Murányi Róbert

Kamaszkorom legszebb sorai

    Néhány évtizeddel ezelőtt barátomat elhagyta egy hozzá egyáltalán nem illő lány, ami igen megviselte érzékeny alkatú, egyoldalú kapcsolatba bonyolódott cimborámat. Fülig szerelmes volt, a lány inkább intellektuális kitűzőnek használta az akkor oly divatos egyetemi bulikon az érzelmektől bódult szerelmest.
    Depresszióba süllyedt, elhagyott (vagy kirúgott?) barátommal a mindig forgalmas belvárosi utcán találkoztam. Arcára volt írva minden, tudta, hogy tudom okát hosszú hallgatásainak, természetellenes viselkedésének. Meghívott albérletébe, ami egy lehetetlen sárgára festett szobába préselt vaságyat jelentett, könyvespolcot, házilag összetákolt íróasztalt (egymásra szögelt-épített), gyalult deszkák esetlen piramisát.
    Ezek az évek jelentették az első lépcsőket. Pilinszky János, Szilágyi Domokos verseit olvastuk, József Attila költészete, élete direkt módon váltak szimbólummá, hiszen életének, szavainak gyönyörűséges igazságait, mint tiszta ruhát húztuk magunkra, ami nagyon is illett bizonyos helyzeteinkre-állapotunkra.
    Megérkeztünk barátom puritán szobájába. Az ajtóra, a falakra apró cédulákat ragasztott, amikre József Attila-idézeteket jegyzett fel. Beleolvastam a szerelmi bánat szülte tacepaókba. Nem volt köztük egyetlen szerelmes vers sem. Az volt a csodálatos, hogy nem a költő által megfogalmazott szerelmes sorok ragasztódtak a borzalmas színű falra, hanem annak a huszonéves poétának életről kinyilvánított véleményei, amelyek legalább annyira lebegő-ambivalens csónakban ringatóztak szűkre szabott létén át, mint érzelmi-szerelmi életének gyönyörű sorai.
    Barátom azóta is lelkes irodalombarát, hűtlen kedvese – immár – huszadik éve éli az amerikai középosztály vajazott életét: egy kaliforniai nagyváros kertes házai egyikében.
    És nem vagyok biztos benne, hogy esténként József Attila-kötetet forgat…

    Az ébredező értelemmel járó nagykorúvá válást párhuzamosan kísérte József Attila költészetének alaposabb megismerése, szavai szépségének hétköznapokat felöltöztető varázsa. Nem hagyhatók ki az ezerszer áldott hetvenes években született megzenésített József Attila-versek. A Kaláka együttes, Sebő Ferenc által megénekelt versek önmagukat kínálják fel a muzsikusoknak, hiszen szavalva-mondva is sajátos ritmusuk van, szinte önmagukban is zenélnek.
    És az is nagyszerű hozománya az énekelt verseknek, hogy hatásukra sok fiatal először lapozott fel verseskötetet.

    Mindenkiben él egy József Attila-kép, ami annyira szubjektív, annyira intim, hogy leírása, elmondása szinte kitárulkozásnak tűnik. Számomra – bizonyára a kamaszkori élmények hatására – József Attila csak egyedül olvasható. Verseit gyönyörűen-okosan szavaló, nagyszerű színészek is magányosnak tűnnek a képernyőn, a hangszóróból áradó sorok közötti csend megannyi magányos, ágyrajáró, néma szünet. Kedves versei olvasása után nehezen tudom felidézni a Szép Szó szerkesztőségében íróasztal fölé hajló, frissen vágott hajú, elegáns öltönyben feszítő, kéziratokat böngésző költőt. Az első felidézett kép teljesen más: hónapos szobájában, felöltözve (nagykabátban!) fekszik az ágyon, néha felül, és a napok óta formálódó vers néhány sorát feljegyzi. És mosolyog bajusza alatt, mert tudja, mert érzi, hogy gyönyörű verset írt.
    Így van ez jól. Nagyon nehéz elkerülni a felületes mítoszépítést.
    Amúgy is tele vagyunk önmagunk szülte mítoszokkal.

    Végül is: maradnak a versek, a megtörtént életfoszlányok, a megtört élet foszlányai.
    Kamaszkorom szürrealista álmának egyike:
    Újsághír: József Attila visszautasította a posztumusz Kossuth-díjat.
    A következő oldalon: József Attila átvette az idei József Attila-díjat…
    Nem lett öngyilkos – az ÉLET lökte a kavicsos töltésről az azóta teljesen megőszült kanizsai tehervonat elé.

    Tam-ta-ta-tam-ta–tam.

    Utálok vonaton utazni.

    Utálok a vonaton elszenderegni, verset olvasni, gondolkodni. Utálom a sínek kapcsolódásai okozta dobzenét, ami akaratlanul is Balatonszárszót juttatja eszembe, majd gyorsan feledteti a tonnákkal guruló halált: a Hetedik ritmusa, a semmi ágán üldögélő szív elképzelt nyugalma. A kamaszkorban gyökeret vert szeretet-tisztelet egy egész életen át kíséri szépséges koldusát. Nem középiskolás fokon.

    És így van ez jól.