A fiatalabb 1936-osok közé tartozom: karácsonykor születtem. Gyermekkorom színtere az egyik családi házas, munkások és kistisztviselők által lakott pécsi külváros. Szerényen képzett, de kulturált szüleim igényesen készítettek fel az iskolákra. Olvastam, írtam, sakkoztam, zenéltem, amikor az elemi iskolába léptem. Az államosítás előtti tanévben még egy évet eltölthettem a Pécsi Ciszterci Gimnáziumban, ahova néhány év múltán, már a „világi” Nagy Lajos Gimnáziumba, visszakerültem. Az intézményben így eltöltött öt év alapozta meg erkölcsi, kulturális, intellektuális álláspontjaimat, képességeimet. A városhoz és a tanári pályához ragaszkodásom, vonzalmam miatt is Pécsett szereztem általános iskolai tanári diplomát. Aztán már munkavégzés közbeni tanulmányokkal bölcsészoklevelet, majd doktori címet nyertem el az ELTE-n. A hetvenes évek végén lettem a neveléstudomány kandidátusa. Ez akár tipikusnak is mondható korabeli értelmiségi karrier. Kollégáim, pályatársaim közül többen ugyanezt az utat „futották be”.
Az ’56-os történések idején, húszévesen, másodéves hallgató voltam. A pécsi egyetemeken és főiskolákon erőteljes volt a politikai aktivitás. Az október végi, november eleji események magukkal ragadtak. Az egyetemista, főiskolás kollégiumok összefogták, szervezetté tették a fiatalok „mozgását”. Jómagam, pécsi lakosként és szüleim féltően óvatosságra intő tanácsai következtében, november második hetétől a családi fészekből figyeltem az eseményeket. Csoport- és évfolyamtársaim közül nem kevesen kitartottak az ellenállásban. Némelyek megtorlás áldozatai lettek, többen külföldre távoztak. A továbbiakban, függetlenül a forradalmi „részvétel” kiterjedtségétől és mélységétől, ritka kivétellel, minden hallgatótársam és jómagam is – mondhatni – megbélyegzettek, legalábbis megbízhatatlanok lettünk. Évtizedig érzékeltem valamiféle rendőrségi „számontartást”, amely azonban nem hagyott nyomot karrieresélyeimen.
A tanári oklevél megszerzése után évtizednyi időre kissé eltávolodtam szülővárosomtól. Komlón dolgoztam. Az akkori viszonyok között kitűnően prosperáló városban még huszonévesen módomban volt félezer tanulóval egy új nagy általános iskolát „megcsinálni” és igazgatni, mégpedig a progresszív (ma inkább alternatívnak nevezett) pedagógia alapelvei szerint. Ennek lényege, hogy a nevelésorientáció inkább a növendékre, mint a „társadalmi szükségletekre” és a „tudományokra” összpontosít. Ismeretes, hogy a hatvanas évek közepének, végének engedékenyebb oktatásügyi szakaszában létrejöhettek ilyen kezdeményezések.
Adjunktusnak hívtak meg 1969-ben a Pécsi Tanárképző neveléstudományi tanszékére. Azóta mintegy 23-24 ezer tanárképzős hallgatóval voltam oktatói kontaktusban, s az elmúlt tíz-tizenkét évben hozzávetőlegesen három-négyezer közoktatási vezető képzésében vettem részt. Ez utóbbiban, több hazai egyetemen, a jelen bemutatkozás összeállítása idején is dolgozom. Egyébiránt Pécsett a főiskolán és az egyetemen – kari, intézeti és tanszéki pozícióban – különböző vezetői feladatok ellátásában is közreműködhettem. Érintettségem, tapasztaltságom következtében folyamatosan módomban volt és van érzékelni a hazai oktatáskultúra erős pontjait: markáns értékrendjét, biztonságos szerkezetét és működését. Ugyanakkor ismeretesek előttem klasszikus gyengeségei is: a megszokotthoz ragaszkodás, a tekintélyelvűség, a túlzott teoretikusság, a növendékek igényeinek, természetes törekvéseinek figyelmen kívül hagyása és hasonlók. Minden tanári és kutatói törekvésem ez utóbbiak ellensúlyozására koncentrált, természetesen abban a mértékben, ameddig egy tudományművelő egyetemi oktató erre képes lehet.
Az elmúlt negyed században összesen úgy másfél évet töltöttem a francia orientációjú oktatáskultúrát alkalmazó, követő vagy tisztelő országok (Franciaország, Belgium, Portugália stb.) egyetemein, kutató- és közoktatási intézeteiben, hogy tanulmányozzam az oktatásügyi szervezetfejlesztést, az iskolai innovációt és a progresszív pedagógiák módszertanát. Valójában ezek a témák tették és teszik ki tudományos tevékenységem döntő részét, s ez a „muníció” gazdagította és gazdagítja egyetemi oktatói hozzájárulásomat (most már döntő mértékben) a közoktatási vezetők négyszemeszteres szakirányú továbbképzésében. Törekvéseim lényege olyan tanítói, tanári, intézményvezetői szakmai hozzáértés (professzionalitás) kibontakoztatása, amelynek segítségével az autonóm oktatásügyi szakember képes felismerni a szervezeti (intézményi, nevelési, tanítási és tanulási) problémákat, tervezni tudja a megoldásmódokat, s többnyire közelébe is jut a jó kimenetekhez. Ez a közelítés egyben az „oktatásszakember” szabadságterepét is növelheti, hogy a szükséges mértékben függetleníteni tudja magát az oktatáspolitikai centrum néha türelmetlen, improvizáló, olykor pártérdekekkel átszőtt aktivista intézkedéseitől. Az oktatásügy biztonságos és szerves fejlődésének – meggyőződésem szerint – ez az effektus az egyik kiindulópontja. Oktatói (és kutatói) sikereimet nem merném, nem tudnám szabatosan azonosítani a nevezett szándékok érvényesítésében, viszont nincsenek kétségeim abban, hogy hozzájárulásom a maga nemében nem felesleges és nem hatástalan.
Örömmel tölt el, hogy a fenti tárgykörökben tekintélyes számú könyvet, tanulmányt, cikket írhattam. Szakirodalmi tevékenységem egyik jellegzetes eleme a párizsi Armand Colin és Fabert kiadók neveléstörténeti sorozatának összeállításában való közreműködésem, ahol és amelyben előkészítőként és társszerzőként lehetőségem volt magyar pedagógusóriások (Apáczai Csere János, Tessedik Sámuel, Gáspár László és Winkler Márta) munkásságát tanulmányokban ismertetni, népszerűsíttetni.
A korábbiakhoz viszonyítva szinte változatlan szakmai aktivitás mellett módomban van kedvteléseimmel is foglalkozni: sporttal, színház- és hangverseny-látogatással, képzőművészeti alkotások tanulmányozásával.
