Érdekes a kapott feladat: tükröt tartani magam elé, megpróbálni összefoglalni mindazt, ami eddigi életemben legalább nekem fontosnak tűnik.
Az első, még csupa jó emlék kicsi koromból tűnik elő. Nyugodt, békés otthon, sok-sok szeretetet, melegséget és biztonságot sugárzó szüleim és zongoratanár nagymamám, aki sokat játszott hangszerén. Ő keltette fel későbbi érdeklődésemet a zene iránt.
Hirtelen szakadt meg mindez, hiszen kitört a háború, ami kortársaimhoz hasonlóan nekem is gyökeresen megváltoztatta életemet. Édesapámat – aki jogász volt – Borba deportálták; édesanyám – aki tanár volt – velem együtt került a „csillagos házba”, majd, megpróbálva a lehetetlent, hónapokig bujkált. Nyolcéves kisgyerekként kellett megértenem a megérthetetlent. Azt hiszem, hogy kortársaimmal együtt már ekkor kezdtünk felnőtté válni.
A háború befejeztével nálunk is megtörtént a csoda: túléltük, apám megmenekült, hazajött! Aztán, másfél év múlva megszületett az öcsém, teljes lett a család.
Sajnos az átélt háborús borzalmak megviselték apám egészségét. Fiatalon leszázalékolva, súlyos betegen élt haláláig. Életem nagy ajándékaként anyám majdnem 94 éves koráig élt, 2004-ben halt meg. Hiánya pótolhatatlan.
A háború miatt megszakadt tanulmányaimat az általános iskolában, majd a Budapesti Zenei Gimnáziumban és a Konzervatóriumban folytattam. Emlékeim szerint tanulóéveim legboldogabb időszakát ebben az időben éltem át: remek tanárok, érdekes órák, máig tartó barátságok az osztály- és iskolatársakkal.
Érettségi után tanulmányaimat a „Konzi” Tanárképző Főiskoláján folytattam, ahol zeneelmélet–szofézs tanári oklevelet kaptam.
Bár nagyon szerettem a gyakorló évek alatt is tanítani, már a főiskolás évek alatt kacsingattam a rádiózás felé. Amikor lehetőség nyílt rá, jelentkeztem felvételre a Magyar Rádió zenei főosztályára. 1963-ban felvettek mint próbaidős, majd véglegesített zenei szerkesztőt. Ezzel kezdődött el számomra az a negyven év, amely további szakmai életem meghatározta.
Szerencsés időben kerültem a Rádióba, mely a hatvanas, hetvenes években tulajdonképpen a virágkorát élte. Ekkor indultak azok a műsorok, amelyek részben a műfaji határokat ledöntve, részben az élő adás lehetőségeinek fokozott kihasználásával úgyszólván megújították a rádiózást hazánkban. Nagyon sok újdonság született akkoriban. Lehetőségünk volt ötleteink kipróbálására, a sikeresek megvalósítására.
Ami engem illet, igyekeztem néhány ilyen típusú zenés magazinműsort létrehozni. Ezek közé tartozott a Hétvégi panoráma, a mai napig megszólaló kulturális ajánlóműsor, a Péntektől péntekig és az idősebb korosztályhoz szóló Pihenőidő. A Petőfi Rádió Délelőtt című műsorának elődje, a Nyári zeneszó is ebbe a csokorba tartozik. Sok évig dolgoztam a Csúcsforgalom stábjában, és szerkesztője voltam az Örökzöld dallamok, a Rivaldafényben, a Slágermúzeum című műsoroknak. Fontosak voltak számomra azok a zenés portréműsorok is, amelyek készítése kapcsán fantasztikus személyiségek megismerésére – ritkább esetekben barátságára is – lehetőségem nyílt. Ezek közül a legkedvesebb számomra a Szabó Magdával készült zenés önéletrajz, a Für Elise című.
Az idő előrehaladtával rovat-, majd szerkesztőségvezető lettem, de emellett mindig nagyon fontos maradt nekem a saját szerkesztésű műsorok készítése.
Aztán egyszer csak mindennek vége lett! 1993-ban megszakadt mindaz, amit számomra a Rádió jelentett. Én is „kirúgott” rádiós lettem, hasonló sorsú kollégáimmal együtt. Nagyon súlyos ütés volt. Mi nem tudtuk elképzelni addig, hogy bármi hasonló velünk megtörténhet egyszer. És bár néhány hónap múlva visszamehettünk, többé már semmi sem volt olyan, mint azelőtt. Nyugdíjasként vezető szerkesztői minőségben dolgoztam tovább, de amikor főszerkesztőnek hívtak egy akkor induló kereskedelmi rádióba, igent mondtam. Kíváncsi voltam erre az akkor még elég új rádiózási formára, gondoltam és reméltem, hogy talán sikerül az értéket, a könnyebben fogyasztható kultúrát becsempészni az új rádió műsorába. Érdekes és tanulságos nyolc év volt ez, de nem tudta pótolni az előző évtizedek rádiózását.
Magánéletem is összefonódott a rádióval. Férjem, Petur György is szakmabeli. Huszonnégy évig volt a Rádió zenei főszerkesztője, majd tíz évig a Kulturális Minisztérium zenei osztályát vezette.
„Lányos család” vagyunk, két lányunk és három lányunokánk – kiegészülve társaikkal – teszik teljessé családunkat.
Mostanában – kihasználva a nyugdíjasélet adta több szabad időt – módom van élvezni hobbijaimat, főleg a legújabbat, a digitális fényképezést. Eddig is szerettem az élmények, emlékek megőrzésének egyik legfőbb segítőtársát, a fényképezőgépet, de a technika eme újabb vívmánya rengeteg titkot rejt. Ezt próbálom most felfedezni, birtokba venni. Mondhatom, nem könnyű, de nagyon érdekes és szórakoztató, agyat mozgató feladat!
Emellett szeretek utazni, úszni, olvasni, és családom, barátaim örömére élvezettel gyakorlom a sütést-főzést is.
A magam elé tartott tükörben most ezeket láttam…
