Szerencsésnek tartom a mai hetvenéveseket. Kilencévesek voltunk, amikor véget ért a világháború, s jóllehet gyerekként sok mindent átéltünk, ezt össze sem lehet hasonlítani az előttünk járó generációk megpróbáltatásaival. Szerencsések vagyunk, mert már több mint hatvan éve békében élünk. Ilyet Európa az első világháborút megelőző „nagy béke” fél évszázadában ért meg utoljára.
Saját sorsom is szerencsésen alakult, ha a szüleim és a nálamnál jócskán idősebb két testvérem életével hasonlítom össze. Szüleim csaknem egyidősek voltak a XX. századdal: mindketten 1899-ben születtek. Apám, Szamuely György és öt fivére közül senki sem érte meg a negyenedik életévét: az idősebb hárommal Horthyék, apámmal és egyik öccsével szovjetunióbeli emigrációjukban Sztálinék, itthon maradt legkisebb öccsével pedig Szálasiék végeztek. Anyám, Szántó Elza három fivére (Béla, Rezső, Zoltán) szintén mozgalmas utat tett meg a múlt század történelmének útvesztőiben; mindhárman magas korban, ágyban, párnák közt haltak meg ugyan, de emlékeim szerint megkeseredett emberekként.
Egyéves koromban vesztettem el apámat, akire természetesen nem emlékezhetek. Viszont 1941 nyarára már emlékszem, a Szovjetunió elleni háború kezdetére, Moszkva bombázására és főleg a többhetes vonatozásra a távoli Szibériába Moszkva kiürítésekor. Tomszkba irányították a családunkat. Itt kezdtem iskolába járni, itt tanultam meg az írás-olvasást (természetesen oroszul). De itt kezdtem el beszélni magyarul is. Anyámmal, aki a latin betűs magyar ábécére is megtanított. Így lettem bilingvis: az orosz és a magyar egyaránt anyanyelvem. A sors kegyes adománya, hogy gyerekkoromtól élvezni tudom a két nyelv és ezáltal két kultúra gazdagságát, minden színárnyalatával együtt.
Magyarországra 1947 augusztusában érkeztem anyámmal és nővéremmel. Nekem, a tulajdonképpen vidéki, szibériai gyereknek még a háborúban lerombolt Budapest is – üzleteivel, piacaival, cukrászdáival, neonfényeivel (!) – valóságos paradicsomnak tűnt a nyomorúságos és éhező Oroszország után. Nem csoda, hogy mindjárt pesti lokálpatrióta lettem (és maradtam). Ez az érzés csak erősödött egyetemi tanulmányaim alatt (1954–1959).
Egyetemre ugyanis – budapesti érettségi után – ismét a Szovjetunióban, Moszkvában jártam, de már magyar állami ösztöndíjasként. Az egyetem (a moszkvai Lomonoszov Tudományegyetem közgazdasági kara) színvonalas képzést adott, legalábbis az ötvenes évek hazai nívójához viszonyítva. Úgyhogy nem bántam meg, hogy ott tanultam. Szakdolgozatomat, amely J. M. Keynes angol közgazdász munkásságáról szólt, végzés után itthon – természetesen kibővítve és magyarra lefordítva –, egyetemi doktori értekezésként nyújtottam be a budapesti Közgazdaság-tudományi Egyetemre. 1961-ben doktoráltam. A dolgozat több részét hazai folyóiratokban publikáltam. Voltaképpen ezzel indult meg tudományos pályám.
Hogyan tudnám megvonni e négy és fél évtizedes pálya mérlegét? Két, csaknem párhuzamos vonulat rajzolódik ki benne.
Az egyik a szocialista gazdaság elméletének és nemzetközi gyakorlatának vizsgálata. Ehhez a hatvanas évek hazai reformtörekvései és -munkálatai adták a közvetlen indítékot. A hivatalos ideológia által propagált szocializmusképet ugyanis el kellett vetni, és a nagyközönség számára érthető – az állampárti hatalom számára pedig elfogadható – módon tudatosítani kellett a gazdaság piaci irányú átalakításának szükségességét. Ténykedésem e vonulatából kétségkívül kiemelkedett az 1971-ben megvédett kandidátusi disszertációm, amely könyv alakban ugyanebben az évben, majd megismételt kiadásban 1979-ben jelent meg Az első szocialista gazdasági mechanizmusok (Elvek és elméletek) címmel. A dolgozat a Szovjet-Oroszországban az 1917-es forradalom után kialakított szocialista gazdálkodás két feledésbe merült formáját, az úgynevezett hadikommunizmust és az úgynevezett új gazdasági politikát (NEP) értelmezte. A könyv nemzetközi érdeklődést keltett: az angol nyelvű kiadást az olasz követte, sőt 1985-ben kínaiul is megjelent. Tevékenységemnek ebbe a vonulatába sorolnám a magyar gazdasági reform történetét, menetét elemző írásaimat is. E tanulmányok szintén nemzetközi publicitást kaptak: Franciaországtól Japánig fordítóra és kiadóra találtak. A figyelem persze nem a szerzőnek, hanem a témának, a Magyarországon zajló folyamatoknak szólt.
Kutatói tevékenységem másik vonulatának a fejlett ipari országokban végbemenő társadalmi és gazdasági folyamatok elemzését, bemutatását tartom. E kutatási eredmények felhasználójának eleve a hazai „fogyasztót” gondoltam, akit a hidegháború évtizedeiben ideológiai vasfüggöny választott el a világ fejlettebb részétől. Ma is e folyamatok, tendenciák jó összegezésének tartom a Változó struktúra, változó ipari társadalom címmel megvédett akadémiai doktori értekezésemet, amely könyv alakban 1992-ben jelent meg. A rendszerváltozással, a fejlett ipari országok közösségébe való integrálódásunkkal az ebbe a vonulatba tartozó kutatásaim ma is aktuálisnak, időállónak, folytathatónak és folytatandónak bizonyultak. Például amikor tanulmányaimmal, cikkeimmel részt veszek a jóléti állam szerepéről manapság dúló parázs vitában, csak a húsz-egynéhány évvel ezelőtti írásaim fonalát gombolyítom tovább.
Összefoglalásul azt mondhatom, hogy nemcsak szerencsés, hanem elégedett emberként is lépem át nyolcadik évtizedem küszöbét. Ugyanis szakmai pályafutásom alatt megadatott, hogy azzal tudtam foglalkozni, amihez kedvem és képességem volt, s a saját magam számára kitűzött feladatokat teljesíteni tudtam. Remélem, hogy ez a hátralevő éveimben sem lesz másként.
