosi éj versei születtek: a Holt vidék, a Ritkás erdő alatt, az Ordas, az Eső és a Fagy, A kanász és A cipő, a Bánat és a Háló. Ugyanakkor, Szőnyi, mintha bensőségesebb, már-már idillikusnak ható témákat választott volna. A Dunakanyar, a Kertben 1927-ből, az Anyaság és az Este Zebegényben 1928-ból, az Asszonyok a vízparton 1929-ből, a Család, a Verandán és a Zsuzsa piros ruhában 1930-ból, Zsuzsa az ajtóban 1931-ből, Este 1934-ből, a Tavasz, a Zebegényi táj 1935-ből, az Interieur, az Ivóban 1936-ból, és a Falusi udvar, beszélgető parasztokkal 1937-ből, hogy csak néhányat említsünk az akkoriban született képek közül. Mi az érzése, meglátása minderről a Szőnyi életművel foglalkozó művészettörténésznek?
KÖPÖCZI RÓZSA: A Szőnyi Zsuzsa által említett Anya és kislánya című kép valóban kifejezi a József Attila-versek által sugallt életérzést, de valamivel később született, 1944-re datálható. A kompozíció először az 1941-ben festett győri Nádorvárosi Templom freskóin tűnt fel az apszis jobb oldalán, a szegényeket segítő egyházat megtestesítő jelenetben.
Az anya és gyermek figurája mellett barna barátcsuhában a festő maga is jelen van. Akkor már nem közvetlen benyomásai alapján fogalmazta meg a család szereplőit, de minden anya-, gyermekfigurában feleségének és gyermekeinek vonásaira lehet ismerni. Még akkor is saját apasága élményéből merített, amikor már felnőttek gyermekei, és eljutott a téma ábrázolásában a Madonna-képek egyetemességéig.
A győri freskó legszebb és leghitelesebb része a szegényeket ábrázoló jelenet.
– Igen, azt hiszem, hogy nem véletlenül az. Szőnyi István ugyanis, meglátásom szerint, élete példájával is, bennem egy ferences lelkületű ember benyomását kelti. Szent Ferenc, a legkisebb testvérek alázatos követője lehetett ő. Azoké a Ferences-rendieké, akik felismerték a szegénység, az aszkézis emberséges voltát, humánus értékeket megtartó erejét, az evangéliumi szegénység különösségét, fontosságát, erkölcsiségét.
– Az Eladó a borjú című nagyméretű vásznára, amelyről Szőnyi Zsuzsa szintén említést tesz, valóban nem véletlenül került fel a nincstelen, proletár sorsú festő jó barátnak, Derkovitsnak az alakja. Szőnyi erkölcsi felelőséggel, mélyen átélte az ő sorsának tragédiáját is. Mégis, ha a harmincas évek elején született vásznait, grafikáit képzeletben egymás mellé állítanánk, egy derűs, örömmel teli világ bontakozna ki, melyben egyformán helyet kap a Dunakanyar lenyűgöző panorámája, a parasztudvarok mindennapi pátosza, a család bensőséges, meleg pillanatai és a Duna fölött uralkodó, különös, csak Zebegényre jellemző fény.
– Elképzelhető, hogy Szőnyi István, a festőművész világlátásában nem is annyira a sorsa, mint inkább a folytonos európai kultúra ideája, a hely szelleme van jellemzően jelen, a klasszikus alapokat igenlő görög kék derű és dráma? Ugyanakkor József Attila, a költő látásmódja meg mintha sokkal inkább a világtörvényből, önmaga sorsából, érzékenyen szomorú szenzibilitásából fakadna jellemzően?
– Ha érzelmileg még közelebb szeretnénk jutni az 1932-es év távoli eseményeihez, a műveken kívül nagyon sokat segítenek Szőnyi barátjának, Elekfy Jenőnek István-napi köszöntői, melyeket minden év augusztus 20-án, István-napon gitárkísérettel adott elő a zebegényi ház árnyas verandáján. Elekfyné jóvoltából ismerhetjük ezeket a miniatűr hangulatjelentéseket, aki a hatvanas években közreadta egy kis könyvben a „tizennégy nyár” krónikáját. A dalok egy harmonikus, vidám, minden nehézséggel dacoló világból üzennek, a megtalált Árkádiából, Zebegényből, ahol az összegyűlt festő barátok rendíthetetlenül próbálták megőrizni szellemük frissességét, emberségüket és a derűt, mely átsugárzik képeiken.
Az 1932-es év krónikája így hangzott:
Szőnyi István művészete úgy teljesedett ki, ahogy élete. Megtalálta azt a helyet, életformát, ami autentikusan következett lényéből. Felfedezte azokat a „kisvilágokat”, a vidéki élet tereit, ahol még minden emberléptékű, ahol otthonosan mozoghat a fürkésző szellem, aki a táj titkait szándékozik kutatni.
Szerencsés alkatából fakadt, hogy a legnehezebb időkben is derűs, sugárzó képeket tudott festeni. Megtalálta a világ e szűk szegletében a teljességet, amibe belefért József Attila barátsága, az üldözöttek mentése, a falusi emberek munkájának tisztelete és a legéterikusabb merengés az élet nagy kérdéseiről.
Szőnyi számára a festészet belső kényszerítő ereje nem tragikus teher, hanem az öröm forrása volt. „Művészete úgy növeszti gyümölcseit, a képeket, mint ahogy a szőlőtőke a pompás fürtöket” – írta róla a Kortárs kritikus, Kállai Ernő.
A két alkotó ember, József Attila és Szőnyi István sorsa a XX. század egy pillanatában kereszteződött, hiába különbözött annyira emberi alkatuk, életútjuk, az alapvető értékekben mélységesen egyetértettek. Megjárták a pokol és purgatórium tisztítótüzét, hogy eljussanak mindketten az alkotás által a maguk paradicsomába.
Róma, 2005 augusztusa (kiemelt átirat a beszélgetésből)
Közreadja: Köpöczi Rózsa & Németh Péter Mikola