Csáji László Koppány

Jégár

(József Attila emlékére)

A fűszálak közül rám békaszemek lesnek;
Nőnek a virágok, zsugorodik a Föld.
Tekintetemmel agyamba furcsa jeleket festek
S érzem ahogy leheletem lassan testet ölt.

Haránthallgatások faltalan dobozba,
Csengettyű csillagok tört végtelenbe zárnak.
Most egy betű, egy hang földrengést okozna;
Holnappal hátamon nekimegyek a mának.

Egy pillanat – öröklét; illatos Indiákban időzöm.
Lehetne folyó is, mely visszhangzik és sóhajt,
Hullámnyi hátán a megnyíló idő jön,
S engem pengeszemmel néz – mint szétrebbenő hajórajt.

Futnék, de már késő. Robbanva rohannék.
S játszanék még egy percet, bár zuhannak rám az árnyak;
Repülnék, szállnék, de egy távoli harang kék
Könnyei a csöndes múlt virághavába zárnak.

A jégtáblák közül kiemelek egy hangyát,
De álmomba gördül reccsenve a hét ég.
Megfagynak ujjaim, s ha mások is hagyják
Köröttem dübörgő mozdonnyá omlik a sötétség.