Tüskés Tibor

Kodolányi János József Attila-képe

    Kodolányi János és József Attila születési dátuma között hat évnyi idő telt el. A költő ennyivel volt fiatalabb a prózaírónál. Kodolányi már a húszas évek elején, Pestre költözése után találkozik a fiatal József Attilával. Először a nevét hallotta és a versét olvasta, amikor egy társaság folyóirat-alapításra gyűlt össze, majd hamarosan személyesen is megismerkedik a költővel. Közelről és jól ismerte. „Tény, hogy József Attilával 17 éves korától haláláig szoros kapcsolatban álltam” – vallotta később. Szerkesztőségekben, irodalmi összejöveteleken, kávéházakban találkoztak, a Japán kávéház sarkában sokat sakkoztak. Mindketten tagjai az 1925-ben alakult, a magyar falu szociális viszonyainak föltárását programjába tűző Bartha Miklós Társaságnak, ahonnét 1930-ban a mozgalomban csalódva ugyancsak együtt lépnek ki közös nyilatkozatot téve. Kodolányi az 1932-ben alakult Írók Gazdasági Egyesületének (IGE) kezdeményezője, egyik titkára, majd főtitkára, később társelnöke. Az IGE által rendezett találkozókon, 1932-ben a balatoni íróhéten és az 1933-as lillafüredi írótalálkozón mindketten részt vesznek, azokon egymással is, az írótársakkal is sokat vitatkoznak. Amikor 1935-ben Zilahy Lajos meghirdeti az Új Szellemi Front programját, a sajtóvitában hozzászólásával Kodolányi is részt vesz. Álláspontját azonban József Attila a Szocializmus című lapban keményen bírálja: „Kodolányi oly elszánt, oly bátor, hogy akkor is a hatalom mellé áll, ha agyoncsapják!”
    A harmincas években a két jelentős irodalmi orgánum, a Nyugat (1908–1941) és a Napkelet (1923–194O) mellett két új folyóirat indul. A Válasz (első korszaka: 1934–1938), mely a népi írók mozgalmának a fóruma, valamint a Szép Szó (1936–1939), mely körül az ún. urbánus írók gyülekeznek. A Válasz szerkesztését csakhamar Sárközi György veszi át, a Szép Szót Ignotus Pál és (haláláig) József Attila, majd Gáspár Zoltán szerkeszti. Ismert tény, hogy a Szép Szó írói köre megkötötte József Attila kezét: nem adhatott kéziratot a Válasznak. Hiába írta levelében már 1935-ben Illyés Gyula a Válasz nevében József Attilának: „A lap összeállítói szívesen fogadnák kézirataidat s személyedet maguk között”, József Attila neve nem szerepelhetett a Válasz szerzői között.
    El kellett mondani mindezt, mert Kodolányi János utolsó találkozása József Attilával ezekhez az irodalomtörténeti tényekhez kapcsolódik. József Attila 1937-ben egy ködös, késő őszi nap fölkereste Kodolányi Jánost a Magyarország című újság (az író akkori munkahelye) szerkesztőségi szobájában. Elmondta, hogy versét nem vette meg a 8 Órai Újság, ugyanakkor pénzre lenne szüksége. Kodolányi ekkor telefonál Sárközi Györgynek, és megkéri, hogy a Válasz fogadja el közlésre József Attila versét. Sárközi válasza: megveszi a verset húsz pengőért. Ugyanennyi pénzt, húsz pengőt Kodolányi is ad a költőnek saját zsebéből…
    Kodolányi János négy alkalommal írt József Attiláról.
    1. A költő halála utáni évben, 1938-ban jelent meg a József Attila összes versei és válogatott írásai című kötet Németh Andor szerkesztésében és utószavával. Ez a könyv adott alkalmat Kodolányinak, hogy a Magyar Élet 1938. évi 9. számában hosszabb írásban fölidézze emlékeit, és méltassa József Attila költészetét. „Közelről és jól ismertem őt” – mondja. Visszaemlékezik első találkozásukra, és látja „Attilát az IGE Balatoni Íróhetén éjjel-nappal vitatkozva”. Kodolányi elismeri nagyságát, „kitűnő költőnek”, „igazi művésznek” mondja. De látja kirekesztettségét is, és keserűséget érez Babits és a Baumgarten Alapítvány magatartása miatt. Arról is tud, hogy a Szép Szónál korlátozták írói szabadságát. Barátai lebeszélték arról, hogy verset adjon a Válasznak, és elfogadja az IGE segélyét.
    József Attila személyiségében a másokkal is, az önmagával is állandóan vitatkozó ember vonását emeli ki. „József Attila, külsőleg szélsőradikális és könyörtelen forradalmár, belül azonban magányos, árva, beteg gyermek, éjt nappallá téve tudott vitatkozni… Míg lassan megvilágosodott előttem a rendszere, s rá nem jöttem, hogy Attila önmagával vitázik, viaskodik, önmaga legbelsőbb énjében szeretne rendet, áttekintést teremteni…”
    Kodolányi hiszi, eljön az idő, „amikor a magyar irodalom története tetemre hívja azokat, akik József Attila tragikus sorsában a Párkák szerepét vállalták”. Ugyanakkor a költő hagyatékát óvni szeretné attól, hogy költészetétől idegen érdekek jegyében kisajátítsák.
    2. József Attilát 1937. decemberében először Balatonszárszón temették el, majd 1942-ben hamvait átszállították a budapesti Kerepesi úti temetőbe. Kodolányi ekkor kis cikket írt a Híd című lap egyik áprilisi számába. A rövid visszaemlékezésben utolsó, „kísértetiesnek” mondott találkozásuk emlékét idézi föl. Azt a napot, amikor halála évében József Attila fölkereste Kodolányit a Magyarország szerkesztőségében, és barátairól, a Szép Szó köréről azt mondta: „Csak azért kellek nekik, hogy bunkó legyek a kezükben.” Ehhez Kodolányi a Híd-beli cikkben annyit fűzött: „Egyszer majd erről is meg kell írni az igazat!”
    3. Kodolányi számára ez az „egyszer” 1963-ban következett el. Ebben az időben Kodolányin az idegzsugorodás már annyira elhatalmasodott, hogy az olasz Olivetti cégtől kapott villanyírógépen sem tudott dolgozni. Áttért a diktálásra, a magnetofonkészülék használatára. De regényt, szépirodalmat nem lehet magnetofonnal írni – mondta. Ezért emlékeit, irodalmi tárgyú visszaemlékezéseit kezdte számba venni, és azokat diktálta hangszalagra. Ekkor születtek – többek között – Zilahy Lajosról, Bajcsy-Zsilinszky Endréről, Szabó Lőrincről visszaemlékezései.
    1959 és 1964 között a pécsi Jelenkor című irodalmi és művészeti folyóiratot szerkesztettem. Kodolányi Jánost Budapesten és Akarattyán személyesen kerestem föl, kéziratot kértem tőle. Először egy Móricz Zsigmondról szóló cikket küldött. „A magnó első eredménye” – írta kísérőlevelében. Majd Találkozások és búcsúzások címmel három részből álló emlékezését adta postára József Attiláról, Nagy Lajosról és Erdélyi Józsefről. Az írás a Jelenkor 1963. évi 11. számában látott napvilágot.
    Kodolányi ebben az írásában mondja el részletesen utolsó találkozását József Attilával, abban a formában, ahogy már korábban idéztük. Halála évében József Attila fölkeresi a Magyarország szerkesztőségében… Kodolányi magához öleli, leülteti, pénzt ad neki, és telefonál Sárközi Györgynek, hogy vegye meg a költő „hatsoros strófákból álló” versét a Válasz számára…
    Mi Pécsett nem tudtuk, amit Kodolányi csak később írt meg. Amikor a cikk hozzánk került, megjárta már az egyik fővárosi irodalmi lapot, amelynek főszerkesztője azzal a megjegyzéssel adta vissza: „Méghogy Kodolányi ölelte meg József Attila vállát! És hogy ő adott neki pénzt! Ugyan, hol látta József Attilát?”
    A Jelenkor vállalta az írás közlését.
    4. Kodolányi a hatvanas évek második felében kötetet állított össze, amelybe fölvette néhány korábbi, irodalmi tárgyú tanulmányát, és sajtó alá rendezte a magnetofonnal dolgozó korszakának termését, az évtized első felében született emlékezéseit. A kötet Visszapillantó tükör címmel – A Süllyedő világ befejező része alcímmel – 1968-ban jelent meg. Kodolányi a kötetben újra közölte József Attiláról szóló 1938-as írását, valamint Búcsú József Attilától cím alatt ismét kiadta az 1942-es Híd-beli rövid cikket és az 1963-as visszaemlékezését, melyeket kommentárokkal látott el, fölidézte 1932 nyarát, a balatoni íróhetet, és itt árulta el azt is, hogy az 1963-as, a Jelenkorban megjelent írásáról mit mondott „egyik irodalmi lapunk főszerkesztője”.
    A Jelenkorban megjelent visszaemlékezésnek van még egy érdekessége. Amikor a Visszapillantó tükörben az írás ismét napvilágot látott, elmaradt a szöveg eredeti befejezése. Mivel ez a három bekezdés csak a Jelenkor 1963-as évfolyamában olvasható, érdemes újból közreadni.
    Az utolsó találkozás leírása a Visszapillantó tükörben így ér véget: „Mindenki összeszorított szájjal meredt maga elé.”
    E mondat után a Jelenkorban még ez olvasható:
    „Most is alig tudok beszélni, a könnyektől nem látok. Azok a hosszú esztendők idéződtek föl bennem, amiket József Attilával együtt töltöttünk. A sok-sok esztendő, sok-sok nap és végtelen sok óra a Japán kávéház egyik hátulsó díványán, feketekávé mellett cigarettázva, csendesen olvasva, dühösen sakkozva, harsányan vitatkozva. Mellettem szokott ülni Remenyik Zsigmond, ez a különös, acélpengeszerűen hajlékony, szívós fiatalember, aki olyan kétértelműen tudott egyértelmű igazságokat megfogalmazni, mint Voltaire, és keserű, száraz humorával valamennyiünket elragadtatott. Mögöttünk Rejtő Jenő, álnéven P. Howard, a ponyvaíró, sovány, szinte lécszerű termetét mereven kiegyenesítve és távolra tekintve a papírra, amelyre éppen soron lévő groteszk regényét rótta töltőtollával. Hányan és hányan bukkantak föl most képzeletemben!
    József Attilával barátként haladni nagyon nehéz feladat volt. Ma már tudjuk, hogyan jelentkezett modorában, vitatkozó hajlamának könyörtelenségében és kíméletlenségében a kezdődő skizofrénia. Egyre görcsösebben akart megkapaszkodni a szavakban rejlő tények és igazságok mentőkötelébe a szédítő mélység fölött, ahová végül is hullania kellett. Ezt pedig hónapról hónapra egyre világosabban, tisztábban láttam.
    Szép, emlékezetes, másrészt szomorú, felejthetetlenül lesújtó időket töltöttem József Attilával s az ő társaságával.”