Most is, e felé forduló sorok írása közben, azt a szemüveget tettem föl, mellyel ő segített ki, mikor tizenöt éve elvesztettem az enyémet. Egyszerre öt-hat piacon vásárolt darabot rakott elém a sportszatyrából. Gondosan ügyelt arra, hogy az írás-olvasásnak legalább a feltétele megmaradjon. Ez a sötétbarna, vastag keret már akkor idejét múlta, később a szára is elferdült, de a lencséje annyira kényelmes maradt, főként az íráshoz, máig is talányos, nem a szemem romlása hagyott-e alább, vagy a dioptriája erősödött gyengülő látásomhoz. Így teremt misztikus kapcsolatot, azt a látszatot keltve, mintha találkoznék hajdani gazdájával a Feneketlen tó környéke helyett az elérhetetlen távolságban. Mert ő már sohasem érkezhet a megszokott fedelek alá. A régi helyek másoknak valók, legtöbbjüket bezárták. Hol van az Európa presszó, ahol megismerkedtünk, s olyan boldogan ragyogott az első megjelenés sikerétől, vidult, s megállapíthattam, nemcsak a novellája remek, ő maga is különös műélvezetre késztet, sármosan viselkedik, okos, szellemes, iróniától éles, csupa szívbeli humor az előadása, melyben, azt hittem, egy hamar megírandó remekműre készül. És aztán jelképesnek tarthattam nemsokára, hogy az a szerelmem mutatta be, aki az országút áldozata lett, akár egy Császár István-i hős. De ő inkább a férfiak között talált magának témát, akik a saját életének is variációi lehetnének. De akkor még olyan messze volt a jövő a könnyű nyári ingben. Nagy írónak készült. A megalázottakat és megnyomorítottakat akarta megváltani, Tolsztoj módján a dosztojevszkiji bűnöket, a csehovi fölöslegességet. Föl kellett volna fognom mégis, saját esendőségei tűnnek át a kallódó, életük értelmetlenségével küzdő férfiak arca mögül. Mikor a Fejforgás hősének halálát elképzeli, azt az öngyilkosságot írja meg, mely az övé is lehetne, ha nem kapaszkodna az írásba. Hiszen ő volt mindenki, akire azt mondta, nem ő, s mint valami kísérleti laboratóriumban szimulálta sorsának lehetséges változatait. Álszabadságban, valami örök átmenetiségben az amnesztia és a szabaduló igazolás között, s ha nagy is volt a térség, amiben mozgott, egyszer csak őt is fejbe verte. Mert még egy fejforgást sem lehet megcsinálni, ha az a feltétele, hogy „le kell bontani a szoba egyik falát a konyháig, a másikat pedig egészen Balatonberényig”. Most már akadály nélkül elvégezhetem Császár Pista barátomért.
Azon a szombaton reggel kilenctől délután négy óráig megállás nélkül beszélt, de egyetlen közös emléket nem vett a szájára, kérdezni sem hagyott, mint aki nem akar hazamenni. Nem hagyta szóba hozni a kávéházakat, kocsmákat, klubokat, bár jó lett volna öregesen derülni régi magunkon. Inkább másokra szabott regényfolyamot játszott milliós vagyont örökölt barátjáról, aki rögtön elszórta pénzét, hogy szabad maradhasson. Akkor már kisebbre cserélte azt a lakást, amelynek megszerzésében közreműködtem én is, de sosem hívott meg, biztosan azért, mert segíteni akartam rajta, tűrhetetlen sajnálkozással ráerőltettem a saját kulccsal járó költségek összes gondját. Ragadozókat eresztettem rá, széttépni remekműveit. Tönkretettem.
Ült csak divatok fölötti, Bérkocsis utcai mutatványos ünneplőjében, kihajtott inggallérral, csauszínű félcipősen, megborotválkozva, mint aki velem kezdi a napját egy tagolatlan időben, Pistikám hőskorában. Mikor még volt lakása, már nem volt lakása, még volt telefonja, már nem volt telefonja, még s már volt felesége, alkalmi társa, s veszített, kopott dolgok között kószált eltitkolt gondolataival, fellengzős mosolyával, bevallatlan hiányok útvesztőin téblábolva hosszas búcsúzkodásban.
Ahogy azon a szombaton hét órán át halasztgatta halálát, rám való tekintettel, hívságos gondjaimra való tekintet nélkül. Vidoran leste, mikor unom meg szavai egy ültő helyből ömlő előadását. Mert én írásra biztattam volna a széthulló igék, elmálló nevek, jelzők áradása helyett. Nem hallgatott meg semmi életre szóló tanácsot. Szabad lett a szó- és fejforgatásra, mint egy illetlen nemzedék tagja, akit még attól a kaján hittől is megkíméltek, hogy legalább a halálával megvalósítson valamit.
Talán azért hallgattam el, mint valami szóra sem érdemes apróságot, hogy láttam néhány napja a Bartók Béla úton, s nem köszöntem rá, ami fölért az árulással. Amint az ismerős asszonnyal beszélgettem, hátat fordítottam s féloldalvást figyeltem, hátha összeakad a tekintetünk. De ő csak nézett maga elé a szokatlan, fülére húzott baseballsapkában, mintha attól volna púpos, nem a csontritkulástól. És ment maga elé földig érő hajléktalanszatyorral, mint régen a sporttáskával, amelyből gyakran finom kócolódás hallatszott, amint az üres térben csúszkál a konyakos üveg meg a pirulás üvegcse. Épp a zsebében kotorászott, telefonálni készült, a fülkéből kifordult, tűnődött, visszahátrált a trafik ajtajából, elsomfordált a boltig. Úgy kapkodta a sarkát, mintha egy láthatatlan eb szaglászna a nyomában. Elsodorta a téliesített függönyt, amint a Hungáriába szokott valaha betalálni.