Kincset őrzök, régi fényképet. Szép, fiatal pár pólyás babát ölel. Egy hónapos lehet, mögöttük feldíszített karácsonyfa áll. A gyermek november 23-án született, 1936-ban. Apja átkarolja az anyát, boldogok, a harmincas éveket kapták ajándékba.
Most, hogy közeleg hetvenedik életévem, azt hiszem, az egyetlen vagyok a családból, aki ezt a kort megérhette. Őseim nehéz sorsa, korai elvesztésük meghatározta az én életemet is. Nagyanyát egyet sem ismerhettem. Erdélyből, Sepsiszentgyörgyről menekült apai nagyanyám. Négy kisgyermekkel indult, kettővel érkezett, ő sem élte sokkal túl az utat.
Szüleim a két világégés közti békében, a harmincas évek közepén találták meg egymást, de házasságuk rövid volt. Körmenden, Vas megyében laktunk, közel az osztrák határhoz. 1945 nagyhetében az orosz felszabadítók bombázták a várost. Otthonunkat találat érte, édesanyám 32 évesen halt meg, mindenünk elpusztult. Ma sem tudom felejteni a szomszédos kaszárnya magyar katonáiból maradt emberroncsokat.
Apám ilyen emlékek után nem volt képes Körmenden maradni, postatisztként Budapestre kérte áthelyezését, és menekült kislányaival: két és fél éves húgommal és velem. Akkor Budapest még igen romos volt, a hidak a Dunában, villamos alig.
Az otthon gyors megsemmisülése, anyám elvesztése nagyon megviselt. Hogyan maradhattam életben? – foglalkoztatott gyakran a kérdés, izgattak az emlékek, mi lett volna velem, ha ott maradok, ha ott állok még, ha odaesem… Ma már tudom, nem véletlen szerencse, ajándék az életem!
Az általános iskola elvégzése után művészeti gimnáziumba kerültem. Rajzolni szerettem a legjobban. Érettségi után mégsem mehettem főiskolára mindjárt, anyagi okok miatt. Apám egyedül keresett, nem tudta finanszírozni tanulmányaimat. Keservesen nehéz időket éltünk akkor, kemény diktatúra gyötörte az embereket. Dolgozni kezdtem a Posta dekorációs műhelyében, de hat éven át sem adtam fel továbbtanulási álmaimat. Minden hónapban félretettem egy keveset keresetemből.
Csodálatos őszt éltem meg húszévesen 1956-ban! A szabadság vágya nagyobb volt, mint a félelem. Tiszta és igaz szándékkal indult a forradalom, a Városligetből szemléltem a Sztálin-szobormonstrum elemeinek szétvágását, ledöntését. Intelem volt ez az embereknek, a hatalom birtoklóinak, mégsem tanultak belőle. Rövid ideig tartott a csoda, népünk újra magára maradt küzdelmében, és szörnyű megtorlás következett. Újra az óvóhelyen töltöttünk egy hónapot.
1958-ban megismerkedtem későbbi férjemmel, Harmati Bélával. Evangélikus teológiai hallgató volt. Értettük és megszerettük egymást, majd 1962 őszén házasságot kötöttünk. Az alkotói munka vágya egyre erősödött bennem, 1962-ben jelentkeztem, és felvettek az Iparművészeti Főiskola gobelinszövő szakára. Férjem akkor már lelkészként dolgozott, a lelkipásztori szolgálat soha nem volt könnyű feladat. A „klerikalizmus”, a „klerikális reakció” jelzők voltak divatban. A hatalom ellenségének tekintett egyházak zaklatása általánosan és rendszeresen működött. „Elküldlek titeket, mint juhokat a farkasok közé, legyetek tehát okosak, mint a kígyók, és szelídek, mint a galambok”, mondta Jézus tanítványainak Máté evangéliuma szerint.
1966-ban megszületett Béla László fiunk, és bár szegények, de igen boldogok voltunk. A főiskola elvégzése után selyemfestéssel foglalkoztam, előbb jelmezeket, majd ruhákat, tértextileket készítettem. A nagy gyakorlat, a tapasztalatok későbbi munkásságomra is hatással voltak. 1969-ben megszületett második gyermekünk, Gergely Ádám. Az anyaság ajándék, a női lét legszebb időszaka, minden nehézsége mellett részesei lehetünk a teremtésnek.
Kirándulások alkalmával vidéki padláson szövőszékre bukkantam, s lassan elkezdhettem választott műfajom, a szövött kárpitok megvalósítását. Ferenczy Noémi írja naplójában: „a mi munkánk, a szövés akkor kezdődik, amikor képét a festő befejezte”. Rajzolunk, színben elkészítjük a szövésre szánt művet, ügyelve, hogy anyagának, a technikának tudásával tervezzünk. A fonalak színkeverése után kezdődhet a szövés, ez a lassú és igényes műfaj.
E luxusműfajjal hétköznapi tárgyakhoz nyúltam, nem véletlenül. Környezetükből kiemelve, csak a közlést hordozó textiltárgyakat szőttem meg. Az emberhez legközelebb álló anyag a textil, mozgása, hajtása, gyűrődése, tekerése, feszítettsége, aláhullása a létélmény megannyi jelévé válhat. A szövés arra is lehetőséget ad, hogy az ábrázolt tárgyak szemfényvesztő valószerűséggel készüljenek, s ezzel képessé váljanak önmagukon túli jelentések hordozására.
Első munkáim közül a Katonatakaró 1945-ből a szombathelyi biennáléra került, oda, ahonnan eredeti formájában meneküléskor hozzánk sodródott. A kárpit újszerű megfogalmazása megnyerte a szakma tetszését, biennálédíjjal tértem haza és azzal az erős meggyőződéssel, hogy ez az út az, amelyen tovább is járnom kell.
1980-ban férjem meghívást kapott a Lutheránus Világszövetség tanulmányi osztályára, családja is vele mehetett Genfbe. Svájcban egyre több meghívást kaptam önálló kiállítások rendezésére. Meglepve tapasztaltam, mennyire értékelik, értik külföldön a munkáimra jellemző hazai gyökereket. Tagja lettem a svájci, majd a francia kárpitszövetségnek. 1987 újra a nagy változások éve lett. Férjemet a Magyarországi Evangélikus Egyház püspökévé választották, és hazahívták. Megérhettük hazánkban a demokratikus változások kezdetét.
Feladataim szaporodtak, de egyre több mű született. Kiállításaimmal bejártam az országot, Európa városait, közös kiállításokkal pedig a világ nagy részét. 1991-ben Munkácsy-díjjal jutalmazott szakmám és az ország. Az életet ajándékba kaptam, s még hozzá négy szép unokát.
Mit vár az emberiség a művészettől, mire van szükség? „A művészet az Elmélyítésért, a Vigasztalásért, a Lélektisztításért, a Megújító Katarzisért van” (Szokolay Sándor). Munkásságom aktív idejében az emberek visszajelzése volt a fontos, mégis kivételes meglepetést okozott, örömöt adott a Kossuth-díj, amelyet 1999. március 15-én vehettem át a Parlamentben.
A huszadik század kegyetlenül véres időszaka szeretethiányról tanúskodik. Az életet kapott utód kárpitba szőtte őseinek és korának gyökereit és emlékeit.
