Kárpáti Kamil

„Hajó a hegyen”^*

J. A. századik évére

Kétezeröt, te hazug! Húzom időm (ami nincs),
mert ki akarna, zsivaj, most besorolni közéd?!
Tűnj, lefolyó sebe, Szennyév! Te – a századik?! Bőr
vedlete! Ótvara! Lúghabba kevert lehető-
ség! Ki igérte magát rossz január kanapé-
ján kitanult szeretőnknek? „Takaró fügefánk
ága a szánkba lelóg” – hallani félkopasz ő-
rült motyogást, s a zománckád, ime, itt a valónk:
kétezeröt közepén lyuk, s hajahullt – ami lett.
Századik „ünnepe”? Bár semmi jelét (hogy a bűn
épp te lehetsz) ne találják duguló lefolyón,
népmosodán, szutyokalj tetve után kotorá-
szók – bizony: undoritasz! Torkomon, év, elakadsz!
Kardalaid! Lihegő könyvkiadásod! A Vers
– rácsod mögött! üleped széfe alól! – „kiosont”?
Ujjnyomaiddal „osont”, gégetörötten inalt!
S holt! (Vagy az istenek élesztgetik újra szavát?)
Ej, te meg azt hiszed épp: Juj de kinőttük a hold-
fényes időt! Bevizelt álmainak kora múlt;
serdül az ember – imé: Istene sincs! „Se Athén
gyermeki kék tunikáját pocakomra ne húzd,
szétreped! – írta le Marx –, emberiség, kinövéd!”

S éppen ez évben a KÖNYV „nagyvonalú” kabaréd
ál-Danaéja – borítván aranyaddal a színt.
Bámul a publikum: itt, Harry után ez az új
lelkesedés, mire csengsz? Olvas a nép, s gyerekünk?!
Csak az a baj vele, hogy látom, amint a forint
szertefolyik! Fizetett írnokaid meg a té-
vé mosodája mit is készit elő? Fakopács
úr (s neje) versenyezik, hogy mi a leggyönyörűbb
könyve, ha szót kap. Előbb: hányta a sutba, de most
közfigyelem sugarában Fakopács elidőz:
Jókai Annus-imát röptet a Mennybe idén,
vagy kibetűzve nevét, Pottere győz – s e világ?
Kocsmaröhejbe az esztrád bukik, ám aki át-
vert, Okos Úr, tüzijáték-felelősöd a slep-
pel viszi már a dohányt. Lám, kitalálta, mi kell:
hirdeti Őt, meg a Könyv-Sztár Ügető Befutó-
ját – ily együtt – a betű! Mekkora ötlet ez így!
Mért? Az idén augusztus derekáig a KÖNYV
– már, ha az ebben az évben születődne, az új
összese sem kunyerált arcpiritó dadogás,
lábtörölés szurok-árán se ki többet a pénz
állami zsákjaiból,
      mint ami EGY miniszteri össz-bér
      NÉGY kerek év idején.
                                           – Számolod-é az ARÁNYT?!
Hogy mire mennyi jut itt! Vers? Ide számologép
kell csak a kézbe, s hogy ész hassa keresztül a mát:
közbutaság – kutyasors!
Állami rendbe a vers mért ne simuljon, amint
pénzpiac, üzlet, ipar mind belefér – csak az Ő
szelleme teng alamizsnán?! – Sose bánod a bűnt?
Hajnali séta jövőnk „mesteri útjain” át
pöcköli gőgöd „eszét”? Ez hiszi: teljesedett,
„majd, ha az emberi felnő…” – s babonád e növés?!

Balga, hihettem a két ezred elúszta után:
Frakkban is úr lehet ész! Nagyban is él a szikár
önbecsülés: Ne akard sepreni árnyad a más
lába elé, mig a kősúlyu homály kiterít
önmaga lába alá, szád betapasztja, legyűrt.
Balga? ha vágysz, hogy azértis fölemelne a Szép!
S nem született gaz az úr, dölyfteli kétszinüség.
Jó szeme tettre való (kétezer év kitanít!)
s emberi szívre, Hazám! Mérce a volt – le nem ejt!

Mégis e kép az enyém: Ő kopogásra a zá-
rat kinyitotta, s Köré gyűl, aki némi zavart
küzd le a frissre sikált gőzösön; arca sötét
önmaga csődjeitől, s gőgje csikoríttat önt-
vény-szigorú szemezést Véle. – De óra üt ó-
rát, kigyul árbocon esthajnali csillag, egy ujj
angyala Csányira, Gyurcsányra, le Széles elé
festve ezüstöl – s az Ő homloka, mint az övék.
…Mért ne lehetne ez így? kérdem, s a vízio: zutty!
Kétezeröt, szanaszét foszlatod te csak Őt.

Hát, vak eszű, a hajóját se tudod, hova tedd?!
Roncsa se érdemesült, hogy kalapálva egy ács
restaurálja utóbb, hisz vonatát se – kerék
vérnyomait lepucolgatva se! – tette elénk
senki! De Néki se járt éveken át, csak a zöld,
lágy libafosra pirosló gyalogút; a sötét,
elhanyagolt szoba emlék-lehelése; az ág
dérszövevénye alól kertre a Semmi meredt,
látogatója a szárszói végen sose volt.
S Ő? – Csak a ködben aludt (nagy, befagyott vizekén).
Szónoki hév ugyan élt volna belőle, de ház,
múzeumának – ugyan! Föl se fogod, mi veszett!
– Hogy’ toporogna a láb, kétezeröt, e hajón?!
Pláne, ha itt az a Száz Év, ideforog, eléd!
Ünnepe (volna), ha gyúl, s rád süt a tény: Vele jobb
volt! Gödön is. Noha onnét kizavarta az alj.
– Tartozol érte!

                      …Hajóhíd ki-kilengne cipőd
súlya alatt. Elegáns öltönyös úr, igazít
Csányi a bajsza hegyén, s Széles is Őfele int;
megy vele Sólyom, a Glatz, Érv s Tudomány, csak azért,
hogy legyen áthidaló két okos ember a szó-
bokrosodáson – ügyét önmaga ellen is úgy
védeni, mintha Noé gyűjtene most együvé
bárkaderékba jövőt: új erejével EGÉSZT.
Védeni önmaga ellen? Ha muszáj! – Odasóz
Ő vitatűzben! Igát nyelve nem állt, ne feledd!
Horthy ügyésze uszult? Félrebeszélt-e ezért
bármikor? Állta sarát, arcba ha köpte a társ
(pártja, a nője)?! S ha új vers, szerelem, szabad elv
sértve: a száj, a „pörös” zárta-e szép igazát?
Most, vad idő, neked bókolna, ha döngsz a hajón?
Megkeserült tömeg és tisztviselő-pereputty
forgat elénk csupa molyrágta igét. Ezen ám
(új ezer év elején!) mégse aludhat az ész!
Mert, ime, itt az idő: fénybe, jövőre a fél
százada vérbe borult Forradalom kel elő     
mészbe-rugása helyén, s nézi, nem értve: kikelt
már a vetése fölénk, kétfele tört a bilincs,
ránk települne a Nap – míg Európa bevált
tág egü álmodozást: tengere mind ölel, vár,
ó, magyar!
                  Így igaz. – Ám (kérdezi Ő szigorún)
mit teszel épp? Marakodsz? Egy haza népe két ól
torz röfögője, ha így, aljas agyart növel ép-
sége helyett, s szive csak fojtogatásra serény!
Dunyha alá behenyél, únna, világ, s bedögölt
béke, jövő lehetősége?! Eladta magát,
s ördöge most teszi füstté repülő magasát?
Zongora búg? (S csak a vers?) Mert ez a kéz (vagy a kés?)
most belevág, s töri szét harmoniád, te suhanc
„felszabadult” hatalom? – Fel? Mi alól? (ez az Ő
vers-szava lesz, Uraink. Élc helye nincs e hajón.
Sem csevelyé. Csak az ország sora. Emberi sors.)

Ismered Őt, s nagyapát? Régi fotójukat értsd
(értheted, albuma vár): félhülye az az ős.
Állati ól szaga dől… áll a Fiú, s szeme néz
rád, te, jövője, szegény nagypapa-pilla alól:
„Hegy tetején ez a gyűlés! Ne Dunán, a sikált
ócska hajókajüt ablakkeretébe’ kutass
arcuk után! – Ararát-sors ez a szirt tetején.
Hátul az ólkerités, s nézd: elöl ágaz az út
ködbe, Homály szakadékszáj parazsába, s kerék-
forgatagú özön indázza elő ugyanazt:
körbe a, körbe a kép váltakozott – de mivé?!
Én s nagyapám, a szegény; ól, s emelődne Fiú –
bár kitörés Ariadné fonalán soha nincs!

      [Tréfa-e Zampano lánc-tépve? Nyakán tör a lánc –
mégse szakad meg az ősátok: övé lelegelt
végzete.]

              Jön nagyapám, ópium olvad erén,
s félhülye, zöld unokákban kikel illatod, ól.”

Képzelet osztja elém: Ő a Dunán. (Ez a kép.)
S kétezer év magasán (filmen ez két jelenés
átvetülése együtt) várja: kopog a jövő.
      Kétezeröt,
vígy koszorúdba tudást, összehajolva kigyúlt
fölfedezést: ez az út.
                                  Nélküle Holdra makogsz,
s Földbe a tél temetőférge befúrja magát.

^* Versem címét Béri Gézától (1933–1979), a füveskerti költőtől, barátomtól és börtöntársamtól kölcsönöztem Béri Géza válogatott versei és novellái című; 1992-es posztumusz kötetéből.