– Atlétikai centrum is viseli a nevét a román fővárosban, ami egyedülálló.
– Nem kértem, hogy így legyen, nem voltam benne, az itteni sportminisztérium döntött. Mivel sokat tettem az országért, rólam nevezték el a létesítményt. Persze jólesett, hogy ennyire tisztelnek a sportvezetésben is. Egyébként nekem is ritkán telik el úgy napom, hogy ne állítanának meg a piacon, és ne mondanák el nekem, mennyire örültek, amikor engem örülni láttak a római, illetve a tokiói olimpián.
– Kezdjük a legelején.
– Én még az europoliszhoz hasonlító Temesváron születtem, 1936 decemberében. A szüleim, a rokonaim egytől egyig magyarok, most is Magyarországon élnek. Nekem viszont nem adatott meg ez a lehetőség. Hiába kaptam meg a magyar útlevelet ’47-ben, a kiutazási engedélyt már nem adták meg a hatóságok. Édesapám a magyar hadseregben harcolt a háború alatt, hiába igyekeztünk hozzá az édesanyámmal, nem mehettünk. Jobb híján maradtunk Temesváron, egy kicsit idegenként éltük az életünket. Engem a házunkban élő román távolugróbajnok egyszer lecsábított az atlétikai pályára, és ottragadtam.
– Hogyan került Bukarestbe?
– Temesváron ’52 elejéig pezsgő atlétikai élet volt, aztán szinte az egész szakosztályt Bukarestbe telepítették. Hirtelen a Steaua sportolója lettem, későbbi férjem miatt mégsem voltam egyedül. Sőtér János is magasugró volt, a helsinki olimpián hatodik lett. Ő fedezte fel igazán a tehetségem, és neki köszönhető, hogy ugrásszerű fejlődésen mentem keresztül, eredményeim egyre jobbak lettek. Még engem is meglepett, hogy ’56-ban világcsúcsot ugrottam, bár azt hiszem, nagyon eltökélt voltam. Már világcsúcstartóként utaztam ki a melbourne-i olimpiára, és itt ért életem legnagyobb csalódása. Három hétig egyedül lézengtem Ausztráliában, mert a férjemet nem engedték ki, attól tartottak, nem megyünk haza, hiszen az ő bátyja Perthben élt.
– A magyarországi forradalom eseményeit figyelte? Beszélt a magyarokkal?
– Hát hogyne. Mindennap. Hatalmas volt a bizonytalanság. Nekem is voltak rokonaim Magyarországon, kettőzötten is érdekelt, miként alakulnak a dolgok, de biztosat senki sem tudott. Azt tudom, hogy sokan kint maradtak a román és a magyar csapatból egyaránt, de nekem akkor meg sem fordult a fejemben, hogy disszidáljak. A román csapat húsz százaléka nem jött velünk vissza.
– Miként fogadták, hogy esélyesként csak ötödik lett?
– Engem személy szerint nagyon megviselt, kivált, hogy utána azt hallottam a hátam mögött, eladtam az aranyérmet. Vádoltak, de ez is csak dacot szült bennem. ’57 elejétől nap nap után az edzésnaplómba ötféle színből öt karikát rajzoltam, és beírtam melléjük: REVANS. Csak a visszavágás éltetett. ’59 szilveszterén például már fél kettőkor aludni mentem, mert az év első napján már a magaslati edzőtáborban, méteres hóban szerettem volna készülni. A férjem, a barátaim úgy tekintettek rám, mint aki megháborodott, de engem nem lehetett lebeszélni tervemről.
– A római olimpián aztán teljesült a vágya: nyert.
– Pedig úgy volt, hogy el sem indulok. A férjemet megint Bukarestben akarták tartani, tudtam, hogy nekem ez végzetes lenne, biztosan csak szenvednék, és borítékolható az újabb kudarc. Így hát hirtelen felindulásból berohantam egyszer Gheorghe Gheorghiu-Dej mindenható pártfőtitkárhoz, aki annyira meglepődött bátorságomon, hiszen hozzá nem lehetett csak úgy bejutni – a rendőr sem tudott feltartóztatni –, hogy alig talált szavakat. Engem akkor is esélyesnek tartottak, én pedig mondtam: nincs mit tennem, nem utazom, mert így nincs értelme. Nem tudok képviselni egy országot, amelyik állandóan bizalmatlan velem szemben. A főtitkár elvtárs nyugtatott, megígérte, hogy mindent elintéz. Szinte még ki sem léptem az egyébként félelmetes épületből, már mindenki tudta, hogy olyat tettem, amit még senki. Meg is támadtak rögtön, mit képzelek én magamról, ők közbenjártak volna az ügyemben. De én semmit sem bántam meg, és segítettek is, a férjem mellettem lehetett. Minden kísérletem elsőre sikerült, és fölényesen, tizennégy centivel nyertem.
– Mi járt a fejében az eredményhirdetéskor?
– Hihetetlen mértékű kielégülést éreztem. Én azt hiszem, hogy igen emelkedett pillanatom volt. Azt mondják, a halál előtt lepereg az ember előtt élete filmje. Nekem a győzelmem után pergett le. Megjelentek képzeletemben a szeretteim, a szenvedéseim, minden felidéződött, egészen a kezdetektől. Ez volt a boldogságom filmje, és azt hiszem, nekem akkor kezdődött jelenlegi életem.
– Tudta a román himnuszt?
– A háború óta kétszer is megváltoztatták, de tudtam a szöveget.
– Nem ugrottak be a magyar taktusai?
– Nem. Az alatt a rövid idő alatt nem filozofál az ember. Akkor nincs balsors.
– Hogyan ünnepelt?
– A férjem és én kaptunk a titkosrendőrtől egy szabad délutánt, kettesben. Önfeledten örültünk, sétáltunk, nevettünk, fagyiztunk.
– Mi várta hazatérése után?
– Azonnal vissza kellett szolgáltatnom az útlevelem a minisztériumban, vagyis érzékeltették velem, hogy szép, amit elértem, de azért tudjam, hol a helyem.
– Elfogadták a sikerét?
– Belenyugodtak. Gratuláltak. Tartózkodóan.
– Elismerték?
– Tartózkodóan. Legalábbis kezdetben, aztán egyre inkább.
– Nem érezte úgy, hogy ön a kapocs az erdélyi magyarság felé? Nem érezte úgy, hogy önön keresztül megváltozott a szemléletmód, hogy a magyarok értékes emberek lettek a románok szemében?
– Nagyon őszinte leszek: általában a politikusok gerjesztik a nacionalista, soviniszta érzéseket. Szó sem volt akkoriban gyűlöletről, az emberek egymás mellett, békében és barátságban éltek. De azt hozzáteszem, hogy én voltam az első román nő, aki olimpiát nyert, és én is magyar voltam. Furcsa helyzet.
– Sohasem sajnálta, hogy román színekben kellett versenyeznie?
– Dehogynem, sajnálom, hogy nem Magyarországnak nyertem olimpiákat. De az ember leginkább önmagát képviseli, és csak azután egy nemzetet. Nekem nem adatott meg, hogy a magyar színeket magamra öltsem, hogy az anyanyelvemen beszélőknek okozzak örömet. Így alakult, ezért sajnálkozom, de talán bele is őrültem volna, ha folyamatosan ezen a visszás helyzeten töröm az agyam. Remélem, a románok mellett a magyarok is büszkék rám.
– Négy év múlva már alighanem jóval nyugodtabban utazhatott, és újra győzött.
– A tokiói olimpiáig nyertem még egy Európa-bajnokságot, világcsúcsot ugrottam Budapesten ’61-ben. Abszolút esélyes voltam, és a szitáló, kellemetlen eső és a visszafogott, egyszerűen csak bámuló nézők ellenére megőriztem a címem. Tíz centivel lettem jobb a másodiknál. Akkor csak annyi zavar volt, hogy az egyik fényképezőgépgyár meghívott látogatásra, és a lelkemre kötötték, el ne fogadjak bármilyen ajándékot, mert akkor kizárhatnak a játékokról, elvehetik az aranyam. Vigyáztam, bajnok maradtam. Pedig mennyire örültem volna egy gépnek, hiszen a napidíjunk három dollárnak felelt meg.
– Jelenleg megbecsülik?
– Magyarországhoz hasonlóan itt is kapnak életjáradékot a sikeres sportolók, és nem panaszkodhatom. Sohasem voltam nagyravágyó, fiam nemrég fejezte be az egyetemet, háromszobás társasházi lakásban élek.
– Kettesben a férjével?
– Sajnos, őt már rég, tizennyolc éve elveszítettem. János a Steauánál szakosztályvezető volt, és Ceauşescu egyik pökhendi testvére, egy magas rangú katonatiszt egyszer nagyon leszidta, megalázóan beszélt vele. Ő ezt nagyon a szívére vette. Kérdeztem tőle délben, mi a baj, de titkolózott, magába fordult, és még aznap délután agyvérzést kapott. Azt persze csak később tudtam meg, hogy mindennek lehordták, és azt vigyázzállásban kellett végighallgatnia.
– Sohasem fordult meg a fejében a disszidálás?
– Hogyne fordult volna meg, de a családunkat akkor kemény retorziók, vagyonelkobzás, akár még börtön is érhette volna, és ennek nem szerettük volna kitenni őket.
– Mikor hagyta abba?
– Hatvanhétben begyulladt, bedagadt az Achilles-inam, elveszítette ruganyosságát, így abba kellett hagynom. Fájlaltam, hogy megtört a tízéves győzelmi széria, és nem sikerült harmadszor is olimpiát nyernem.
– Tíz év alatt egyszer sem kapott ki?
– Száznegyvenkét versenyt nyertem zsinórban, azt hiszem, még mindig regisztrálják ezt a Guinness-rekordok könyvében.
– Pályafutása után sem szakadt el a sportágtól, a Román Atlétikai Szövetség elnöke lett.
– Életem egyik legbüszkébb pillanata érkezett el ’92-ben, mert a negyvennégy megye küldöttei ellenszavazat nélkül választottak meg elnöknek. Azóta ezt a posztot már nem látom el, elköszöntem a Román Olimpiai Bizottság főtitkári pozíciójától is, de még elnökségi tag vagyok. Jelenleg az utánpótlás alapítvány elnöke vagyok.
– Elégedett ember?
– Maximálisan. Hagytam magam mögött valamit. És még a sportág fejlődéséhez is hozzájárultam. Remélem, mások is így gondolják. Tudja, mi az érdekes, azt azért mégiscsak sajnálom, hogy műanyag pályáról én sohasem ugorhattam, pedig arra kíváncsi lettem volna, tudok-e tíz centit javítani az eredményemen.
Ághassi Attila interjúja (Index),
rövidített változat