Sok minden történt a letűnt évszázadban, az elmúlt hetven év alatt. Megértem világháborút, felszabadulást, megszállást, újjáépítést, a szocializmus építését, az 1956-os forradalmat, a Kádár-rendszert, rendszerváltozást, és még felsorolni is sok, hogy mi mindent.
Most a kapitalizmus újraélesztése, a sokunk által várt, demokratikus alapokon nyugvó polgári társadalom felépítése és az általános jólét megteremtése a cél, és valószínűleg évtizedek kellenek a szétvert tradíciók újraélesztésére, a vágyak beteljesedésére. Amit negyven év alatt tönkretettünk, annak helyrehozatalához legalább ugyanannyi időre lesz szükség.
Lehet, hogy az Európai Unió tagjaként felgyorsulnak a folyamatok, és borúlátó jóslatom nem válik be.
Sorsomat, mint minden honfitársam sorsát, a szülői ház alapvetően meghatározta. Apám a bútoriparban dolgozott, folytatva nagyapám örökségét. A harmincas évek végén letette a mestervizsgát és kiváltotta az iparengedélyt, így mai szóhasználattal élve vállalkozó lett. Egy kis Pest megyei faluból, Felsőgödről – ahol megláttam a napvilágot – a magyarországi bútorgyártás akkori fellegvárába, Újpestre költöztünk, így én is az asztalosműhelyek világába kerültem. Kisgyermekként is láttam, hogy egyre bővült az üzem, elkészült a gépműhely is, és a megsárgult fényképeken ma is megszámolom apám 20-25 segédjét, akik a műhelyben szorgoskodtak. Én csak csodáltam akkor mindent, ami ott történt, a fűrészpor és a politúr illatát azóta sem tudom elfelejteni.
A közben kitört világháború azonban szétverte ezt a világot. A munkásokat elvitték a Don-kanyarba, az asztalosüzem tönkrement – de túléltük a katasztrófát. Újra lehetett volna kezdeni a korábban megkezdett munkát, ha az a bizonyos negyven év nem lett volna.
Apám önálló kisiparos maradt. Sohasem adta fel függetlenségét. A családi tradíciót testvéröcsém folytatta, én pedig orvos akartam lenni. 1951-ben azonban én már „egyéb” származású lettem, így csak abba az iskolába íratkozhattam be, ahová irányítottak. Ez pedig az újpesti Közgazdasági Technikum volt.
Az újpesti iskolaévek után, peches származásom ellenére, bejutottam a Marx Károly Közgazdaság-tudományi Egyetemre, ahol 1960-ban közgazdászdiplomát szereztem. Ekkor már végleg lemondtam az orvosi pályáról, és elindultam ezen az új úton, amely később sok sikert hozott számomra.
Pályakezdőként a Központi Statisztikai Hivatalba kerültem, a népgazdasági mérleg osztályra. Tagja lettem egy kis munkacsoportnak, amely a nemzeti jövedelem mérlegének összeállítása mellett elméleti kérdésekkel is foglalkozott. Ez a munkacsoport dolgozta ki 1966 és 1968 között a bruttó hazai termék (GDP) fogalomkörébe tartozó statisztikai adatok rendszerét, amit ma is alkalmaznak a nemzetgazdaság összefoglaló jellemzésére és a nemzetközi összehasonlításokra.
1971-ben jelentős változás történt családunk életében. A Központi Statisztikai Hivatal munkatársaként Moszkvába, a KGST-titkárság statisztikai osztályára delegáltak, ahol a statisztikai évkönyvek szerkesztésével, a lakossági fogyasztás nemzetközi összehasonlításával foglalkoztam. A családdal nekivágni az akkori Szovjetuniónak maga volt a nagy kaland. Ha visszagondolok ezekre az évekre, úgy látom, hogy arról a negyven évről ma sokkal kevesebbet tudnék, nem tudtam volna a létező szocializmus természetét a maga valóságában megismerni, ha nem vállalom a külföldi munkát.
Négy év után, 1975-ben hazatérve újabb pályamódosítás következett. Osztályvezető lettem a Magyar Nemzeti Bank kohó- és gépipari hitelfőosztályán, ahol a jármű- és közlekedésipari vállalatok hitelügyleteivel foglalkoztam, és egyszerre a makrogazdaság világából a vállalati pénzügyek területére kerültem.
A járműipari nagyvállalatok, az Ikarus, a Rába, a Hajógyár, a Ganz-Mávag, a Csepel Autógyár és a többi kisebb vállalat pénzügyeinek szinte átláthatatlan világába cseppentem. Nem tagadom, sokat kellett tanulnom, e vállalatok múltját kellett megismernem ahhoz, hogy ezt a feladatot megfelelő színvonalon meg tudjam oldani.
A vállalati tapasztalatoknak, gyakorlati ismereteknek nagy hasznát láttam egész pályafutásom során. Már ekkor érzékeltem, hogy a gazdaság teljesítménye rohamosan romlik, és az egyensúly javítására tett intézkedések nem vezetnek eredményre. Láttam, hogy a hiba mélyebben rejtőzik.
1981-ben az MNB elnöke a legnagyobb létszámú hitelfőosztály, a Budapesti Intézet vezetésével bízott meg. Ez a főosztály volt abban az időben a budapesti tanácsi vállalatok és a „szövetkezetek” hitelbankja. Másfél év elmúltával az MNB Pest Megyei Igazgatóságának igazgatója lettem. Az MNB igazgatóságai valóságos kis bankok voltak megyei központtal és fiókhálózattal, hitel- és folyószámlaosztályokkal, saját könyveléssel, „trezorokkal” rendelkeztek. Itt meg lehetett tanulni a bankmunka minden csínját-bínját a nemzetközi bankműveletek és néhány, a kereskedelmi bankok feladatkörébe tartozó terület kivételével.
A nyolcvanas évekre a magyar gazdaság egyensúlyi problémái már szinte megoldhatatlan méreteket öltöttek. A vállalatok és szövetkezetek többsége túlköltekezett, a tervekben előírt mértéket mind a vállalatok, mind pedig a gazdaság egésze túllépte. A keletkező réseket a Nemzeti Bank újabb és újabb hitelfelvételekkel tömte be, a hitelezési és jegybanki funkció egy kézben volt. Ilyen körülmények láttán a gazdaság szereplői erőteljesen követelték a bankreformot, vagyis a kétszintű bankrendszer visszaállítását, kereskedelmi bankok újbóli megalapítását.
1986-tól kezdve a Pénzügyminisztérium, a Tervhivatal és a Nemzeti Bank irányításával megalakultak a bankreform bizottságok, amelyek munkájában mint megyei igazgató én is részt vehettem. Még ebben az évben a Magyar Nemzeti Bankban szerzett tapasztalataimat is mérlegelve dr. Hetényi István pénzügyminiszter úrtól megbízást kaptam az egyik, a tervek szerint létrehozandó kereskedelmi bank, a Budapest Bank megszervezésére.
Főként az MNB Pest Megyei Igazgatósága vezető munkatársaival összefogva hatalmas munkát végeztünk el, és 1987. január 1-jén útjára indítottuk a Budapest Bankot. A pénzügyminiszter, illetve az MNB elnöke javaslatára a részvényesek megválasztottak a bank elnök-vezérigazgatójává négy évre. 1991 közepéig irányítottam a bankot, amely a tönkrement, megörökölt vállalatok által okozott veszteségeket ekkorra, jelentős mértékben saját forrásait felhasználva, felszámolta. A munkát utódaim folytatták tovább, és mára a BB Rt. méltányolandó eredményeivel, kiváló szolgáltatásaival hazánk egyik legnépszerűbb pénzintézetévé vált.
Nem lenne teljes a visszaemlékezésem, ha nem beszélnék a családomról. Feleségem, aki egyetemi évfolyamtársam volt, a pedagóguspályát választotta. Már sok éve egy ismert és elismert fővárosi közgazdasági szakközépiskola igazgatója. Negyvenöt éve házasodtunk össze, azóta kölcsönösen segítettük egymást a szakmai kérdések megoldásában is. Két fiunk és három unokánk van, szabad időnk nagy részét velük töltjük. Közös célunk volt a minket körülvevő világ megismerése. Több mint ötven országban jártunk, az Antarktisz kivételével minden földrészen megfordultunk. Angol, német és orosz nyelvtudásom megkönnyítette az utazásokat.
Jelentős szerepet játszott életemben a sport szeretete. 1948-ban mentem le először az újpesti stadionba, ahol 11 évig fociztam a kölyök- és ificsapatban, és még jó néhányszor játszottam a „fakó”-ban is. Nagy hírességek közelében lehettünk, elleshettük szokásaikat. Végül az egyetemi évek alatt a híres, régi csapat, a fővárosi Elektromos gárdáját erősítettem.
Jelenleg a Magyar Autóklub elnökeként dolgozom. 1993-ban választottak meg a klub elnökének, majd kétszer újraválasztottak. A társadalmi tisztségviselőkkel és a klub főtitkárságával közösen, sok munkával a legjobb európai klubok közé verekedtük fel magunkat. Ma is sokat és szívesen dolgozom.
A sikertelenségekről nem beszéltem, pedig abból is volt bőven részem.
A mérleg mégis azt mutatja, hogy munkámban, törekvéseimben, eredményeimben mindig a fejlődés, a haladás, az innováció szolgálata vezetett, és ma is ez inspirál.
