Tatabányán születettem azoknak a gyufaskatulyaszerű sorházaknak egyikében, amelyek a vasút mentén sorakoztak. Anyám és apám kora gyermekkorban lettek félárvák. Apámnak az apja, anyámnak az anyja halt meg nagyon korán. Nem meglepő ezek után, hogy én ugyancsak gyermekként váltam árvává. A különbség csak az, hogy apámékat az első világháború, engem a második juttatott erre a sorsra. Mindezek ellenére szeretetteljes családban nőttem fel Budapesten, nevelőszüleim, nagynéném és férje jóvoltából. Amolyan kiállhatatlan, okoskodó kisfiú voltam, akinek az életről számos kérdése volt, amelyekre a kevésbé iskolázott rokonok csak részben tudtak felelni. Ezek után természetes, hogy az iskolát szerettem. Minden érdekelt, különösen a biológia volt a kedvencem. Az óbudai Árpád Gimnáziumban szerzett jeles eredménnyel természetes lett volna, hogy az ELTE-re jelentkezem szakbiológusnak, de mivel nevelőszüleim az orvosi pálya irányába győzködtek, kompromisszumként az Állatorvosi Főiskolára jelentkeztem. Az első három év egy csoda volt. Az alapozó tantárgyak, anatómia, kémia, élettan, állattan vonzottak, de az állatorvosi gyakorlat távol állt tőlem. Már harmadéves koromban eljegyeztem magam a parazitológiával. Ennek különös előzményei voltak. Annak ellenére, hogy budai lakosként nőttem fel, rengeteg állattal volt dolgom. A hegyen kecskét, nyulakat, tyúkokat tartottunk, s a nehéz ötvenes években mi tejben és húsban nem szűkölködtünk. Természetesen ma is némi elkeseredéssel gondolok arra, hogy amíg társaim sportoltak és szórakoztak, addig én kaszáltam, nyulat etettem és kecskét fejtem. Volt azonban ennek egy „jó” oldala is. Állataim a legkülönfélébb parazitás betegségekben szenvedtek, s ezért hamarosan én lettem a parazitológiai tanszék demonstrációs anyagainak fő szállítója. Professzoraim szívesen láttak a diákkörösök között, s hamarosan állandó tartozéka lettem a tanszéknek. A lehetséges tanársegédi állástól csupán a halak iránti vonzalmam térített el. Harmadéves koromban egy fakultatív előadás keretében megismerkedtem a halbetegségekkel, s egy orosz nyelvű könyvből bőséges ismereteket is szerezhettem. Szerencsére azon ritka tanulók közé tartoztam, akik az oroszt lelkesen tanulták, így a könyv lefordítása nem esett nehezemre. Elhatároztam, hogy én leszek az első, halbetegségekre szakosodott állatorvos. Azonban ez a vágyam csak részben sikerült. Egy évvel végzésem előtt az Országos Állategészségügyi Intézetben megalapították a Hal- és Méhkórtani Osztályt. Megbízott, halbetegségekben még járatlan, idősebb vezetője örömmel fogadott, s együtt tanulgattuk ennek a Magyarországon nem művelt tudományágnak a rejtelmeit. Érdekes módon ebben az időben a halbetegségek vizsgálata orosz tudománynak számított, s legfeljebb cseh és lengyel, valamint néhány német tudós vetekedett az orosz szakemberekkel. A szerencse mellém szegődött. Diplomám megszerzése után két nappal osztályvezető barátom felhívott, és tudatta velem, hogy az MTA Állategészségügyi Kutatóintézetében halparazitológust keresnek. Testre szabott feladat volt, s bár három hónapig fizetést sem kaptam, örömmel fogadtam el az állást. Azóta is az időközben MTA Állatorvos-tudományi Kutatóintézete névre átkeresztelt munkahelyemen dolgozom. Nagyszerű tudósok közé kerültem, akik azonban meglehetősen magamra hagytak, mert a hal nem tartozott kedvenc állataik közé. Szerencsére a tihanyi Biológiai Kutatóintézet vezetője és munkatársai szívesen láttak, s bőségesen elláttak halakkal és tanácsokkal. A szakmát amolyan autodidakta módon sajátítottam el, problémáim esetén azonban mindig segítségemre voltak azok az orosz, szlovák, cseh és lengyel kollégák, akik nagy szeretettel fogadtak táborukban. Egyetlen nagy bánatom hiányos nyelvtudásom volt. Az orosz és latin alap a kutatómunkához nem volt elég, és az a tanács, amit főnökeimtől kaptam, történetesen, hogy németet tanuljak, ugyancsak hibásnak bizonyult. Igaz volt ugyan, hogy a szakirodalom az orosz mellett németül íródott, de amire észbe kaptam, már az angol volt a szakma új nyelve. Mit tehettem, harmincéves koromban, két nyelvvizsga után nekikezdtem a harmadik nyelv tanulásának is. Jól tettem, néhány évvel később ez segített abban, hogy meghívjanak 1973-ban vendégprofesszornak a Waterloo Egyetemre Kanadába. Időközben a csáklyásférgek területén a nemzetközi szakemberek élcsapatába kerültem, s a témából Magyarországon is megszereztem 1972-ben a kandidátusi fokozatot.
Családi életem hasonló módon, a rám jellemző következetesség jegyében alakult. Huszonöt éves koromban nősültem, két fiunk született, s most is boldog házasságban élek feleségemmel. A család és munka egyenlő részben osztozik életünkben. Az indulás nagyon nehéz volt. Bizony a tudományos gyakornoki állás 1960-ban sem volt valami jövedelmező. Különösen a gyakorlatban és intézetekben dolgozó állatorvos kollégák között volt nagy a kontraszt. Mikor akkoriban egy évfolyamtársammal találkoztam, és elmondtam neki, hogy 1300 forintot keresek, azt kérdezte, hogy vajon ezt naponta vagy hetente kapom-e. S még csak nem is viccelt. Én mégis hálát adok a sorsnak, hogy erre a pályára vezényelt, mert bár a ki nem vett szabadságos napjaim száma ma már meghaladja a két évet, életem csupa öröm és siker volt. Több mint 270 tudományos cikket írtam, az általam leírt fajok száma meghaladja a ötvenet, számos halélősködőt neveztek el nevemről, és külföldi tanítványaim szeretettel gondolnak vissza mesterükre. Időközben a már sablonosnak tűnő helminthológiáról áttértem a protozoológia művelésére, ahol a halkokcidumok vonatkozásában nemzetközileg is privilegizált helyem van. Különösen szerencsés választásunk volt kollégáimmal együtt a nyálkaspórás egysejtűek által okozott betegségek tanulmányozása. Amikor az 1980-as években elkezdtük kutatásainkat, még úttörőknek számítottunk, ma már egy-egy kongresszuson az előadott témák többségét ezek az élősködők adják. Nem véletlen, hogy a tudományok doktora fokozatot is a két élősködőcsoport tagjai által okozott betegségek ismertetésével szereztem. Bár sokan megmosolyognak, de gyakran hangoztatom, hogy egy kutatónak érdemes megöregednie. Ilyenkor jönnek a felkérések a lektori, bírálói, üléselnöki stb. feladatokra. Négy nemzetközi folyóiratnak voltam s jelenleg is háromnak vagyok szerkesztőbizottsági tagja. Cikkeimre a hivatkozások száma évente meghaladja a nyolcvanat. Ugyanakkor naponta felmerül bennem, hogy vajon professzionális kutatóként tettem-e annyi hasznosat nemzetemnek, hogy a belém invesztált pénz kifizetődjék. Sajnos az általam tesztelt és a halgazdasági gyakorlatba bevezetett gyógyszerek többsége környezetvédelmi okok miatt ma már nem használható, s az általam képzett tanítványok országában, például Kanadában és Ausztráliában a halegészségügyi tudomány fejlődése messze meghaladta a hazai színvonalat. Ilyenkor csak az vigasztal, hogy az általános tudomány fejlődéséért tett erőfeszítések is jelentősek lehetnek, s az országnak olyan elismerést hozhatnak, mint a sportsikerek, illetve a művészeti elismertség.
