Édesapám vasesztergályos, édesanyám varrónő volt. Nagy szeretetben éltek egymással, és a szolgáló szeretet példáját mutatták életük végéig. Nálamnál tizenegy évvel idősebb bátyámnak az 1956-os forradalomban való részvétele miatt karrierje kettétört, egész életében megbélyegzett emberként küzdött családja megélhetéséért. Középiskolai tanulmányaimat a Kölcsey Ferenc Gimnáziumban végeztem, ahol 1955-ben kitűnő eredménnyel érettségiztem. Szakmaválasztásomat és személyiségem kialakulását alapvetően meghatározta Hegedüs Viktor Honor, a munkáspapként működő karmelita szerzetes atya, aki igazi nevelőként indított el az élet minden területén.
Érettségi után felvételt nyertem a budapesti Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetemre. Jelentős tanár személyiségek irányítása alatt végeztem tanulmányaimat. Rados Jenő és Pogány Frigyes művészettörténeti előadásai tágították szemléletemet, valamint az 1957-ben kényszerűen eltávolított Csonka Pál professzor emberi nagysága volt meghatározó példa számomra. Már hallgatókoromban az épülettervezéssel kapcsolatos tantárgyak iránt vonzódtam, kiemelkedő fontossággal a középület-tervezés és a rajz gyakorlati stúdiumaira. A középület-tervezési tanszék tanáregyéniségei – Weichinger Károly professzor, Jurcsik Károly, Krizka György és Virág Csaba – meghatározó módon alakították építészeti szemléletemet. Ők nemcsak tanítottak, hanem jelentős tervezői gyakorlatot is folytattak, egyesítve az oktatás és alkotás elválaszthatatlan folyamatát, amely későbbi tanári magatartásomat is meghatározta. Az egyetemen a „megtűrt” politikai kategóriába tartoztam, számos incidens ért gyakorló vallásos elkötelezettségem miatt. Diplomamunkámat 1960-ban védtem meg jeles eredménnyel – „vitorlás klubház Balatonszemesen” témájú tervemet Diploma-díjjal tüntették ki. A diplomabizottság elnöke, Szendrői Jenő Kossuth-díjas építész, az Iparterv főmérnöke felfigyelt munkámra, és állást ajánlott az általa vezetett intézetben. Sajnos az egyetemi káderjelentés meggátolta, hogy a kor legjelentősebb tervezővállalatánál helyezkedjek el. A korszak torz értékítéletét mutatja, hogy a politikailag megbízhatatlan fiatal Weichinger Károly hívására az egyetemre kerültem tanársegédnek. Rövid időre a középület-tervezési tanszék, majd Gádoros Lajos professzor kérésére a rajzi tanszék oktatója lettem.
Kezdő tanársegéd koromban is döntő fontosságot tulajdonítottam a szakma gyakorlásának. A tanítással egy időben jelentős tervezési megbízásaim voltak, amelyeket Gádoros Lajos irányítása mellett végeztem – Művésztelep Szentendrén (1963), OTP-társasházak a budai várban (1965). Kétéves kötelező szakmai gyakorlatomat a Középület-tervezési Vállalatnál töltöttem, Gádoros Lajos műtermében, ahol így módom volt a szakma két kiemelkedő személyiségével – Kotsis Ivánnal és Janáky Istvánnal – megismerkedni. Az egyetemre a középület-tervezési tanszékre tértem vissza, ahol rövid időn belül adjunktus (1968), később docens lettem (1983). Az oktatás mellett számos, jelentős országos tervpályázat első díjas tervét készítettem el Krizka György tanártársammal. Együtt voltunk alkotói a tatai edzőtáborban megépült, sok új szerkezeti megoldással élő uszodának (1980). Ekkor már egyéni tervezésben is jelentős épületeim készültek el: a kisvárdai járási művelődési központ (1979), a nagydobszai (1975), a nemeshetési (1976), a balatonfenyvesi (1977), a révfülöpi (1981), az edelényi (1983) és az ábrahámhegyi (1988) templom, valamint a budapesti Vidám Park Elvarázsolt kastélya (társ: Puhl Antal, 1987). A tervezési munkákat hallgatóim bevonásával végeztem műtermi közösségben. 1982-ben „több mint húszéves építész-oktató munkásságomért és alkotó építészeti tevékenységemért” Ybl Miklós-díjjal tüntettek ki. Meghatározó egyénisége voltam a tanszéknek, számos hallgatóm nyert Diploma-díjat, és tekint mind a mai napig mesterének. Az egyetemi keretek között sajátos magánpraxist folytattam, szoros kapcsolatban a megrendelőkkel, az építő helyi egyházakkal – mindez a nagyüzemi tervezőintézeti gyakorlattal szemben különös szakmai újdonságnak számított.
Mindig nagy fontosságot tulajdonítottam a helyi adottságoknak, az anyagi és dologi feltételeknek, a környezeti jellemzőknek. 1992-ben 30 év az alma materben címmel kiállítással mutatkoztam be a nagyközönségnek, ami ebben az időben újszerű vállalkozás volt. Ugyancsak ekkor egyetemi tanári kinevezést kaptam a rajz- és formaismereti tanszékre, valamint Balázs Mihály tanártársammal magánirodát nyitottunk.
További jelentős épületeim: Vatikáni Nunciatúra (társ: Balázs Mihály, 1991), nyíregyházi görög katolikus templom (1993), nyíregyházi belvárosi tömbrekonstrukció (társ: Balázs Mihály, 1994), felsőpakonyi római katolikus templom (1994), pannonhalmi bazilika külső rekonstrukciója (1996), pannonhalmi apátság fejlesztési terve (társ: Balázs Mihály, 1996). Különös jelentőséggel bírt az 1996-ban elkészült Magyar Szentek temploma, amely eredetileg az elmaradt Expó vatikáni pavilonja lett volna (társ: Balázs Mihály, 1996). „Kimagasló értékű építészeti – különösen templomépítő munkásságáért –, iskolateremtő oktató és alkotó tevékenységéért” indoklással 1995-ben Kossuth-díjban részesültem. Ugyanez évben a bencés rend Pro Pannonhalma Díjjal jutalmazott.
1996. június 1-jével kineveztek a középület-tervezési tanszékre tanszékvezető egyetemi tanárnak. E feladatkörben kiemelkedő fontosságú volt számomra a tanszék személyi állományának fejlesztése, valamint az ekkor beinduló DLA képzés felkarolása. Irányításom alatt a tanszék oktatói összetétele a szakma legjelentősebb építészeinek bevonásával alakult. A bekerült oktatók szakmai díjakkal és tudományos fokozatokkal bírtak. Bátran merem mondani, hogy ebben az időben a középület-tervezési tanszék az egyetem legrangosabb oktatói közössége lett. Ezen időszak legjelentősebb munkái: Matáv-irodaház (társ: Balázs Mihály, 1997), nyársapáti római katolikus templom (1997), máriapócsi zarándokház (társ: Bartók István, 1997), farkasréti Mindenszentek temploma – urnatemető (társ: Bartók István, 1998), Ferihegy II. ökumenikus kápolna (társ: Major György, 1998). Szakmai munkámat további elismerések kísérték: Pro Architectura Díj a vatikáni nunciatúra épületéért Balázs Mihállyal közösen (1992), Az év művésze – Nyíregyháza (1994), Budapest XI. kerületért díj (1997), Csonka Pál-díj (2000), Kotsis Iván-díj (2001), Nyársapátért Díj (2003). Különösen nagy értékű számomra az egyetem két nagy nevű professzorára emlékező díj elnyerése.
A kilencvenes évek végén kialakult betegségem nagymértékben gátolta a teljes értékű munkavégzést, amelynek végkifejlete 2005-ben bekövetkezett nyugdíjazásom. Megváltam az oktatástól, de a magánpraxist egészen nem adtam fel. Tagja vagyok a Magyar Építőművész Szövetségnek, a Magyar Építészkamarának és a Magyar Művészeti Akadémiának. 1976-ban nősültem meg, feleségem Gál Ilona. Három nagykorú gyermekünk van: Viktória (1977), Dávid (1978), Bernát (1980). A sokak előtt mindig nyitott, szeretetteljes családi életünk biztos hátteret nyújtott mind oktató-, mind tervezőmunkámhoz.
