Orbán Ottó

költő, műfordító (Budapest, 1936. május 20.–Budapest, 2002. május 26.)

    Ha valaki olyan költői antológiát készítene a huszadik század magyar költőinek műveiből, amelyben egy költő csupán egyetlen versével szerepelhet, és felszólítana, hogy Orbán Ottó életművéből én válasszam ki azt az egy verset, akkor olyan hosszas gondolkodási időt kérnék, hogy közben lejárna a leadási határidő, elmúlna április tizenegyedike, a Könyvhét, a Verskarácsony, és leértékelődne a könyvre szánt szponzori támogatás. Ha azonban arra kényszerítenének, hogy most, azonnal nevezzem meg azt az Orbán-verset, mert különben üres lapok volnának az antológiában az Orbán-fejezet helyén, akkor ezt választanám, s nemcsak a bőség zavara miatt nyugtalan lelkiismerettel:

Az elsüllyedt sziget

A legvidámabb barakk készítőinek

Kreon korának minden főhivatalnoka,
ha tudott róla, ha nem,
Kreon nyelvét beszélte. Egyezményes fordulatokkal
kicsinyítette a bűnt, nagyította végzetté az alkut.
Ez a nyelv Kreon bukása után nevetség tárgya lett.
Aki ezt beszélte, belé ragadt, mint mézbe a légy:
„Sokat vívódtam”, mondta, és: „Nem zsebre tettem a pénzt,
csak egy amforába.” Majd,
s közben tekintete össze-vissza ugrált:
„Nagy királyunk, mint ez köztudott, szeretett bibizni.”
Így állt bosszút rajtuk a nyelvükhöz ragadt hazugság,
rettentőbbet, mint akármiféle kard: kiröhögték őket.
A többit a város bölcsen az istenekre bízta, korán kelt,
eltaszította a hajnali köd fátylába takart bárkáit a parttól
és evezők sokaságával hasogatta tűzcsíkokra a tengert.

    A kilencvenes évek terméséből való vers Kavafisz stílusában íródott. A görög költő munkamódszeréhez tartozott, hogy a klasszikus görög művekből kiragadott és a maga szája ízéhez igazított egy-egy mozzanatot, amely valamiképpen jellemző volt az emberiségre minden időben, különösen a szerző korában, a nagy háborúiról és diktatúráiról elhíresült huszadik században.
    Orbán Ottó teljes lélekkel benne élt az irodalomban, a hazai és a világköltészetben egyaránt. Kavafiszt alighanem (egyik) legfőbb mesterétől, Vas Istvántól „örökölte”: az „ómódi-modern” írásmód egyik mintaadójaként tartotta számon. Ómódi, mert szívesen merült alá az ógörög világba. És modern, mert ebben az ógörög világban rendre a tárgyi közvetítőt találta meg ahhoz, hogy minél találóbbat mondjon saját koráról.
    Mondhatott volna találóbbat Orbán Ottó a több mint harminc esztendeig fennálló Kádár–Kreón-korszakról, mint ebben a tizenöt sorban? S ebben már benne rejlik a következő kérdés is: írhatott volna eredetibb és személyesebb verset, mint ezekben a Kavafisz költészetére hangszerelt, saját személyét a háttérben tartó, a jobb újságtárcák modorában megírt, netán társalkodó vagy éppen pletykálkodó stílusú költeményben?
    Kitűnő elemzője, Lator László hívta fel a figyelmet esszéjében, hogy Orbán Ottó milyen bravúrral és mennyire sokatmondóan keverte a különféle stíluselemeket. Úgy játszott a nyelv és a különböző stílusok hangszerén, mint az orgonaművész. A hűvös, visszafogott kavafiszi előadásmód csupán az alaphangra érvényes: a vers hol itt, hol ott tér el tőle. Figyeljük meg, miként váltogatják egymást a politológiai precizitás és a morálfilozófia szavai, a találó nyelvi panel iróniája („belé ragadt, mint mézbe a légy”), a politikai gyilkos önleleplező idegessége („Sokat vívódtam” stb.), az árulkodó viselkedés („tekintete össze-vissza ugrált”) meg a bennfentes lakájok sikamlós sutyorgása („Nagy királyunk, mint ez köztudott, szeretett bibizni”). Az utolsó öt sorban veszi át a szót a költő: ez a költői kommentár szerkezeti egysége, amely történelmi ítéletté magasodik, anélkül hogy a hang különösebben megemelkedne. Azért sem szólhat mennydörgő ítéletként a költő személyes véleménye – s itt már csakugyan a legszemélyesebb ítéletről van szó! –, mert ez az ítélet nem egyéb, mint a svejki (vagy legyünk stílszerűbbek: arisztophanészi?) „kiröhögés”.
    A záró mondat – az utolsó három sor – visszazökken az epikus beszédmód medrébe, de csak azért, hogy észrevétlen bravúrral és Orbán Ottóra oly nagyan jellemző módon elemelkedjen a vers a föld színétől, és nagy távlatú, tüzes költői tájképpel jelezze ama korszak bő három évtizedig tartó tragikumát. Mert lehetett röhögni rajta kínosan és lehetett kárörvendőn, a megtorlás évei múltán a haszonélvezők többé-kevésbé ugyanazok voltak, mint a kárvallottak – ezért volt az a korszak tragikomikus. Az elnyomók és az elnyomottak jól megkülönböztethetők a versekben, de a néma cinkosság vádját a kussoló sokaság sem kerülheti el. A bölcs város éli a maga életét, ahogy élheti, és „az istenekre bízza magát”, hogy tűrjön és felejtsen. A zsarnoktól nemcsak a főhivatalnokokig tartott az út, a kishivatalnokig és a megfélemlített páriákig terjedt a „mindenki szem a láncban” törvénye.
    A verset olvasva mindnyájan, akik akkor éltünk és eszméltünk, érezzük, hogy megrezdül valami lelkiismeretünkben. Arra szólít fel Orbán Ottó műve, amire minden nagy vers: „változtasd meg élted”.

Alföldy Jenő