Lehettem volna oktató…
Végtére is a hozzá való diplomámat megszereztem, az egyetem urai sem tanácsoltak el.
Feleségem, aki az államvizsgát velem együtt tette le, harmincöt évet töltött a katedrán. Három gyermekünk sem állt meg addig, amíg az oktatói oklevél a kezükben nem volt. Két legidősebb unokánk… – persze még semmi se biztos, de a legkevésbé meglepő az volna, ha ők is ezen a pályán kötnének ki.
Tehát mindenki a családban, csak én nem.
Nem, legalábbis nem úgy, ahogy ők, az oktatás és nevelés mindennapi nyűgeit vállalva. Ám áttételesen – és kényelmesebben – én is valami hasonlóra törekedtem. Arra, hogy amit tudok, azt másoknak, lehetőleg sokaknak átadjam. Arra, hogy megosszam másokkal azt az örömteli izgalmat, ami engem tölt el, amikor megismerhetek és megtanulhatok valamit.
Harminchét évig voltam a Móra Kiadó szerkesztője. Kiválasztani a legjobb irodalmi olvasmányokat a gyerekeknek (óvodástól gimnazista korig), vagy éppenséggel megkeresni az alkalmas szerzőt, és rábírni, hogy egy feltétlenül szükséges könyvet megírjon – ki tagadhatná, hogy mindennek van köze, nem is kevés köze, a pedagógiához?
Szerzői ténykedésemet is részben a kedvcsináló ismeretközlés igyekezete motiválta – regényes vagy tényközeli életrajzok, novellaszerűen feldolgozott operamesék, a Bibliát sokoldalúan megközelítő kötetek –; részben pedig az a szándék, hogy rendszerezett tudnivalókat nyújtsak még fel nem dolgozott témakörökben, egyedi és praktikus elrendezésben. Ez utóbbi törekvés talaján lexikonok és szótárak hajtottak ki; az előbbiekből négy keletkezett (irodalmi és mondai alakokról), az utóbbiakból nyolc látta meg eddig a napvilágot. A műfajban szokatlan módon ezek a könyvek mind egyszemélyes műhelyem termékei, pedig van köztük ezeroldalnyi terjedelmű is, például az Idegenszó-tár, amelynek az az újdonsága, hogy megadja minden címszó részletes etimológiáját.
A fent említett szótárak alighanem sejtetik, hogy a nyelvek világa szenvedélyesen érdekel. Anyanyelvemé éppúgy, mint az idegen nyelveké. A versfordítással, amely második szenvedélyemmé lett, tizenhat éves koromban próbálkoztam először. Az iskolában tanult oroszra és kevés latinra, valamint magánszorgalommal szerzett angol és német nyelvi ismereteimre támaszkodva százszámra magyarítottam Puskin, Lermontov, Horatius, Keats, Shelley, Schiller, Dehmel és mások verseit, valamint Wagner operaszövegeit. Egyetemista koromtól aztán a két szenvedély egymást táplálta és erősítette. Amikor lelkes igyekezetemet már kiadói megbízások igazolták vissza, újabb és újabb nyelvekben igyekeztem elmélyedni, hogy a költői szövegeket az eredetiből tolmácsolhassam. Megtanultam franciául, olaszul, spanyolul és svédül, majd később és olyan mértékben, amennyit a versfordítás feltétlenül megkíván, a portugállal, norvéggal, lengyellel és románnal is megismerkedtem. Az igazság kedvéért hozzá kell tennem, hogy nyelvtudásom túlnyomórészt írásbeli jellegű, beszélni legfeljebb három-négy nyelven tudok, és korántsem kifogástalanul.
A versek fordításának aztán jó tizenöt éve lényegében leáldozott. Egy ideje főleg prózát ültetek át, de közben egy szerencsés véletlen folytán kiderült, hogy magyarról angolra is képes vagyok formai és tartalmi hűséggel verseket fordítani. Azóta megjelent egy-egy angol nyelvű kötetem Babits, Füst Milán, Pilinszky, Illyés, Kányádi, Weöres és Gergely Ágnes verseivel, illetve a kortárs költők négyszáz oldalas antológiája saját válogatásomban, mind a Maecenas Kiadónál. Magam is jól tudom, hogy az ilyesfajta vállalkozás valódi istenkísértés, de néhány angol és amerikai költő véleménye szerint munkám érvényes angol verseket eredményez.
Ha valaki végigtekint a többméternyi könyvespolcon, amelyet írásaim elfoglalnak, alighanem megállapítja, hogy munkamániással van dolga. És nem is téved az illető. Szerencsés embernek tartom magam, mert egész életem során olyasmivel foglalkozhattam, amiben a legnagyobb kedvem telik. Ezért nézek most, hetven- (mínusz egy) évesen bizakodva a következő évtizedek elé: amíg lesznek olvasók, és amíg könyveket adnak ki nekik, én sem fogok unatkozni.
