Hetven esztendő hetven sorban? Tyűha! Na jó, megkísérlem.
Az egyik legsötétebb hónapban, éjjel, két órakor „láttam meg a napvilágot”. Mintha már ez is meghatározta volna sorsomat: sötétkamrában töltöm majd életem nagy részét. Más okoknál fogva is korán eldőlt, hogy a betűvetés és a fényírás közül ajánlatosabb az utóbbit, a fényképezést választanom. Hiába nyertem ugyanis első díjat a ceglédi gimnázium irodalmi szakkörének pályázatán és érettségiztem jelesen (ezek elméletileg mind pluszpontokkal jártak), valamint felvételiztem eredményesen különböző egyetemeken, a stencilezett értesítés szerint: „férőhely hiányában nem áll módunkban felvenni”. Az „egyéb” származáshoz a fele is elég lett volna: vesztemre apám, a lelencgyerek csak azért is jogi doktorátust, anyám pedig tanítónői diplomát szerzett.
– Te vagy az a dupla értelmiségi? – kérdezte barátságosan az 1955-ös év egyik késő nyári napján az ELTE bölcsészkarának DISZ-titkára, amikor a rektori hivatalba személyesen merészkedtem be fellebbezésemmel. Remegő térdekkel habogtam:
– De azért beadhatom?
– Hát persze – válaszolta vérfagyasztó mosollyal.
Persze nem vettek fel. Furcsa módon azonban a Rendszer egy idő múlva, valamely rejtélyes okból és teljesen váratlanul megbocsátotta el nem követett bűneimet, fotóriporteri vizsgát tehettem, és elindulhattam a pályán. Talán ezért is maradt mindig ambivalens a viszonyom, a korszak csaknem fél évszázadán át éreztem úgy, hogy hálásnak illik lennem.
Mégis: a legkedvesebb évek – csaknem húsz – a filmcsináláshoz fűződnek. Állófotósként (ez a stábtag készíti a mozik kirakatába és sajtócélokra a filmek jelenetképeit, a színészek sztárfotóit stb.) ötven nagyjátékfilm, nemzetközi bérmunka és televíziós produkció munkálatainál működtem közre. Mindeközben, műkorcsolya-hasonlattal, a kötelező gyakorlatok mellett szabadon választottként hatszáz hazai és külföldi kiállításon szerepeltem képeimmel, melyek némelyike díjakkal megtűzdelve tért vissza. Aztán készítettem három könyvet az Országházról, egyet a hazai gyermekbénulás-járványok legsúlyosabb áldozatairól, a légzésbénultakról, valamint megpróbáltam egybegyűjteni tevékenységem érdekesebb darabjait a Fényképtár sorozat hetedik kötetében. Továbbá számtalan fotót képzőművész barátaimnak életrajzi műveikhez, kiállítási katalógusaikhoz – és csak úgy.
Nagy néha szerencsém volt életem során, a legnagyobb: negyvennégy esztendeje összeköthettem sorsomat egy remek asszonyéval. De ugyanide sorolom, hogy kitűnő emberekkel ismerkedhettem meg és köthettem barátságot, itthon vagy akár országhatárainkon túl. Az utóbbi időben különböző fotósiskolákban tanítottam, előadásokat tartottam fotóklubokban és egyebütt. Ha néhanapján nyomja a bögyöm valami, azért plajbászhoz (pardon, billentyűzethez) nyúlok, ezekkel az írásokkal jobbára a Fotóművészet folyóiratot sújtom. Emellett bizakodó pályatársaim, úgy vélve, hogy képviselni tudom érdekeiket és orvosolni bajaikat, immár fehéredő üstökkel, sorra tuszkolnak be különféle szakmai szervezetek vezetőségeibe.
Ezernyi kétely, rengeteg vívódás közepette igyekszem eleget tenni mindezeknek. Mint ahogy még csattogtatom fotómasinámat, miközben mind gyakrabban elevenedik föl egy ifjúkori emlék. Valaha, az ősidőkben, hazafelé baktattunk a fotószakkörből gimnazista barátommal, amikor hirtelen megtorpant, és a következőket mondta:
– Tudod, olyan fotót szeretnék csinálni, amelyen rajta van a nap, és aki ránéz, menten a szeméhez kap, mert elvakul!
Hónapokig kísérletezett, míg végül arra az eredményre jutott, hogy ez lehetetlen. S minthogy racionális észjárású, normális fiú volt, mérnöki pályára ment, és mindmáig boldogan él, régen nem kerget már illúziókat. Én meg itt maradtam, s makacsul hiszem, hogy legalább egyszer még sikerül valamelyik képemmel elkápráztatnom a szemlélőit.
A Ködös reggel címűn, negyven esztendeje, földerengett már valamicske fény. Lehet, hogy egyszer csak végleg előbújik, és vakítón felragyog?
