Mikor megszülettem, még három év volt a háború kitöréséig. Négyemeletes, gangos bérház a gyerekkori barátokkal, Duna-parti játszóterek délelőttjei, az Alpok az Arlberg-express ablakából, miközben Svájcba utaztunk, anyám családjához. Aztán öt év, amíg át nem ment rajtunk a front. A bombázások elől nyaranta egy Pest környéki faluba költöztünk; a mára nyomtalanul eltűnt paraszti világ, a tarlón hétévesen mezítláb futva a Pilisborosjenő és Üröm között felállított német légelhárító ágyúk állásai felé hallottam, amint mondják az aratók: „Partra szálltak.” (Normandiában a szövetségesek.) Ma már egy sváb sem lakik a faluban, kertváros alkalmazottakkal. A pesti házból 1944 nyarán csillagos ház lett, a családunk több más „árja” családdal együtt ott maradt. Az ostrom alatt hullák a kapu előtt, a házmesterkonyhában kannából ivó német katona lőporfüsttől fekete arcán világos csíkot mos a lecsorgó víz. Bombatalálatok. Majd orosz katonák. Az első naptól kezdve a kommunisták nyomulása. A kizárólagos, az egyetlen igazság képviselőié.
1945-ben az elemi iskola 3. osztályába járva már tudtam, hogy osztálytársaim szüleik révén melyik-melyik politikai táborba tartoznak: többségük kisgazdának, kis részük szociáldemokratának, és pontosan számon tartottam, hogy kettő pedig kommunistának számított. Rájuk úgy tekintettem, mint felfoghatatlan, létemet veszélyeztető szörnyetegekre. Apám kérdésemre azt felelte: beléptem a szociáldemokrata pártba, de anyáddal együtt a kisgazdákra szavazunk. Az őszi választások előtt a kisgazdák röpcéduláit ragasztgattam a házak falára. Akkor még nem tudtam szabatosan megfogalmazni az abszurditást, hogy egy legális párt érdekében jobb volt ezt késő este, a sötétben tenni, csak a félelem keveredett bennem a vággyal, hogy ezzel a tevékenységemmel valahogy levezessem az érzelmeim. 1947-ben utazhattunk utoljára Svájcba anyámmal, aki a háború előtt onnan házasodott Magyarországra.
1989-ig életem alapvető állapota az volt, hogy politikai értelemben félelemben éltem. Reménytelen volt a humanista indítékokkal, társadalommegváltó hitekkel kivattázott uralom gyors megszűnésében bízni. Amikor 1956-ban, ostobán, azt hittem mégis, hogy végre vége, néhány hónap alatt olyan természetességgel tért vissza a lehetetlen, mintha nem is lett volna forradalom. Minden valóságtartalmától megfosztott, herélt neve, a néphatalom, a dolgozók állama a gyűlöletet tartotta fenn bennem, és meghatározta sorsom. Lehet, hogy nélküle kevésbé lettem volna szerencsés, mert nem tudhattam volna meg, mennyit torzít az emberen a zsarnokság.
Tudtam, hogy hazudnom kell, ha politikáról volt szó. De hiába bifláztam be a marxista szövegeket (és vált örökké valamiféle viszonyítási alappá bennem a marxizmus), hiába keltettem vizsgáimon a haladó világnézet látszatát, mindig kiderült, hogy igazán senkit sem tudtam megtéveszteni. Se iskolai osztálytársaimat, se egyetemi társaimat. Már középiskolás koromban írtam, és az írásban nem akartam hazudni – maradt az áttételes beszéd átka, melyet máig nagyon nehéz levetkőzni. 1956 októbere viharos gyorsasággal ragadott magával. Szinte ösztönösen alakult, hogy végül a miskolci egyetem Diákparlamentjének hírszolgálatát vezettem másodmagammal, néhány nap alatt kiépítettünk egy teljes, akkoriban több tucat résztvevővel és manuális eszközökkel működtetett információrendszert, az ÁVH épületéből megszerzett rövidhullámú adókon az összes világnyelven és a szomszédos országok népeinek nyelvén sugároztunk híreket, középhullámon pedig november 3-ára a Borsodi Rádió adását lehetett az országban a legjobban venni. Az egyetem műszaki és szellemi infrastruktúrája tette lehetővé, hogy a Diákparlament biztosítsa a mai szóval logisztikainak nevezett információs irányítási hátteret a borsodi területi munkástanácsnak. Láttam és átolvastam a megyei ÁVH besúgóinak az egyetemre hozott kartotékrendszerét.
1957. február 20-án még a politikailag független egyetemi diákszervezet, a MEFESZ vezetője voltam (a Diákparlament érettebb vezetői külföldre menekültek vagy visszavonultak – az utóbbiak hiába, néhány hónap múlva utolérték őket is). Azon a napon a karhatalom körülvette az egyetemi területet, százhuszadmagammal letartóztattak, a gumibotos verések már az egyetemen elkezdődtek. A nyolc négyzetméteres cellában váltakozva hatan-nyolcan éltünk, két hétig nem tudtam a hátamra feküdni, fekete lett idővel a véraláfutásoktól. A kihallgatások közben is vertek, talán azért, mert nem tudtam ellenállni annak, hogy sírjak. Nem követtünk el semmi törvényelleneset, de néhány perc alatt kialakult az állapot, mely utána még évtizedekig tartott: bűnösök lettünk, és sokan maguk is elhitték ezt.
Az internálótábor után vasesztergályosnak mentem egy kis műhelybe, majd művelettervező lettem egy nagyobb gyárban, és baráti segítséggel levelező hallgatóként visszajutottam az egyetemre. 1966-ban betettem a friss gépészmérnöki diplomát a fiókomba, és kiléptem munkahelyemről. Abban az évben már a Vigilia című katolikus folyóirat filmkritikusa voltam, ez 1974-ig tartott. 1959-től kezdtem megint írni, avantgárd írások magánlakások irodalmi estjein felolvasva, az ötvenes és hatvanas évek semmibe tűnt földalatti művészete.
Először megint 1964-ben utazhattam Nyugatra. Azóta is mindig megrendülök, valahányszor átléphetem nyugat felé a határt. Műszaki fordításokból kezdtem el élni, 1966-ban házasodtam meg, három gyerekünk született, s családom azóta is életem alapja. 1974-ben megkerestek egy tájékoztatási intézménytől, hogy készítsek tezauruszt. Fogalmam sem volt róla, milyen is az elektronikus adatbázis és a strukturált információkereső-nyelvi szótár, melyet az információk kereséséhez használnak, de miután megértettem, hogy fogalmak közötti, asszociatív összefüggéseket kell meghatározni az információk kereshető tárolására, világos volt, hogy ezt minden hülye tudja. A munka magával ragadott, évekig azt hittem, sietnem kell, nehogy mások készítsék el helyettem a különféle intézmények által igényelt tezauruszokat. Elkezdtem gyártani szakcikkeimet és -könyveimet, szakértője lettem az információk feldolgozásának és keresésének. Időbe telt, míg döbbenten tudatára nem ébredtem annak, hogy sorsom e fordulatában valójában saját genetikai kódommal találkoztam. 1956 úgy fonódott bennem össze szakmai tevékenységemmel, az információk és metainformációk (a fogalmak) strukturálásával, ahogy Lautréamont versében „az esernyő és a varrógép találkozik a boncasztalon”. 2005-ben kapott Széchenyi-díjam számomra ezt a találkozást jelöli.
1988-ban részt vettem a Történelmi Igazságtétel Bizottság alakuló ülésén. Aztán megéltem, amit nem reméltem, csak az unokáimnak: az 1945-ös megszabadulás után az 1989-es felszabadulást is. A bizottság égisze alatt 1995-ben még megszerveztem a Rákospalotai köztemető síremlékpályázatát, és – még mindig a rendszerváltás holtterében – a Jovánovics György díjnyertes művét finanszírozó alapítvány vezetője voltam. Ez az emlékmű ma már nem valósulhatna meg. Visszatért a magyar történelem által meghatározott közízlés. Hamarosan már nem voltam tagja a TIB-nek, melyben az egyre hangosabb hazaárulózás és nemzetezés kapott lábra.
1974-ben visszavettem a Magvetőtől novelláskötetem kéziratát, mert néhány elbeszélésemet Sík Csaba, aki egyébként kedvelt, közölhetetlennek találta. 1985-ben alapító tagja voltam az egyik első független írói csoportosulásnak, az Örley Körnek. Első kötetem 1991-ben jelent meg, Sík Csaba kiadójánál, aki azonnal jelentkezett kiadására, amint a politikai szabadság megvalósult Magyarországon. Azóta írásaim megjelenésének csak az a feltétele, hogy ideológiáktól függetlenül van-e esztétikai és gondolati értékük, vagy sem. Politikailag szabad lettem.
E szabadságban néhány év alatt a fordított, de ismerős helyzetben találtam magam: én, a pártállam 54 éve alatt kommunistaellenes, reakciós, Nyugat-barát, Trianon igazságtalanságát hét-nyolc éves koromtól fogva felfogó ember egyre inkább azoktól az újjászületett jobboldaliaktól kezdtem tartani, akik szerint ellenfeleik „idegenszerűek”, a „haza nem lehet ellenzékben”, és eleve nem minden demokratikus politikai erő, hanem csak ők képviselik az igaz nemzeti érdekeket. Ez vezetett el a politikai publicisztikák írásához.
Ma persze sem a zsidó–keresztény kultúra előtti önfeledt brutalitást képviselő rasszista, sem a felvilágosodás humanizmusát pervertáló bolsevista törekvéseket nem támogatja semmiféle külföldi nagyhatalom. Nem újabb önkényuralom fenyeget, hanem az, hogy foglyai leszünk saját történelmünknek, mert felemás marad a múlt feldolgozása. A nemzeti érdekek jobboldali kisajátításának kísérlete a múlttal való jobboldali szembenézés hiányából fakad, sok baloldalinak pedig jó ürügy arra, hogy szögre akassza a saját múltjával való leszámolást – noha volna még mivel. Cikkeimben nyilvánvalóvá akarom tenni, hogy egyforma gyalázat akár a haladás nevében kétségbe vonni valakinek a teljes politikai jogegyenlőségét, akár a nemzet nevében a magyarságát, akár azt, hogy a magyar nemzetiség tagjaként nem számít államalkotónak ott, ahová született.
Elbeszéléseimben csak őszinte akarok lenni. Arról írok, hogy magam is szörnyűségek forrása lehetek, és hogy ez mindenkiben elég hétköznapi dolog. Amikor, majdnem hatvanévesen, először voltam Toszkánában, és találkoztam a mediterrán szelídségével, akkor éreztem át végérvényesen, micsoda jóvátehetetlen, hogy ez a találkozás nem fiatalon lett osztályrészem.
