A szín gyermekkorom óta elkísér és erősen hat rám. Nélküle a világ fakó és sivár lenne, olyan hely, ahol nem lennének évszakok, melyek a színárnyalatok és -harmóniák örök változásai. Hiányoznának a tél vég nélkülire skálázott szürkéi, a tavasz serkenő-sarjadó zöldjei és piszkosbarnái, a nyár telített kékjei, zöldjei, vidámkodó sárgái, és végképp hiányozna az ősz orgonafuvallatos, deres színpompája. Be jó, hogy mindezt mégsem kell nélkülöznöm, hogy a külső és belső színek kavalkádja adja azt a teljes világot, melybe belészülettem és belészerettem! Azt a világot, ahol gyerekkoromtól kezdve gyűjtögetem felhalmozódó élményeim, ahová nemcsak elvonulni, de ahonnan megérkezni is jó. E színgyönyör-élményvilágot féltve őrzöm és hordom magamban, melyből néha-néha merítek egy-egy pillantást, hogy tisztán tartsam látásom a sok támadó szürkeségtől. Ilyenkor szoktam a felszínre hozni magamból a fel-feltörő tiszta színeket, melyek hangot és önállóságot kérnek tőlem. Követelik, hogy éljem át a mámort, hogy ébrednem, látnom, észlelnem és észrevennem kelljen a magukkal hozott igézetet és mágiát. Ilyenkor sokszor visszacseng nagymamám intő szava: „A művészet nem kínszenvedés, legalábbis ennek soha nem szabad érződnie az alkotáson, a szín pedig soha ne legyen kosz.” Hát ilyen emberek közé léptem ki a fényből 1936. október 17-én, egy szombati napon, Erdélyország Maros-Torda vármegyéjének egyik csöppnyi, dimbes-dombos falvában, Székesen, ahol valamikor Nagybercsényi Miklós bölcsőjét is ringatták. S, hogy mindjárt a kezdet jó legyen, rögtön két születésnapom is lett a Hivatalnak köszönhetően, az egyik 19., a bejegyzett csak úgy hivatalból, és a másik 17., a valódi érkezés. És ha már Hivatal, akkor élt is ezen jogával, felülbírálta szüleim névadási jogát, mondván, az Endre nem hangzik jól románul, legyen hát Andrei. És így lett egy nem kívánt hivatalos nevem is, és egy, az igazi, amelyen mindenki ismer, mivel csak ez utóbbit vagyok hajlandó használni hivatalos és nem hivatalos helyeken egyaránt. Mindez tűnhet mesének is, de sajnos igaz, a Hatalom mesés valója. Az igazi meséket azonban át- meg átszőve igazi szeretettel és némi nevelési célzatból beléfonva az igazi valóságot is, hát azokat apai nagyszüleimtől kaptam útravalónak. Megtanítottak és ösztönöztek, hogy keressem a valót és azt is, ami mögötte van, az élő mondákat, és mindezeket elegyítve a mesékkel, tárjam fel a képzelet néha ijesztő, de mégis megejtő világát. Hasonlóképpen nagymamámhoz, aki mesélve okított engem és húgom, sokszor egy fecni papírra rajzolva a történeteket, mintha csak varrottasmintákat készítene. Később, amikor már az emlékezés nem hagyott nyugodni, a visszatekintések a megélt valóval képekké sűrűsödtek, és ekkor sok mese vászonra szökkent. Így született a Lélekmadár, a Sámántánc, a Madárijesztő, a Vármegye pávája, a Főnix, a Kis Golgota, a Papagájkor, a Bomló formák, hogy eligazítók legyenek. Eligazítók, mint azok a székesi fehér házak, amelyek oly kicsivé zsugorodtak össze képzeletemben a városi új életemhez képest, amikor is családom 1942-ben beköltözött Marosvásárhelyre. S bár játszani sokszor-sokszor visszatértem, mégis a városban sorban elém toppanó színes szecessziós és barokk épületek már más utat jelöltek. Ekkor lett meghatározó a Komor Marcell, Jakab Dezső, Körösfői Krisch Aladár, Nagy Sándor és Torockói Vigand Ede által épített, díszített Városháza és Kultúrpalota, a Teleki Sámuel által alapított Teleki Téka, a református vártemplom, ahol Rákóczit fejedelemmé emelték egykor a rendek. A sor pedig folytatható a református kollégiummal, ahol tanulmányaimat kezdtem, és amelynek tanára volt régen maga Bolyai Farkas, mint ahogy az engem oktató Molter Károly is. A fentiek meghatározó szellemiségek és helyek számomra, hisz nemcsak tanítottak kisugárzásukkal, de részeimmé is váltak. Elsősorban a Kultúrpalota hatott rám, mert az itteni városi szabad festőiskolában kezdtem rajzolni és festeni tanulni, és mert később a ma is itt működő képtár vezetője lettem. A mesék a gyerekkorral nem értek véget, főleg nem a Hatalomé, amely a hírhedtté vált tanügyi reformmal csupa fintorból az összes tudást és tartást adó tanintézményt egy mozdulattal átszabta, és számokat adott nekik nevek helyett. Így lettem a 4-es számú iskola tanulója. Az átalakulásokkal együtt a szabad festőiskolából is képzőművészeti iskola lett, csak így, szám nélkül, mintegy kivételként. Végül is ez lett a kiút a számozott létből. Ez és az, hogy Incze István lett a rajztanárom, aki később Bordi András, Piskolti Gábor és Izsák Márton mellett korai fejlődésem mestere lett. Alapos képzésben volt részünk, a szakma minden csínját-bínját megtanították, és igyekeztek a lehető legtöbbet kihozni belőlünk. Igazi közösséggé formáltak bennünk ahol már a végén inkább kollégaként kezeltek minket, semmint diákként. Ez a háttér adta azt az alapot, amely segített az egyetemi felvételinél – 450 felvételizőből 11 bejutó –, és amely alapra az egyetemi években lehetett tovább építkezni. Építkezni, ami nem is volt annyira szabad, hisz az elvárt és üdvözítő szemlélet a dogmatikus akadémizmus és a szocialista naturalizmus volt. Az iskolai tanáraimhoz hasonlóan főiskolai mestereim, Abrudán Péter, Theodor Harsia, Miklóssy Gábor és Fejer Péter sem kényszerítették ránk ezt az elvárt korlátozó zubbonyt, hagyták, sőt egyengették kibontakozásainkat.
A művész mifelénk amolyan mindenes, maga készíti rámáját, festékét, szoborállványát, eszközeit, alapozza vásznát, különböző receptek szerint restaurál, ír kiállításokról, szakirodalmat teremt, szervez, monumentális munkát, mozaikot készít, freskót fest, és ha kell, egy személyben alkotó és inas, tipográfus, szerkesztő, tanár, díszlettervező vagy éppen műszaki rajzoló. És mivel igazi műkereskedelem sincs, így hát egyikünk sem a szakmájából élt vagy él meg. 1960-tól, amikor újdonsült végzettként visszaérkeztem Marosvásárhelyre, mindezt végigcsináltam. A Képzőművészeti Múzeumban a tárlatvezetéstől a képtárigazgatásig minden munkakört végigjártam. Közben voltam kirakatrendező, utóbb tördelőszerkesztő és kultúrtanácsos is. Napi festői penzumomról azonban sohasem mondtam le.
Főiskolai tanulmányaim befejezése után folyamatosan részt vettem a Romániai Képzőművészeti Szövetség tavaszi és őszi kiállításain, megyei vezetőségi tagjaként hosszú éveken át szerveztem és rendeztem a városi és a megyei kiállításokat, segédkeztem az országos rendezvényeken való részvételünkben. Mindemellett több, Marosvásárhely művészeti életében nagy tetszést arató kiállítást rendeztem.
Erdélyben is a falban résnyire nyílt egy ablak 1989-ben, s a huzatban megpróbáltam kiállításokat szervezni a sorompón túlra. Olyanokat, amelyek több marosvásárhelyi alkotót vagy az egész erdélyi magyar képzőművészeti társadalmat érintették. Kiállítottunk hát Budapesen (Barabás Miklós Céh kiállítása, Miklóssy és növendékei (Vigadó Galéria), Erdélyi Magyar Művészek kiállítása (Vár Galéria), Zalaegerszegen (13+1 Marosvásárhelyi Művész) és Párizsban (Marosvásárhelyi Napok). Huzat ide vagy oda, amit egykor egy tollvonással megszüntettek, azt hosszú, kitartó „meneteléssel” lehetett csak valami hasonlóra visszahozni. 2001-ben, tizenöt évnyi szünet után, így sikerült visszaállíttatnom a Nagy Imre Galériát, majd 2002-ben elérni azt, hogy a valamikori hatalmi rendszer retorziója miatt raktárlétre ítélt XIX–XX. századi magyar klasszikusok művei (Bernádi-gyűjtemény és a Képzőművészeti Múzeum 1913-as induló anyaga) teljességükben kiállításra kerüljenek, megtámogatva egy – a muzeológiai szempontokat figyelembe vevő – kiadvánnyal.
Eleddig tizennyolc egyéni tárlatom volt, három közös kiállítás fiammal, valamint több mint hetven csoportos kiállításon vettem részt. Ezt a tevékenységet díjazta az EMKE 1997-ben Szolnay-díjjal. Több képzőművészeti tábor alapítója (Szárhegyi Képzőművészeti tábor, Marosvásárhelyi Bolyai-tábor) és még többnek meghívott tagja voltam. 2003-tól a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének is tagja lettem. Feleségemmel együtt 2003-ban áttelepültem Magyarországra lányomhoz, fiamhoz. Így most már a festett mesék mellé unokáimnak folytathatom a régen regélt meséket, s bővíthetem sajátomat az övékével.
